Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
NÉPÚJSÁG 1988. május 28., szombat Szúdy Géza: A ködfalon túl Ablakaim előtt falat emel a köd, és nem engedi látnom unott-szokott világom. Ne nézzek kifelé, tekintsek befelé, makacsul erre int ma: a tartozásaimra? El nem tagadhatom, hogy felgyűltek nagyon, ősz lett, másféle évszak: új éra, új erőszak. Bennem szepeg a félsz, azt kérdi: meddig élsz? S én furcsán megütödve nézek a vak időbe, mily titkot rejteget, jót vagy rettenetét. S már számolom riadtan, eddig mire jutottam, s hogy azzal, ami van, mérhetem-e magam. Azzal, ami ma kész, öntörvényű egész, s mi — jártam bár botolva tán mégis igazolna. Lehet-e ez elég? Mert sok a töredék, márvány, félig kiverve, vásznak, úgy félbe-szerbe! Szebb Icorom elhagyott. Van-e valami ott, van-e a ködfalon túl? Reméljek még bolondul? Ö, remény! Hiszen épp bolondságod a szép! A semmibe kilépni, mint aki arra lép ki, hogy száll. . . pedig zuhan. Bizakodva suhan terheit elfeledve, hiszi, hogy az egekbe, veszve is: boldogan. Zita kinyitotta a szemét, és hatalmasat ásított. Bájos volt, akár egy puha kismacska. Orra tövén apró szeplőcskék. rövid, oldalra fésült szőke frizura; zöld szeme pimaszul villogott, akár egy vásott kölyöké. De hát végtére is még kölyök volt! A szállodai franciaágyon szinte elveszett törékeny teste, vasággyal együtt negyvenöt kiló. ahogy múltkoriéban a kórházi viziten annak a jóképű kis nőgyógyász dokinak válaszolta, amikor felvételkor a testsúlyáról érdeklődött. Imádta a szállodákat. s mi tagadás, az utóbbi időben nem lehetett oka panaszra. Már lassan egy éve. hogy szökésben volt az intézetből. hiába is keresték, a „nagyfaluban” ugyan sohasem akadnak a nyomára. Most éppen alig várta már. hogy elnyújtózhassék a tengerkék fürdőkádban, arcát belefúrva a fürdőhab illatos semmijébe. Egyelőre még várnia kellett, hiszen a férfi foglalta el a fürdőszobát, fütyürészve borotválkozott. Zita kedvelte az ápolt férfiakat. Esetükben biztos lehetett abban, hogy lesz hol aludnia, hogy kedvesen bánnak vele. Unta már a drasztikus, piás csöveseket, a zöldövezeti hálózsákos éjszakákat, amikor is gyakran azt sem tudta, ki fekszik mellette. — Kiviszel a Vidám Parkba? — kérdezte a szobába lépő, arcát szesszel dörzsöl- gető alsónadrágos-atlétatri- kós, hatvan körüli férfitől, aki mielőtt még válaszolt volna, az ágy szélére telepedett. és jellegtelenül kopasz fejét a lány aprócska mellei közé hajtotta. — Hát persze, hogy kiviszem az én szöszi kis mókusomat — gügyögte az a bilire kéredzkedő kétévesek hanghordozásával. Zita orrát megütötte a Pitralon kissé émelyítő, ám mégis nyers illata, szeretett volna arrébb húzódni, rágyújtani egy cigarettára, de a férfi már a trikója alatt kotorászott, kezét lassan csúsztatva végig a lány hasán. Miközben a férfi lihegve iparkodott, Zitának Petya jutott az eszébe, akivel nyolc évig ugyanabban az intézetben nevelkedtek, mégis csak egy szökés alkalmával fedezték föl egymást. Petyát immár két hónapja bekaszliszták Aszódra, mert Zita miatt megverte Gézát, az ügyeletes nevelőt, amikor az rajtakapta őket. Zita ekkor érzett először valami, a testiségen túlmutatót a fiú iránt; először verekedtek érte. A férfi már útra készen várta a fürdőszobából kilépő lányt. Zita magára terítette farmerdzsekijét, rágyújtott, és megkérdezte a férfitől, hogy akkor mikor és hol találkoznak. Végül is délután kettőben állapodtak meg, a hullámvasúinál. A férfi, egy vidéki vállalat főosztályvezetője, a minisztériumba sietett, Zitát a Vidám Park bejáratánál tette ki a kocsiból. Korán volt még, ezért a lány bement a Cirkusz büfébe, hogy igyon egy kávét. Unottan kavargatta a lanTódor János: Libegő gyos löttyöt, amikor egy fekete bőrű fiatalember szólította meg. Raul kubai artista volt, konyakot kért magának, a lánynak is, majd a kezében lévő térképre mutatva kérte Zitát, hogy kalauzolja végig Budapesten. A lány örömmel vállalta az idegenvezetést, ami mindössze annyiból állt, hogy szólt a taxisofőrnek: vigye őket körbe a városban. A Citadellán ebédeltek, s Zita roppantul élvezte, hogy izmos. mókásan gesztikuláló barátja mindenféle tálakat rendel, amiket aztán jóformán érintetlenül vittek visz- sza a pincérek. Raulra nehéz lett volna ráfogni, hogy erőszakos, mi több: csöppet sem volt rámenős, mégcsak a lány kezét sem fogta meg. amit Zita tulajdonképpen nem is bánt nagyon. A libegőn jutott eszébe a kopasz kis pasas, aki biztosan ott várja a hullámvasúinál. s vele valószínűleg a mai éjszaka is megoldódna, hiszen Raul, akinek egyébként este fellépése lesz. semmiféle közeledést nem mutatott irányában. Mindegy, gondolta Zita, ha minden kötél szakad, legfeljebb felhívom Egont, a Nirvánában. Egon a pincér, aki pedig lányokban nem szenvedett hiányt, szerette Zitát, s kivált az utóbbi időben viselkedett úgy vele, mintha a bátyja volna. Gyakran aludt nála Zita. amíg ő az éjszakában dolgozott. Késő délután volt már. amikor visszatértek a cirkuszhoz. Raul bátorítóan intett neki, hogy kövesse. Oldalt, a rácsos kocsikban tigrisek acsarkodtak egymásra. Az artista egy utánfutóhoz vezette, amelynek kerekeit leszerelték, s bakokat tettek a helyükbe. Odabent villanykályha duruzsolt, s a szűk, bolyhos plédekkel letakart heverőn tejfehér bőrű, rövid, barna hajú lány ült törökülésben. Sandra, mutatta be Zitának Raul, majd a nyakából láncon függő karikagyűrűt húzott elő. Kávéval kínálták, s a lány, akinek mosolyáról Zitának a margaréta jutott rögtön eszébe, megsimogatta az arcát, aztán átnyújtott neki egy tiszteletjegyet az esti előadásra. Zita a délután maradék részét a Vidám Parkban töltötte. Még a ciklont is megkockáztatta, holott máskor sohasem mert fölülni rá, de most valahogy annyira szabadnak és vidámnak érezte magát. A cirkusz nagyszerű mulatság volt, s Zitát szokatlan, büszkeséggel párosuló melegség töltötte el, amíg Sandra és Raul lélegzetállító trapézgyakorlatát nézte. Kicsit korán érkezett a Nirvánába, Egont még nem találta bent. Egy kóla mellett ücsörgött egy darabig, hallgatta a szolid gépzenét, majd gondolt egyet, és felsétált a Margit-híd lábánál fekvő diszkóhoz. Fecó. a behemót ajtónálló nagy nehezen megkegyelmezett neki, és ingyen beengedte. Odabent éppen szünet volt, s a videó képernyőjén Bruce Lee verekedett buta képű hongkongiakkal. Felnézett a galériára, hátha ismerősbe txjtlik. S valóban, Pulyka, a' himlő- helyes arcú, színes göncökben virító „digó” vigyorgott rá az egyik asztaltól. — Na, mi van, anyukám? Csak így magányosan, mint egy árva homokos?... — kérdezte gúnyosan vigyorogva. Zita nem válaszolt, leült az asztalhoz, ahol Pulykán kívül még két, kávébarna, bajuszos figura darvadozott. — Nincs kedved bedobni magad, szépségem? — fordult ismét hozzá a „digó". — Török testvéreink éppen rád várnak, s ahogy elnézem őket, egy kis hancúrozásért bármilyen áldozatra képesek... — hadarta egy- szuszra, s a lány válaszát meg sem várva, hüvelykujját felemelve, a férfiak felé bemutatta a biztos siker egyezményes jelét. Pulyka a stricik legaljához tartozott, node Zitának túl sok választása nem volt. hiszen még meglehetősen éretlen árunak számított a placcon. Többször elhatározta már, hogy szól Egonnak, s az majd kikészítteti ezt a szemetet, de aztán sohasem volt hozzá elég bátorsága, félt Pulyka bosszújától. A lányoktól hallotta, hogy egyik nőjét, aki időnap előtt bemondta az unalmast, pengével dekorálta ki, a lázadókat pedig folyton sósavas „arepakolássaT’ fenyegette. A törökök vettek egy üveg Martinit, adtak egy húszmárkást Pulykának, majd taxit hívtak. — Kicsi pengém, neked is húsz ruppó lesz a jutalmad, ha megfelelő Seherezádé leszel — mondta Zitának a strici. A kőbányai kamionparkolóban mindössze három járgány árválkodott. A törökök befűtöttek, a lány pedig jókorákat húzott az italból. Száraz ködfüggöny vette körül. agya kikapcsolt, olyan volt, akár egy felhúzható óriás műanyagbaba. A férfiak a körülményekhez képest egészen normálisak voltak, nem követeltek „lehetetlent”. Zita az utolsó cseppeket hódította el az üvegtől, amikor erélyesen megverték a fülke ajtaját. A rendőrök először a törököket igazoltatták, vele csak azután foglalkoztak. Tehetetlen dühében sírva fakadt a lány. — Mégis, mi jut eszedbe akkor, amikor mindenféle jöttment koszadékkal összeadod magad? — kérdezte a járőrkocsiban a fiatalabbik rendőr. Zita sokáig hallgatott, majd maga elé meredve, közömbös hangon bökte ki: — Tudja, olyankor verseket szoktam mondani magamban . .. Egy centralista reformpolitikus: Szalay László A reformkor kiemelkedő alakjai más-más módon keresték a kibontakozást. Mást akart Széchenyi és megint mást Kossuth és egy harmadik változatban látták az átalakítás útját a centralisták vezetői, Eötvös József és Szalay László. Szalay László a reform- nemzedék egyik európai szintű gondolkodója, politikusa, jogtudósa és történetírója — 1813. április 18-án, Budán született. Egyetemi tanulmányai befejeztével joggyakornok volt Kölcsey Ferenc mellett, aki egész életre szóló hatást gyakorolt a fiatalember politikai felfogására. 1832-ben a királyi tábla hites jegyzője, majd a Helytartótanácsnál fogalmazógyakornok lett. Közben próbálkozott a szépirodalommal: 1831 és 1833 között három könyvet jelentetett meg. 1836-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1838-ban rendes tagjává választotta. Szalayt az ország átalakításának politikai, s evvel összefüggő jogi vonatkozásai érdekelték. 1840-ben kimutatta, hogy a korábbi büntetőjogi tervezetek a közben megváltozott viszonyok miatt használhatatlanok. Új kodifikációt követelt. 1841-ben pedig nagyszabású értekezésben mutatott rá az esküdtszék szükségességére „A büntető eljárásról, különös tekintettel az esküdtszékekre” című munkájában. Ezek az új, előremutató gondolatai és kezdeményezései már túllépnek a hivatalos jogtudományon és részben a gyakorlati politikába, részben a jogtudományba épültek be. Szalay László a polgári átalakításnak az adott korban reális feladataiból és lehetőségeiből indult ki. A feudális államjogi szerkezetbe egyre kevésbé beleszorítható új. polgárosodó valóság liberális jogi megfogalmazásáért küzdött 1837-től a „Themis” című szakfolyóiratában, majd 1840-től a Budapesti Szemlében, amelyet ő szerkesztett. Szalayt közelebbről a köz- igazgatás polgárosítása kezdte izgatni. Az 1843 44. évi országgyűlésen Korpona város képviseletében a feudális városi igazgatási szerkezet polgári átalakításáért emelt szót. Nagy hatású beszédben vázolta a polgárság egyre fontosabb szerepét, s közben kifejtette a polgári átalakítás teljes programját. Míg Kossuth a vármegyékre építette a Habsburg- udvarral eredményesen szembehelyezhető magyar ellenállást, addig Szalayéka feudális abszolutista köz- pontosítással a polgári alkotmányos központosítást szegezték szembe. Innen e csoport „centralista’ elnevezése. Ez az a pont, ahol Szalay — és Eötvös — szembefordult Kossuthtal. Ugyanis a rendi alkotmány leghatalmasabb védőbástyája a vármegye volt. A centralisták ezért a vármegyét is a megsemmisítendő ócskaságok közé sorolták, s követelték a vármegyék politikai befolyásának megszüntetését, a központi hatalom erősítését. Mivel azonban a közfelfogás szerint a bécsi kormány alkotmányellenes törekvéseinek egyedül a vármegye vetett gátat, a vármegyei ön- kormányzat megnyirbálását hangoztató valódi liberális elvek lassan háttérbe szorultak. Hiába vette át Szalay László 1844-ben az ország legolvasottabb lapját, a Pesti Hírlapot, hasztalan teltek meg hasábjai színvonalas, alapos, szakszerű tudományos cikkekkel, vagy éppen ezért, a lap olvasottsága gyorsan és riasztóan csökkenni kezdett. A Kos- suth-féle ellenzék, támaszkodva a vármegyei nemességre. elérte, hogy 1845 végén Szalayt leváltották, helyét Csengery Antal foglalta el, s a lap iránya visszaállt az eredeti, Kossuth-féle vonalra. Ekkor a centralisták, látván, hogy korukat megelőzvén, általános értetlenség veszi őket körül, visszavonultak. Szalay bejelentette: az adott viszonyok között visszalép elveinek hangoztatásától. A centralisták önálló politikai szereplése így 1846 elejére véget ért, de nem maradt hatástalan. Tevékenységük — elsősorban Szalayé — bevitte a köztudatba a parlamentarizmus intézményeinek fogalmait: a felelős kormányt és a népképviseleti országgyűlést. Mert 1848 e két alapvető vívmányáért mindenekelőtt Szalay László elméleti munkássága tett a legtöbbet. A politikától visszavonuló Szalay azonban nem hagyott fel jogelméleti tevékenységével. 1846-ban megjelent Státusférfiak és szónokok című könyve, 1847-ben pedig két kötetben kiadta jogi tanulmányait Publicistái dolgozatok címmel. Sajtó alá rendezte hajdani principálisának, Kölcsey Ferencnek minden munkáit. Az Akadémiában tartott székfoglalója Kolár Ádáin Ferencről. mint jogtudósról szólt. 1848-ban, az első felelős magyar kormány megalakulása után Deák Ferenc igazságügy-miniszter meghívta a minisztérium kodi- fikációs osztályának vezetésére, s itt dolgozta ki Deákkal közösen a sajtó- vétségekkel kapcsolatos jogszabályokat. 1848 nyarán a kormány Frankfurtba küldte a német birodalmi gyűlésre követi megbízással. Feladata a német birodalom és Magyarország közti viszony rendezése volt. Ezt a megbízatást folytatta Párizsban, Londonban és Zürichben. Közben elkezdte írni a fő művének tekinthető Magyarország Történetét, amelyet azonban betegsége, majd 1864-ben bekövetkezett halála miatt már nem fejezhetett be. Törvényhozási kérdésekben Szalay László olyan európai tekintély volt. hogy a Bádeni Nagyhercegség, a svájci Wallis Kanton is kikérte tanácsát. Szalay László a magyar nemesi értelmiség legszélesebb látókörű, s legműveltebb tagjai közé tartozott. Illő lenne, hogy emlékét néhány fontosabb művének kiadásával is megőrizzük. Dr. Csonkaréti Károly Szalay László portréja, egykori kőnyomat után Szénási Mihály: Tanya