Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

1988. június 18., szombat o ISHiWkfcM SZÜLŐFÖLDÜNK Öröklött kastélyok és kastélyparkok Kétegyháza A volt Almásy-kastély és a park a község belterületén van. Területe 15,7 ha. A volt kincstári birtokot 1741-ben a siklai gróf Andrássy Zsig- mond, Csongrád megye alis­pánja vette bérbe. 1742-ben emeletes, zsindelyes tetejű kastélyt építtetett, melyben kilenc bolthajtásos szoba volt. 1749-ben megépíttette a megye egyik legkorábbi ka­tolikus templomát, melynek akkor még tornya is volt. Halála után a bérleményt fia, György vette át. Nem régóta tudjuk, hogy az ala­pító a templomban, a szen­tély előtt egy sírkamrában nyugszik. A kétegyházi ha­tár a kastéllyal együtt ké­sőbb a kincstárra szállt. 1777-ben V. Ferenc király­tól megvásárolta a kétegy­házi határt gróf Almásy Ig­nác temesvári alkancellár. 1858-ban a kastély és a templom leégett, melyet egy év múlva az új gazda, gróf Almásy Kálmán újjáépítte­tett a gyulai id. Czigler An­tal főépítésszel. Anyagi okok miatt az emeletet nem épí­tették vissza, a tetőt cserép­pel fedték. A kastély mai formáját, az árkádos barokk stílust ekkor kapta. A főbe­járat öntöttvas rácsozatát később építették hozzá. A templom főbejárati, leégett részét sem pótolták, hanem egy lépcsős oromzattal le­zárták, amely a fotón is jól látható. A templom mai for­májában ezért látszik „befe­jezetlennek”. A tornyot sem építették újjá, hanem a ha­rangnak a templomkert be­járatánál egy különálló, bástyaszerű épületet csinál­tak. Kálmán gróf nevéhez fű­ződik a park továbbfejlesz­tése. Ö építteti a csónakázó- halastavat és a pálmaházat is. A korabeli méltatásokban ez olvasható . . .’’a magas szét ekkor kapta meg a me­zőgazdasági szakiskola, a mai mezőgazdasági szak­munkásképző intézet jog­elődje. A helyreállítási mun­kák óriási ütemben megin­dultak. Stílusának megfele­lően restaurálták az épüle­tet a Műemlékvédelmi Fel­ügyelőség irányításával. A szobákat a stílusjegyek meghagyásával hálókká, mosdókká alakították. Itt kapott helyet a Márki Sán­dor nevét viselő többszörö­sen kitüntetett kollégium is. A 'kastélyparkot kettéosz­tották. A kisebbik részből alakították ki a sportpályát, természetesen az itt talál­ható fák kivágása árán. A feszabadulás után több va­gonra való fát vágtak ki „engedéllyel” vagy anélkül. A több mint 30 darab 20- 25 méter magas erdei fenyő­ből 7 darab maradt meg! Ezt a részt a tanács a mai napig mint közparkot működteti. Sajnos a terület elhanyagolt. A nagyobbik parkrészt az intézet vezetése védi, gon­dozza. Kezdettől fogva ko­moly összeget biztosítanak a park fáinak tervszerű pótlá­sára. Az utóbbi években több száz örökzöldet és cser­jét ültettek ide. Elkészíttet­ték a park felújítási-rende­zési mérnöki tervét is. A kastélypark a megye leggon­dozottabb parkja! Faállomá­nyából országos nyilvántar­tásban vannak a 80-100 éves­nél idősebb oszlopos kocsá­nyos tölgy, nyugati ostorfa, fehér nyár, törökmogyoró, ezüst és kislevelű hárs fajok egyedei. A park legtekintélyesebb tölgyének kerülete 130 cm magasan mérve 430 cm! A park legidősebb példányai is a tölgyek közül kerülnek ki. Vágtak ki 240 évgyűrűs pél­dányt is! A 70-80 éves ge­nerációt az ostorfák, erdei és fekete fenyők, piramistöl­ízléssel újított »úrilak« s a temérdek pénzáldozatokba került többholdnyi »■disz­kért« nemsokára példája le- end a felségesnek” .. . 1919- ben a gróf és családja elme­nekült. 1919. március 14.— április 15. között a kastélyból irányított az Arad megyei Munkástanács és Direktóri­um. 1944 őszén 146 éves bir­toklás után a gróf és család­ja a kastélyt végleg elhagy­ta és nyugatra menekült. Ami mozdítható volt, azt a lakosság széthordta. A kas­tély több hónapig üresen állt. Tervek itt is születtek, de rendre nem valósult meg egy sem belőlük. Közben a legtöbb időt a gépállomás és a földművesszövetkezet töl­tötte a kastélyban. 1952. de­cember 21-e fordulópontot jelentett, hiszen a romokban heverő, 42 szobából álló kas­télyt és a park nagyobb ré­gyek és vadgesztenyék kép­viselik. Lombos fákból 30 faj, örökzöldekből 24 faj és a cserjékből 23 faj található a gondozott parkban. A park­ápolás és -gondozás módja egyedülálló a megyében. Nyugdíjas helyi lakosokkal „értett szót” az iskola veze­tése. Alkalomszerű akciók­kal varázsolják széppé a parkot a szorgos kezek. Itt kapott helyet az ag­rártörténeti múzeum: 1940 óta foglalkoznak agrármű­szaki emlékek összegyűjtésé­vel és felújításával. Van itt 1910-ben gyártott Svenson- Esso meghajtógép Stock­holmból, 1922-es McCormick vontató Chicagóból, buda­pesti Hoffer traktor 1924-ből, Lanz-Bulldog Mancheimből. Közülük jó néhány egyedüli darab a világon. Busa László Megyénkből indultak „Sorsom épp olyan volt, mint a többi proligyereké” Beszélgetés dr. Terpitké András nyugalmazett vámparancsnnkkal, az MLSZ veit elnökével A ház, amelyben több mint három évtizede Lakik, parányi kertjével a szülő­földet varázsolja a budai domboldalra. Dr. Terpitkó András, a Vám- és Pénz­ügyőrség nyugalmazott or­szágos parancsnoka, a Ma­gyar Labdarúgó Szövetség volt elnöke pedig nem dim- bes-dombos, hanem nagyon, is „lapos” tájon született, Békéscsaba proletámegyedé- ben. A ház mégis a szülő­földet idézi, a rózsák sem őshonos pestiek, akárcsak az erkélyen a többi növény. Az előszoba falán szlovák népi motívumokkal díszített tá­nyérok, a dolgozószoba pol­cain ismerős fedelű mappa, benne Békéscsaba Város Ta­nácsának legutóbbi ülésére készült anyagok. Az íróasztalon a Kner Nyomda naptára, amikor találkozásunk időpontját egyeztettük, azt mondta: „Beírom a naptáramba, ami szin­tén Csabán készült, a Knerben.” Ha lokálpatrióta túlzásnak véltem volna, most itt a cáfolat, látom a beírást: csütörtök, 10 óra, Népújság. „Hát akkor itt volnánk” — mondom, ő meg hellyel kínál. — Még egyszer megpróbálom lebeszélni az interjúról — mondja, utalva telefonbeszélgetésünk során kifejtett aggá­lyaira —, hiszen semmi különöset nem tettem, amiért írni kellene rólam. Megint belém bújik a kisördög, és afféle kötelező sze­rénységnek érzem tiltakozását, s csak a beszélgetés végén derül ki, hogy ez nem felvett póz, hanem egyszerűen ilyen az egyénisége. A végén magamnak teszek szemrehányást, — s magunknak mondom — miért nem hisszük el sokszor a nyilvánvalót, miért nem kezeljük rangján értékeinket. No, de erről még a későbbiekben úgyis lesz szó. — Azt, hogy életutam mennyire volt hasonló másokéhoz, mindjárt meglátja — kezdi. — Tízgyerekes családba szület­tem Békéscsabán, apám napszámos volt, anyám a dohány­beváltóban dolgozott. Nagyon szegényen életünk, de apám előrelátó ember lévén minden gyerekkel elvégeztette a 4 polgárit, nekünk fiúknak, mesterséget adott a kezünkbe, így lettem én műbútorasztalos. 1934-ben szabadultam, inas­éveimet a Békéscsabán ismert Leel-Össy Albertnál töltöt­tem, ahol szakmát és emberséget egyaránt tanultam. Mond­hatnám, hogy demokrata volt a mester, napi 8 óránál töb­bet nem dolgoztatott, és rendesen bárt tévéiünk. A segédle­vél megszerzése után három évig itt dolgoztam, majd tény­leges katonai szolgálatra vonultam be Gyulára az 5. határ­őrezredhez. Katonai szolgálatom letöltése után Budapestre kerültem, a Ganz gyárban .találtam munkát. Az 1940-es esz­tendő a háborúra való felkészülés éve volt, szinte havonként kaptam a behívót. Egész lényem tiltakozott a háború ellen. Egy ilyen soron kívüli behívás alkalmával találkoztam egy ismerősömmel, akitől megtudtam, hogy a pénzügyőrök fel­mentést kapnak a katonai szolgálat alól. Ez a szerencsés vé­letlen, vagy úgy is mondhatnám, csalafintaság segített ké­sőbbi életpályámra. — Mi történt ezután? — Az altiszti iskola elvégzése után Szolnokon beosztott­ként dolgoztam, majd 1944-ben Békéscsabára kerültem. A családi indíttatás révén már inaséveim után bekapcsolód­tam a munkásmozgalomba, 1945-ben pedig beléptem a Ma­gyar Kommunista Pártba. Békéscsabán a III. kerületi párt- szervezet titkára, majd a megyei pártbizottság munkatársa lettem, természetesen társadalmi munkában. Nem néztük azt, hogy hétköznap van vagy vasárnap, hajnal-e vagy ké­ső este, egyfolytában dolgoztunk. Abból a lelkesedésből kel­lene most negyedannyi, és könnyebben kilábalnánk a baj­ból. Rövid idő után’ 1948-ban helyeztek Budapestre a pénz­ügyőri iskolára, amit osztályelsőként végeztem el, és a Pénz­ügyminisztérium személyzeti osztályára kerültem. 1949-ben neveztek ki ezredesi rangban a pénzügyőrségi ügyosztály vezetőjévé, vagyis parancsnokává. — Mi volt akkoriban a pénzügyőrség feladata, milyen vál­tozásokon ment át a szervezet? . — A színházak államosításától a cséplőgép ellenőrzéséig mindenhol ott volt a pénzügyőrség. Nem voltunk ugyan jól ellátva, mert mindössze egy használható, és négy darab ke­rék nélküli teherautó és ugyanennyi oldalkocsis motorkerék­pár volt a felszerelésünk. A dolgozó nép gazdasági rendjét védjük — ez volt a jelszó. Azt is meg kell mondani őszin­tén, minit minden ellenőrzés, ez sem tartozott a népszerű fel­adatok közé. Ahogy változott a napi politika, úgy módosul­tak feladataink is. Gyakran nehéz volt követni a változáso­kat, elsajátítani az új feladatokat. Ilyenkor irigyeltem Ang­liát, ahol még ma is életben vannak az 1892-ben hozott vámügyi rendeletek. Nálunk még ki sem jött a nyomdából az új, máris elavult. A Pénzügyminisztériumban a munka­idő napi 12-14 óra volt, a miniszterhez rendszerint éjjel si­került bejutni a fontosabb ügyek megbeszélésére. Emellett kellett tanulni, így végeztem el 1957-ben a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet. — Legújabbkori történelmünkben vízválasztó az ellenfor­radalom utáni időszak. Hogyan jelentkezett ez a pénzügy- őrség munkájában? — Élesen elkülönül az 1956 előtti és utáni időszak itt is. 1958-tól vette kezdetét az idegenforgalom, ekkor nyitottunk a világ felé, és ekkor nyíltunk meg mi is a világ előtt. Né­hány év alatt sokszorosára nőtt az utasforgalom, egyre-más- ra kötöttük a vámegyezményeket a környező és a távolabbi országokkal. Ahogy a politika változott, úgy változott a pénzügyőrség munkája is. 25 esztendőn át, nyugdíjba vonu­lásomig voltam a szervezet parancsnoka, ami nem kis idő. Emlékszem, egyszer az Egyesült Államokban járva megkér­dezte tőlem az ottani partnerem: „Mondja Terpitkó úr, ma­ga olyan jó szakember, vagy olyan fontos politikai szemé­lyiség, hogy ilyen hosszú ideje vámparancsnok?” Mondtam neki., azt én nem tudom, hogy milyen fontos vagyok, de annyit igen, hogy szakembernek és politikusnak is lenni kell ezen a pályán. Gondolom ez önöknél is így van. Bólintott. — Munkája mellett életében meghatározó szerepet töltött be a labdarúgás. Bizonyára nem haragszik, ha úgy fogal­mazok, hogy neve inkább így, a Magyar Labdarúgó Szövet­ség egyik vezetőjeként vált ismertté. Hogyan jutott a csabai mezítlábasoktól az MLSZ elnöki székébe? — Életem másik vágya az volt, hogy a labdarúgás köze­lében legyek. Azt mindenki tudja, hogy Békéscsabán a fel­szabadulás előtt, és az azt követő években élénk fociélet volt, és nekünk, akkor cseperedő pnoligyerekeknek az egyet­len elérhető szórakozást ez a csodálatos játék jelentette. Né­ha még ezt is el akarták venni tőlünk, akadt olyan iskola, ahol kifejezetten tiltották a futballt. Egyszer le is buktunk, mert egy Gyula—Csaba meccsre menet a Veszely-hídnál felborult a szekér, többen a kocsi alá kerültünk, és megsé­rültünk. Nem lehetett titokban tartani, másnap már a pe- dellus előtt álltunk, akitől nádpálcával kaptunk néhányat aiz egyébként is sajgó hátsó felünkre. Játszottam a mezítlábas bajnokságban — Csűri Istvánnal, Ruttkai Gézával, Szikora Józseffel és másokkal —, s amikor az első igazi futballcipőt kaptam, majd leesett a lábamról, először meg kellett ta­nulni járni benne. — Budapesten hogyan került kapcsolatba a labdarúgással? — Barcs Sándornak köszönhetem, akinek a neve ismert a labdarúgó-szurkolók körében, ö volt a Magyar Távirati Iro­da vezérigazgatója és az MLSZ elnöke. 1950-ben hívott a szövetségbe, melynek két év után az alelnöke lettem, épp abban az időben, amikor az aranycsapat elindult fényes pályáján. — ön tehát az ötvenes években, amikor jószerével csak az élsportolók járhattak külföldre, és vásárlásaikkal anyagi előnyhöz is juthattak, országos vámparancsnokként az MLSZ egyik vezetője. Érti ugye, mire gondolok? ... — Igen, értem, de meg keli mondanom, nem volt össze­függés a kettő között. Tehát az nem jelentett előnyt a játé­kosok számára, hogy az MLSZ alelnöke vámparancsnok, és így esetleg elnézőbbek vagyunk velük szemben. Ha valaki megsértette az előírásokat, megkapta érte a büntetést. Bi­zonyára sokan emlékeznek arra, hogy rövidebb-hosszabb ideig épp ilyen ügyek miatt hiányzott egy-egy játékos a vá­logatottból. Talán a nyilvános elmarasztalás nem volt ilyen mértékű, mint manapság. Azt persze nem mondom, hogy a kedvencek nem kaptak enyhébb büntetést, mert hiszen egyesek a felsőbb régiókban is szerették a labdarúgást. Érti, ugye? — Azt hiszem, igen. És milyen volt az aranycsapat be­lülről? — Ma úgy élnek a köztudatban, mint dörzsölt vagányok, akik focizni és csibészkedni tudtak csak. Ez nem így van. Életük középpontja valóban a labdarúgás volt, játékukkal sok dicsőséget szereztek hazánknak. Víg kedélyű, a siker­nek örülni tudó, a kudarcokra, tragédiákra érzékenyen rea­gáló emberek voltak. Emílékszem rá, pár évvel a háború után Lengyelországba játszottunk, volt egy kis időnk, és mondtam a fiúknak, látogassunk el Auschwitzba, Amit ott láttak, olyan hatással volt rájuk, hogy hazafelé a máskor ugratásoktól hangos autóbuszon néma csend volt, a szállás­ra érve mindenki bevonult a szobájába, vacsorázni se jöt­tek le. Hát, ilyenek is voltak! Azt ne várja tőlem, hogy fel­soroljam, kit kedveltem és kit nem. Annyit azonban mond­hatok, ma is azok állnak közelebb hozzám, akik mindenféle buktató ellenére tudták, hol a hazájuk, és visszataláltak ide. Őket is- olyan módon kellene ünnepelni, mint az időnként hazalátogatókat. Szeretem én Puskást is, hiszen 1954-ben, amikor megsérült a világbajnokságon, repülővel akartam kii- hozatni Svájcba a híres csabai „csontkovácsot”, Békészki bácsit, de időközben rendbejött öcsi lába. Egyébként sokan kételkedtek Békészki képességében. Hadd mondjak egy pél­dát. Egy osztrák—magyar előtt Bozsik és Hidegkúti megsé­rült, úgy volt, hogy nem tudnak játszani. Mondtam a válo­gatott orvosának, leviszem én a két fiút Békéscsabára, ott ren-dbehozzák. „Bandi bácsi, legalább maga ne gondolja, hogy amit orvosok nem tudnak meggyógyítani, azt egy ku­ruzsló igen” — mondta méltatlankodva. Nem szóltam sem­mit, este beültettem a két játékost a kocsiba, lementünk Csabára, az öreg tíz perc alatt helyrehozta őket, hajnalban már Pesten voltunk. A délelőtti edzésen Bozsik és Hideg­kúti vidáman rúgta a labdát. Megszólt! a doki: „Na látja, Bandi bácsi, mondtam, hogy semmi baj nem lesz.” A mér­kőzés után mondtuk meg neki, hol jártunk előző éjjel. Kép­zelheti, milyen arcot vágott... — Nemcsak az aranycsapat idejében, hanem azt követően is a szövetség vezetője volt, ma is aktív társadalmi munkás, és az MLSZ tiszteletbeli örökös elnöke. — Igen, 1970—74. között voltam a szövetség elnöke. So­kan azt hitték, és hiszik ma is, hogy az MLSZ-elnöki tiszt egy nagyon jól fizetett állás. Hadd mondjak el erre egy ese­tet. Még elnök koromban egyik este elém állít a feleségem, és komoly hangon azt mondta: most már igazán ne titkolózz, add elő a dugipénzt, amit az MLSZ-ben kapsz. Először nem értettem, hiszen ő, aki mindenben társam és segítőm volt, igazán tudhatja, hogy ezért a munkáért nem jár fizetség. Aztán elnevette magát, és elmonta, hogy miit hallott a lép­csőházban. A fölöttünk lakónak szenet hoztak, s a szenes- emberek meglátták a névtáblát az ajtónkon. Azt mondta az egyik: nézzétek, ez meg az MLSZ elnöke! Mire a másik: azért a 30 ezerért én is elvállalnám... Ha anyagi előnyök­kel nem is járt ez a funkció, de általa megismerhettem, be­járhattam a világot, sok barátra tehettem sízert. Ma is tar­tom velük a kapcsolatot, úgy is mint az MLSZ területi bi­zottságának és a Közép-európai Kupa Bizottságának elnö­ke. Pár évvel ezelőtt egyébként a Békéscsabai Előre is in­dulhatott ebben a kupában, sajnos, nem nagy sikerrel. Most a pünkösdi ifitorna révén sikerült nemzetközi mérkőzésso­rozatot hozni Békéscsabára. Reméljük, lesz még mód nem­zetközi szereplésre, és jobb eredménnyel. (Azóta tudjuk, az MNK megnyerésével a lehetőség adott. — Szerk.) Innen kezdve együtt dohogunk, miért is vagyunk a sor­ban olyan hátul. Nemcsak a fociban. Dicséri azt a kezdemé­nyezést, amikor a megye két évvel ezelőtt bemutatkozott a fővárosban, és erre meghívták az elszármazottakat. Buda­pest megismerhette Békés megyét, és az ott élő megyeiek az itteni törekvéseket. Folytatni kellene. Aztán arról beszél, hogy Budapesten a Békéscsabaiak Baráti Köre is aktívabb, mint pár évvel ezelőtt, amikor majdnem rossz szemmel néz­tek rájuk. „Keresni, ápolni kell! a kapcsolatokat, mert szö­vetségesek nélkül nem lehet csatát nyerni” — mondja. El­gondolkodtató. — Egy dolgot szeretnék kérni, ha lehet. — Tessék. — Ne csináljon belőlem különleges embert. Nem tettem én semmi különöset, a sorsom épp olyan volt, mint a többi hoz­zám hasonló, sok ezer proligyereké. A nyomorból indultunk el, s mindenki ott tette a dolgát, ahová az élet vezényelte. Egyikünk nagyobb, másikunk kisebb nyilvánosság előtt dol­gozott. Ök voltak a közkatonák, és nélkülük nem jutottunk volna semmire. Ezt is írja meg, kérem. Megtettem. Seleszt Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom