Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-28 / 127. szám

NÉPÚJSÁG 1988. május 28., szombat Szúdy Géza: A ködfalon túl Ablakaim előtt falat emel a köd, és nem engedi látnom unott-szokott világom. Ne nézzek kifelé, tekintsek befelé, makacsul erre int ma: a tartozásaimra? El nem tagadhatom, hogy felgyűltek nagyon, ősz lett, másféle évszak: új éra, új erőszak. Bennem szepeg a félsz, azt kérdi: meddig élsz? S én furcsán megütödve nézek a vak időbe, mily titkot rejteget, jót vagy rettenetét. S már számolom riadtan, eddig mire jutottam, s hogy azzal, ami van, mérhetem-e magam. Azzal, ami ma kész, öntörvényű egész, s mi — jártam bár botolva tán mégis igazolna. Lehet-e ez elég? Mert sok a töredék, márvány, félig kiverve, vásznak, úgy félbe-szerbe! Szebb Icorom elhagyott. Van-e valami ott, van-e a ködfalon túl? Reméljek még bolondul? Ö, remény! Hiszen épp bolondságod a szép! A semmibe kilépni, mint aki arra lép ki, hogy száll. . . pedig zuhan. Bizakodva suhan terheit elfeledve, hiszi, hogy az egekbe, veszve is: boldogan. Zita kinyitotta a szemét, és hatalmasat ásított. Bájos volt, akár egy puha kis­macska. Orra tövén apró szeplőcskék. rövid, oldalra fésült szőke frizura; zöld szeme pimaszul villogott, akár egy vásott kölyöké. De hát végtére is még kölyök volt! A szállodai franciaágyon szinte elveszett törékeny teste, vasággyal együtt negy­venöt kiló. ahogy múltkor­iéban a kórházi viziten an­nak a jóképű kis nőgyógyász dokinak válaszolta, amikor felvételkor a testsúlyáról ér­deklődött. Imádta a szállodákat. s mi tagadás, az utóbbi idő­ben nem lehetett oka pa­naszra. Már lassan egy éve. hogy szökésben volt az in­tézetből. hiába is keresték, a „nagyfaluban” ugyan so­hasem akadnak a nyomára. Most éppen alig várta már. hogy elnyújtózhassék a ten­gerkék fürdőkádban, arcát belefúrva a fürdőhab illatos semmijébe. Egyelőre még várnia kellett, hiszen a fér­fi foglalta el a fürdőszobát, fütyürészve borotválkozott. Zita kedvelte az ápolt fér­fiakat. Esetükben biztos le­hetett abban, hogy lesz hol aludnia, hogy kedvesen bán­nak vele. Unta már a drasz­tikus, piás csöveseket, a zöldövezeti hálózsákos éj­szakákat, amikor is gyakran azt sem tudta, ki fekszik mellette. — Kiviszel a Vidám Park­ba? — kérdezte a szobába lépő, arcát szesszel dörzsöl- gető alsónadrágos-atlétatri- kós, hatvan körüli férfitől, aki mielőtt még válaszolt volna, az ágy szélére telepe­dett. és jellegtelenül kopasz fejét a lány aprócska mellei közé hajtotta. — Hát persze, hogy kivi­szem az én szöszi kis mó­kusomat — gügyögte az a bilire kéredzkedő kétévesek hanghordozásával. Zita or­rát megütötte a Pitralon kis­sé émelyítő, ám mégis nyers illata, szeretett volna ar­rébb húzódni, rágyújtani egy cigarettára, de a férfi már a trikója alatt kotorá­szott, kezét lassan csúsztat­va végig a lány hasán. Mi­közben a férfi lihegve ipar­kodott, Zitának Petya jutott az eszébe, akivel nyolc évig ugyanabban az intézetben nevelkedtek, mégis csak egy szökés alkalmával fedezték föl egymást. Petyát immár két hónapja bekaszliszták Aszódra, mert Zita miatt megverte Gézát, az ügyele­tes nevelőt, amikor az rajta­kapta őket. Zita ekkor ér­zett először valami, a testi­ségen túlmutatót a fiú iránt; először verekedtek érte. A férfi már útra készen várta a fürdőszobából kilé­pő lányt. Zita magára terí­tette farmerdzsekijét, rá­gyújtott, és megkérdezte a férfitől, hogy akkor mikor és hol találkoznak. Végül is délután kettőben állapodtak meg, a hullámvasúinál. A férfi, egy vidéki vál­lalat főosztályvezetője, a mi­nisztériumba sietett, Zitát a Vidám Park bejáratánál tet­te ki a kocsiból. Korán volt még, ezért a lány bement a Cirkusz büfé­be, hogy igyon egy kávét. Unottan kavargatta a lan­Tódor János: Libegő gyos löttyöt, amikor egy fe­kete bőrű fiatalember szólí­totta meg. Raul kubai artista volt, konyakot kért magának, a lánynak is, majd a kezében lévő térképre mutatva kér­te Zitát, hogy kalauzolja vé­gig Budapesten. A lány örömmel vállalta az idegenvezetést, ami mind­össze annyiból állt, hogy szólt a taxisofőrnek: vigye őket körbe a városban. A Citadellán ebédeltek, s Zita roppantul élvezte, hogy iz­mos. mókásan gesztikuláló barátja mindenféle tálakat rendel, amiket aztán jófor­mán érintetlenül vittek visz- sza a pincérek. Raulra ne­héz lett volna ráfogni, hogy erőszakos, mi több: csöppet sem volt rámenős, mégcsak a lány kezét sem fogta meg. amit Zita tulajdonképpen nem is bánt nagyon. A libegőn jutott eszébe a kopasz kis pasas, aki bizto­san ott várja a hullámvas­úinál. s vele valószínűleg a mai éjszaka is megoldódna, hiszen Raul, akinek egyéb­ként este fellépése lesz. semmiféle közeledést nem mutatott irányában. Mindegy, gondolta Zita, ha minden kötél szakad, leg­feljebb felhívom Egont, a Nirvánában. Egon a pincér, aki pedig lányokban nem szenvedett hiányt, szerette Zitát, s kivált az utóbbi időben viselkedett úgy vele, mintha a bátyja volna. Gyakran aludt nála Zita. amíg ő az éjszakában dolgo­zott. Késő délután volt már. amikor visszatértek a cir­kuszhoz. Raul bátorítóan in­tett neki, hogy kövesse. Ol­dalt, a rácsos kocsikban tigrisek acsarkodtak egy­másra. Az artista egy után­futóhoz vezette, amelynek kerekeit leszerelték, s bako­kat tettek a helyükbe. Oda­bent villanykályha duru­zsolt, s a szűk, bolyhos plé­dekkel letakart heverőn tej­fehér bőrű, rövid, barna ha­jú lány ült törökülésben. Sandra, mutatta be Zitának Raul, majd a nyakából lán­con függő karikagyűrűt hú­zott elő. Kávéval kínálták, s a lány, akinek mosolyáról Zi­tának a margaréta jutott rögtön eszébe, megsimogat­ta az arcát, aztán átnyújtott neki egy tiszteletjegyet az esti előadásra. Zita a délután maradék részét a Vidám Parkban töl­tötte. Még a ciklont is meg­kockáztatta, holott máskor sohasem mert fölülni rá, de most valahogy annyira sza­badnak és vidámnak érezte magát. A cirkusz nagyszerű mu­latság volt, s Zitát szokat­lan, büszkeséggel párosuló melegség töltötte el, amíg Sandra és Raul lélegzetállí­tó trapézgyakorlatát nézte. Kicsit korán érkezett a Nirvánába, Egont még nem találta bent. Egy kóla mel­lett ücsörgött egy darabig, hallgatta a szolid gépzenét, majd gondolt egyet, és fel­sétált a Margit-híd lábánál fekvő diszkóhoz. Fecó. a behemót ajtónál­ló nagy nehezen megkegyel­mezett neki, és ingyen be­engedte. Odabent éppen szü­net volt, s a videó képer­nyőjén Bruce Lee vereke­dett buta képű hongkongi­akkal. Felnézett a galériára, hátha ismerősbe txjtlik. S valóban, Pulyka, a' himlő- helyes arcú, színes göncök­ben virító „digó” vigyorgott rá az egyik asztaltól. — Na, mi van, anyukám? Csak így magányosan, mint egy árva homokos?... — kérdezte gúnyosan vigyorog­va. Zita nem válaszolt, leült az asztalhoz, ahol Pulykán kívül még két, kávébarna, bajuszos figura darvadozott. — Nincs kedved bedobni magad, szépségem? — for­dult ismét hozzá a „digó". — Török testvéreink éppen rád várnak, s ahogy elné­zem őket, egy kis hancúro­zásért bármilyen áldozatra képesek... — hadarta egy- szuszra, s a lány válaszát meg sem várva, hüvelykuj­ját felemelve, a férfiak fe­lé bemutatta a biztos siker egyezményes jelét. Pulyka a stricik legaljá­hoz tartozott, node Zitának túl sok választása nem volt. hiszen még meglehetősen éretlen árunak számított a placcon. Többször elhatá­rozta már, hogy szól Egon­nak, s az majd kikészítteti ezt a szemetet, de aztán so­hasem volt hozzá elég bá­torsága, félt Pulyka bosszú­jától. A lányoktól hallotta, hogy egyik nőjét, aki időnap előtt bemondta az unalmast, pengével dekorálta ki, a lá­zadókat pedig folyton sósa­vas „arepakolássaT’ fenye­gette. A törökök vettek egy üveg Martinit, adtak egy húszmárkást Pulykának, majd taxit hívtak. — Kicsi pengém, neked is húsz ruppó lesz a jutalmad, ha megfelelő Seherezádé le­szel — mondta Zitának a strici. A kőbányai kamionparko­lóban mindössze három jár­gány árválkodott. A törökök befűtöttek, a lány pedig jó­korákat húzott az italból. Száraz ködfüggöny vette kö­rül. agya kikapcsolt, olyan volt, akár egy felhúzható óriás műanyagbaba. A férfiak a körülmények­hez képest egészen normá­lisak voltak, nem követel­tek „lehetetlent”. Zita az utolsó cseppeket hódította el az üvegtől, amikor erélyesen megverték a fülke ajtaját. A rendőrök először a törököket igazol­tatták, vele csak azután fog­lalkoztak. Tehetetlen dühé­ben sírva fakadt a lány. — Mégis, mi jut eszedbe akkor, amikor mindenféle jöttment koszadékkal össze­adod magad? — kérdezte a járőrkocsiban a fiatalabbik rendőr. Zita sokáig hallgatott, majd maga elé meredve, kö­zömbös hangon bökte ki: — Tudja, olyankor verseket szoktam mondani magam­ban . .. Egy centralista reformpolitikus: Szalay László A reformkor kiemelkedő alakjai más-más módon ke­resték a kibontakozást. Mást akart Széchenyi és megint mást Kossuth és egy har­madik változatban látták az átalakítás útját a centralis­ták vezetői, Eötvös József és Szalay László. Szalay László a reform- nemzedék egyik európai szintű gondolkodója, politi­kusa, jogtudósa és történet­írója — 1813. április 18-án, Budán született. Egyetemi tanulmányai befejeztével joggyakornok volt Kölcsey Ferenc mellett, aki egész életre szóló hatást gyakorolt a fiatalember politikai fel­fogására. 1832-ben a királyi tábla hites jegyzője, majd a Helytartótanácsnál fogalma­zógyakornok lett. Közben próbálkozott a szépiroda­lommal: 1831 és 1833 között három könyvet jelentetett meg. 1836-ban a Magyar Tu­dományos Akadémia levele­ző tagjává, 1838-ban rendes tagjává választotta. Szalayt az ország átalakí­tásának politikai, s evvel összefüggő jogi vonatkozá­sai érdekelték. 1840-ben ki­mutatta, hogy a korábbi büntetőjogi tervezetek a közben megváltozott viszo­nyok miatt használhatatla­nok. Új kodifikációt köve­telt. 1841-ben pedig nagy­szabású értekezésben muta­tott rá az esküdtszék szük­ségességére „A büntető el­járásról, különös tekintettel az esküdtszékekre” című munkájában. Ezek az új, előremutató gondolatai és kezdeménye­zései már túllépnek a hiva­talos jogtudományon és részben a gyakorlati politi­kába, részben a jogtudo­mányba épültek be. Szalay László a polgári átalakítás­nak az adott korban reális feladataiból és lehetőségei­ből indult ki. A feudális ál­lamjogi szerkezetbe egyre kevésbé beleszorítható új. polgárosodó valóság liberális jogi megfogalmazásáért küz­dött 1837-től a „Themis” cí­mű szakfolyóiratában, majd 1840-től a Budapesti Szem­lében, amelyet ő szerkesz­tett. Szalayt közelebbről a köz- igazgatás polgárosítása kezdte izgatni. Az 1843 44. évi országgyűlésen Korpona város képviseletében a feu­dális városi igazgatási szer­kezet polgári átalakításáért emelt szót. Nagy hatású be­szédben vázolta a polgárság egyre fontosabb szerepét, s közben kifejtette a polgári átalakítás teljes programját. Míg Kossuth a várme­gyékre építette a Habsburg- udvarral eredményesen szembehelyezhető magyar ellenállást, addig Szalayéka feudális abszolutista köz- pontosítással a polgári al­kotmányos központosítást szegezték szembe. Innen e csoport „centralista’ elneve­zése. Ez az a pont, ahol Szalay — és Eötvös — szembefor­dult Kossuthtal. Ugyanis a rendi alkotmány leghatal­masabb védőbástyája a vár­megye volt. A centralisták ezért a vármegyét is a meg­semmisítendő ócskaságok közé sorolták, s követelték a vármegyék politikai befo­lyásának megszüntetését, a központi hatalom erősítését. Mivel azonban a közfelfogás szerint a bécsi kormány al­kotmányellenes törekvései­nek egyedül a vármegye ve­tett gátat, a vármegyei ön- kormányzat megnyirbálását hangoztató valódi liberális elvek lassan háttérbe szo­rultak. Hiába vette át Sza­lay László 1844-ben az or­szág legolvasottabb lapját, a Pesti Hírlapot, hasztalan teltek meg hasábjai színvo­nalas, alapos, szakszerű tu­dományos cikkekkel, vagy éppen ezért, a lap olvasott­sága gyorsan és riasztóan csökkenni kezdett. A Kos- suth-féle ellenzék, támasz­kodva a vármegyei nemes­ségre. elérte, hogy 1845 vé­gén Szalayt leváltották, he­lyét Csengery Antal foglalta el, s a lap iránya visszaállt az eredeti, Kossuth-féle vo­nalra. Ekkor a centralisták, látván, hogy korukat meg­előzvén, általános értetlen­ség veszi őket körül, vissza­vonultak. Szalay bejelentet­te: az adott viszonyok kö­zött visszalép elveinek han­goztatásától. A centralisták önálló po­litikai szereplése így 1846 elejére véget ért, de nem maradt hatástalan. Tevé­kenységük — elsősorban Szalayé — bevitte a köztu­datba a parlamentarizmus intézményeinek fogalmait: a felelős kormányt és a népképviseleti országgyűlést. Mert 1848 e két alapvető vívmányáért mindenekelőtt Szalay László elméleti mun­kássága tett a legtöbbet. A politikától visszavonuló Szalay azonban nem hagyott fel jogelméleti tevékenysé­gével. 1846-ban megjelent Státusférfiak és szónokok című könyve, 1847-ben pedig két kötetben kiadta jogi tanulmányait Publicistái dolgozatok címmel. Sajtó alá rendezte hajdani princi­pálisának, Kölcsey Ferenc­nek minden munkáit. Az Akadémiában tartott szék­foglalója Kolár Ádáin Fe­rencről. mint jogtudósról szólt. 1848-ban, az első felelős magyar kormány megala­kulása után Deák Ferenc igazságügy-miniszter meg­hívta a minisztérium kodi- fikációs osztályának veze­tésére, s itt dolgozta ki Deákkal közösen a sajtó- vétségekkel kapcsolatos jog­szabályokat. 1848 nyarán a kormány Frankfurtba küldte a német birodalmi gyűlésre követi megbízással. Feladata a német birodalom és Ma­gyarország közti viszony rendezése volt. Ezt a megbí­zatást folytatta Párizsban, Londonban és Zürichben. Közben elkezdte írni a fő művének tekinthető Ma­gyarország Történetét, ame­lyet azonban betegsége, majd 1864-ben bekövetke­zett halála miatt már nem fejezhetett be. Törvényhozási kérdések­ben Szalay László olyan európai tekintély volt. hogy a Bádeni Nagyhercegség, a svájci Wallis Kanton is ki­kérte tanácsát. Szalay László a magyar nemesi értelmiség legszéle­sebb látókörű, s legművel­tebb tagjai közé tartozott. Illő lenne, hogy emlékét né­hány fontosabb művének ki­adásával is megőrizzük. Dr. Csonkaréti Károly Szalay László portréja, egykori kőnyomat után Szénási Mihály: Tanya

Next

/
Oldalképek
Tartalom