Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
1988. március 19., szombat UUiiUkfcM Olyan típusú vagyok, aki szereti az érzelmeket...” Fotó: Kovács Erzsébet Századunk mostohagyermeke a zene? Fél óra Huszár Lajos zeneszerzővel Budakeszin lakik. Békéscsabán tanít és Szegedről álmodik. Tulajdonképpen hová valósi? — kérdezem Huszár I.ajos zeneszerzőtől, a Bartók Béla Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola egyik tantermében, ahol egy esős délutánon beszélgetünk. — Hódmezővásárhelyi vagyok. Szekeden jártam szakiskolába. Budapesten a Zeneakadémiára, 1973-ban diplomáztam, majd Szegeden tanítottam 1984-ig. Nagy szeretettel emlékszem visz- sza arra a 11 „konzis” évre és a városra. Mint ösztöndíjas, 1975-ben kijutottam fél évre Rómába. Majd hazajöttem. tanítgattam, s közben írtam néhány darabot. Nagyon küzdelmes egy ilyen pályán elindulni, mert először senki nem figyel az emberre. Hosszú évek telnek így el, majdnem 40 éves voltam, amikor kezdtek észrevenni . . . — Művésztanár: külön- külön is olyan felelősségteljes hivatás, amely teljes embert igényel. Hogy lehet mindkét téren egyszerre eredményeket elérni? — Nem megy konfliktusok nélkül, az biztos. A tanítás — hiába 18-20 óra egy héten — az energia nagy részét kiszívja az emberből. Kép télen vagyak rendszeres oktatás mellett komponálni, ezért nálam a zeneszerzés a nyári szünetre korlátozódik. Akkor otthon elmélyülten dolgozhatok, nem kell elmennem se két nap, se két hét múlva, előttem a szabadság. A komponáláshoz teljes nyugalom kell. A tanításra, mint közösségi élményre, sokáig szükségem volt; kellett, hogy előadhas- sab a zenével kapcsolatos elképzeléseimet. Ma már nem feltétlenül érzem így . .. — Akkor miért vállalja mégis ezt a nagy távolságot, az utazgatást? Ragaszkodik ehhez a városhoz? — Szegedhez valóban sokáig ragaszkodtam, sőt, még ma is ragaszkodom. Békéscsabához ilyen mély szálak nem fűznek, nem innen származom, s ennek a városnak a kulturális hagyományai, a vonzereje nyilván nem vetekedhet Szegedével. Ez a szakiskola úttörő feladatra vállalkozik; anyagi, tárgyi feltételei jók, de szakmailag már nem minden sikerül úgy, ahogy szeretnénk. További fejlesztésire, tanárokra lenne szükség. Nagyon fontos lenne, hogy a megye zeneiskolád, ahonnan növendékeinket kapjuk, növeljék felkészítésük színvonalát. — Tanítható a zeneszerzés? — Bizonyos technikai fogásokat meg lehet tanítani. Például azt, hogy a klasszikus mesterek milyen átlagos normák szerint alkottak. Azt viszont képtelenség megtanítani, hogy valakinek valami eszébe jusson. A zeneszerzés bizonyos összetevőit tehát el lehet sajátítani, de hogy ezek művé alakuljanak, ahhoz vitathatatlanul szükséges az egyéni tehetség. — Művei? — Olyan típus vagyok, aki szereti az érzelmeket. Azt akarom, hogy a zene emberi, emberközpontú és kifejező legyen. A legtöbb darabom ennek jegyében keletkezett. A pályakezdéstől a nyolcvanas évek elejéig, nagyjából az első évtized, olyan művek írásával telt el, amelyek alkalmazkodtak az Európában az ötvenes, hatvanas években kialakult irányzatokhoz. Ato- nó'liis, szabad ritmikájú, expresszionista stílust használtam én is. Ebből a korszakból a legkedvesebb mű számomra a 69. zsoltár. Ezt tenorra és zongorára írtam 1976-ban, Károli Gáspár bibliájának szövegére. 1978-ban készült egy vonós kamara- zenekari kompozícióm. A római időszak alatt írtam fúvósokra és ötösökre egy kamaradarabot, Musica concentrate a címe. A fiatal magyar zeneszerzők lemezén is szerepel ez a darab. A nyolcvanas évek elejétől kezdődött a második korszak, ezt a fokozatos egyszerűsödés jellemzi. A mai zene által elért eredményeket igyekszem szintézisbe hozni régebbi zenei elemekkel úgy, hogy az új és a régi valamilyen módon közös nevezőre jutva, egységes világot alkosson. Kedves darabom ebből a korszakból a szopránra és ütőkre írott dalciklus, A magány dalai. Két kamarazenekari kompozíciómat szép sikerrel játszották; a Concerto rusticot a veszprémi kamarazenekari fesztiválon mutatták be, de azóta már a szegediek is játszatták, most a jászberényiek készülnek előadni, A másik egy kamara cselló- verseny és kamarakoncert, a szegedi kamarazenei napokra írtam, a csellószólót Sín Katalin játszotta, aki ugyancsak Békéscsabán vendégtanár jelenleg. A Kodály-em- lékpályázaton díjat nyertem vegyes kárra írott két madrigálommal; aztán írtam két művet női karra, amit nagy örömömre a szakiskola kórusa énekel Rázga József vezényletével, nagyon muzikálisan és szépen. — Manapság művészek és tanárok gyakran panaszkodnak közérzetükről, a hiányzó társadalmi megbecsülésről. Huszár Lajos hogy érzi magát? Elégedett? — Mint zeneszerző jobban érzem magam ma, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Amióta ismerik a zenémet, jobb a közérzetem, nagyobb kedvvel komponálok, még akkor is, ha közben a gazdasági körülmények romlottak. Arra, hogy a gyerekekkel hogyan lehet a zenét, a művészetet megszerettetni, nem tudok receptet, varázsszavakat. De úgy érzem, a zenének légköre van, abból szeretnék valamit tovább adni, s remélem, a gyerekek „veszik ezt az adást”. Véleményem szerint nemcsak a jelenlegi időszak kedvezőtlen a művészek és a tanárok számára, hanem az egész XX. század, ami a humán tudományok és a kultúra visszaszorítását hozta magával, és a műszaki- gazdasági fejlődés került előtérbe. Mi ,már ebbe bele- születtünk, és tudjuk, hogy a művészet védekezni kényszerül és védelemre szorul. S a mai gazdasági viszonyok nem védelmezik különösebben ezt a kultúrát. Bár, szerintem a gazdasági körülmények nélkül, tehát a művészeten belül is a zeneszerzőkhöz való hozzáállás nem jó már több évtizede. Nálunk a köztudat sokkal inkább figyel az irodalomra és a képzőművészetre, így a mai zeneszerzés mostohagyerek marad. A múlt században a romantika és a zene találkozása roppant szerencsés volt, mert a romantika alapjában véve zenei, a zene pedig romantikus . . . ♦ Ez a. mai kor viszont semmiképp sem romantikus — gondolom tovább Huszár Lajos szavait, a zeneiskola udvarán áthaladva. Kinn az utcán látom, mennyire nem az. Nem romantikus, és nem zenei... Xiedzielsky Katalin Kivégzések a szent fikuszfán Etióp gyűjtemény a békéscsabai múzeumban A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum újabb szerzeményei között a múlt év óta egy etiópiai, közel háromszáz darabból álló gyűjtemény is található. Erről, s e tárgyak eredetéről kérdeztük a természettudományi osztály vezetőjét, Réthy Zsigmondot. — Ezek a tárgyak Gajdács Mátyás' békéscsabai születésű Afrika-kutató hagyatékából kerültek hozzánk az egyik örököstől, Palkó Lászlónétól. — Ha mondana néhány szót Gajdács Mátyásról! — A császárság ideje alatt élt Addis Abebában. Egy expedícióval utazott Etiópiába, 1911-ben. Az ezpedíció anyagi gondok miatt feloszlott, Gajdács Mátyás azonban nem tért haza. Vadászott, preparált, a szűcsmesterséget is kitanulta ... És természetesen tudósította hazáját tapasztalatairól. A békéscsabai lapoknak is rendszeresen küldött írásokat. Ezek közül jó néhány múzeumunk birtokába jutott. „Napi események Afrikában”; „Vadászat a Hora- Abjata tónál” és sorolhatnám tovább a századforduló Afrikájáról megjelent cikkek címeit. — Ha már a szerzeményeknél tartunk. Mi minden került még a természettudományi osztály birtokába? — Sok fotónk van például az afrikai tájakról, az állat- és növényvilágról... Megrendítő az a fotográfia-sorozat, melynek összegfoglaló címe az lehetne; kivégzések a szent fikuszfán. Aztán a már említett tudósítások, valamint kéziratok, fajlisták, melyek sok érdekes adatot tartalmaznak. Egyébként akkoriban egy másik békéscsabai ember is élt Etiópiában. Dörflinger Sándor Halié Szelasszié idején került ki, ő volt a császár fotósa... S ha már Gajdács Mátyás kinti kapcsolatairól teszek említést: baráti szálak fűzték egy német festőhöz, Jan Volthoz, akinek tusrajzaiból, színes ákvarell- jeiből is jó néhány hozzánk került. — Képeslapokat, leveleket is látok itt szép számmal... — Igen, levelezése egy részét is mi őrizzük, de kerültek hozzánk Etiópiából származó régi ékszerek, festmények is ... Egyébként a hagyaték jelentősebb része külföldi múzeumokban, valamint a Természettudományi Múzeumban és a Madártani Intézetben található, hozzánk csak kis hányada jutott. — Látok itt egy nekrológot... — Igen, ez Gajdács Mátyás 1967. február 3-án, a budapesti János Kórházban bekövetkezett halálakor íródott. — Mi lesz az etiópgyűjtemény sorsa? — A múlt évben, születésének 100. évfordulója alkalmából mutattuk be ezeket a tárgyakat, akkoriban néhány publikáció is megjelent minderről. Ezt követően gyűjteményünkbe került, s mint természettudományi jellegű, helytörténeti anyagot őrizzük az utókornak Gajdács Mátyás hagyatékát. (Képeinken etióp karkötők és emlékérmek.) N. Á. Fotó: Gál Edit MOZI Szívfájdalom Na végre! íme egy olyan filmcím, amely egyértelműen, köntörfalazás nélkül felfedi a tartalmat. Se csalás, se ámítás: az amerikai színes film, a Szívfájdalom valóban az, ami. Szentimentális mese a vérző női szívekről, közel másfél órában elsuttogva. Ma már nem kell vitatkozni azon, hogy kellenek-e a magyar közönségnek a leányszobák rózsaszín hangulatát árasztó, negédes filmek; kellenek-e a „lőve sto- ry”-k. Hiszen szükséges az ellenpontozás; a temérdek kegyetlen, jól-rosszul megcsinált szuperprodukció, krimi, más efféle mellett ott a helyük. Mint annyi más mindennapjainkban, az ízlés is sarkítottá vált. A néha már őrületessé (s kicsit értelmetlenné) fokozódott tempó megszülte az igényt a meghittebbre, a romantikusra, az andalítóra. Ez az amerikai film, történetét tekintve, lehetett volna ilyen is. Csakhát nem az; s amit kapunk, azt kell elfogyasztanunk. A történet ugyan a végsőkig banális: két ellentétes személyiségű fiatal (s egyformán csúnyácska) nő rövid ideig tartó, de intenzív barátsága. Az egyik naiv és terhes, bár nem a férjétől. Szeretné elvetetni a gyermeket. A másik extravagáns, férfifaló (enyhén szólva ...), s ‘ nem lehet többé gyereke. A film cselekménye meg mi más körül bonyolódna, mint hogy elvetesse-e az első a gyermekét, vagy sem? Nos, ennyi a mese. Amit aztán Donald Shebib nyakon öntött egy jó adag modernkedéssel, legalább ennyi ál- szentimentalizmussal, s bele kevert némi politikumot és parányi humormorzsákat is — feltehetően az elviselhe- tőbbség kedvéért. De az eredmény szánalmasan szürke; ehetetlenül és élvezhetetlenül íztelen lett. Mert itt és így mindez hihetetlen és mondvacsinált; az életnek aligha lehetnek olyan helyzetei, amikor bármi, ami az emberrel kapcsolatos, így alakulna. Most persze lehet azt mondani, hogy a mesétől senki nem várja el a realitást. Csakhát abban is ott az a logikai vonal, amire ráfűzhető a jellemrajztól kezdve mondjuk a katarzisig minden. Hogy aztán az egész valamiféle élményt nyújtson az olvasónak, a nézőnek. A Szívfájdalomban ez (is) hiányzik. Kellenek a „szép” filmek — tudja ezt mindenki, aki filmforgalmazással foglalkozik. A teltházak is1 ezt bizonyítják. S hogy ez az amerikai fércművecske távol áll ettől az igénytől, talán az is bizonyítja: majd felére fogyott a közönség a vetítés folyamán, noha jó, ha harmadházzal kezdődött. Ekkor jutott eszembe egy régi vendéglős-mondás: ha meg volt elégedve, mondja el barátainak, ha nem, súgja meg nekem. Ebben az alapelvben benne foglaltatik: az értékes és silány közti ellentmondás igazsága. A Szív- fájdalomtól nekünk is megfájdult a szívünk: szórakozás, kikapcsolódás, nosztalgiázás (kinek mi kell) helyett unatkoztunk. S azt is rosszul... (nemesi)
