Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-15 / 63. szám
1988. március 15., kedd Fél évszázad után, 89 évvel ezelőtt Ünnep Segesváron Egy öreg székely meséli Petőfiről Petőfi Most ötven éve! A vakmerő lengyel hős, kit úgy szerettél, mint második apádat, s imádtál, mint egy harczi félistent, ama végzetes napon, egy koczkára téve fel mindent: elveszte mindent. El a csatát; el Erdélyt, annyi dicsőségének színhelyét; el téged, fogadott fiát; egy hajszálon múlt, hogy saját életét is ott nem hagyá. S a kétségbeesett futás, zűrzavar, öldöklés és átkozódás amaz iszonyatos per- czeiben, midőn mindenki csak saját életére gondolt, neked is látnod kellett, — minő, oh minő érzelmekkel szívedben! — bukását az ügynek, a melyért mindenedet áldozád. S a mire később, évek múltán azok, akik téged életedben legjobban szerettek, iszonyodva gondoltak, mely iszonyat őket még álmukból is fölriasztá; s a mire, annyi év után, iszonyodva gondolunk ma is; utóiért téged is a rettenetes vég. Holttesteden át fújó paripák szá- guldtanak, de nem a „kivívott diadalra”; s ott hagytak téged öszszetiporva. S éveken át vártak, hívtak, kerestek a szerető szívek ezrei mindenfelé, de te nem feleltél nekik. És végre megnyugodtunk azon, hogy a te földi részed is ott porlad a többi hősökével egy sírban; sőt beláttuk azt is1, hogy legjobb volt az úgy. És most, ötven év után, amaz emlékezetes sírhoz, hűlt poraidhoz zarándokol nemzeted, hogy emlékedet dicsőítse. Igazad volt, midőn még pályád elején, alig ■ismerve valakitől, ki merted mondani: „Anyám, az álmok nem hazudnak, Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő fiadnak Anyám soká, örökkön él.” Igen, örökkön! Minden jóslatod közt ez volt a legiga- zabb! S ez elmúlt ötven év alatt te egyre nőttél, hódítottál. Dalaid lejutottak a legszegényebb pásztor kunyhójába; s a fiatal szívek ezrei azokat suttogva, dalolva tanulnak szeretni, mert „A virágnak megtiltani nem lehet”. Tanulnak szeretni tisztán, nemesen, miként te szerettél. S a haza reménye, az ifjúság, a te dalaidból tanulja szeretni e földet, mely „legszebb ország az öt világrész nagy területén”, szeretni nemesen, önzetlenül, mint te szeretőd, az utolsóig, az önfeláldozásig. S ha nehéz napok következnének ismét e hazára, ez az ifjú nemzedék a te dalod harsogása mellett kötné fel a kardot: „Talpra magyar, hí a haza!” Dalod és példád egyaránt lelkesítik őket. De neved, dicsőséged túlszárnyalt e haza határain, idegen nemzetek gyermekeinek szívét hódítva meg neked, s nemzetednek. Széles e világon a merre a műveltség fénye elhatott, a hol a szívek legfőbb kultusza a szerelem, szabadság és haza: szeretik, csodálják a te nevedet, mint ezen eszmék világra szóló dalnokáét. És hódításod még nincs befejezve, de növekedni fog észszázadokon, évezredeken keresztül, mint a világra szóló lángelméké szokott, míg körül1 övezi e föld kerekét, hogy annak minden pontján ismerni fogják a Petőfi nevet. Mit adhat nemzeted a te dicsőségedhez? Sírodhoz zarándokolt, hogy azt megkoszorúzza; hogy a mit az élőnek nem mondhatott meg, megmondja a halottnak, hogy mennyire szereti; hogy legnagyobb, legáldottabb gyermekeinek pantheonába fölemeljen. Sokáig ismeretlen, sokáig elhagyatott sírodat ma virágok, koszorúk ezre borítja s neved magasztalásától zeng völgy és halom. Már ama sötét napokban, midőn halálodról még csak suttogva szólt a hír, azt írta legjobb, legbensőbb barátod: „Miért nem megyünk el a magányos völgybe, Hol cziprust ültet a gyászhír neki?" (Arany) Most már megtaláltunk. Virágok erdeje borítja sírod, magasztaló dalok hangja zeng fölötte. Oh, ha van szíve ez anyaföldnek, a melyet te úgy szerettél: mekkorát dobban az most örömében, büszkeségében, boldogságában! És ha a halottak lelkei összeköttetésben maradnak az élőkkel: micsoda nagy boldogsága lehet ama két áldott lénynek, kiket a te dalaid után úgy ismerünk, mintha saját édes szülőink lettek volna; a kik téged „szívok vérén neveltek fel, és körül öveztek, mint a földet a nap lángoló sugári, szent szeretetök- kel”: „a jó öreg kocsmárosnak” és „a legszeretőbb édes anyának!” Pihenj boldogan, megkoszorúzott sírodban, a melyet égy nemzet kegyelete őriz, a szerelem, szabadság és haza örök életű dalnoka; nekünk mélyen szeretett egyetlenünk, az idegen nagy népek előtt szegénységünkben büszkeségünk, a világ egyik legnagyobb, legigazibb, legnemesebb lantosa: Petőfi Sándor! R v 11. SZÁM. !*>•>. M'DAPKST. 4i; UUS 30. 1899 nyarán, Petőfi Sándor halálának 50. évfordulóján nagy, emlékező ünnepélysorozatot rendeztek Budapesten és Segesváron. Az eseményekről a kor egyik jeles lapja, a Vasárnapi Újság július 30-i és augusztus 6-1 számában többoldalas, rajzokkal és fotográfiákkal gazdagon illusztrált tudósításokban számolt be olvasóinak. E két ünnepi szám tartalmából közlünk részleteket és fényképeket 1848. március 15-re, és a magyar szabadságharcra emlékezve. A budapesti ünnep A Petőfi halálának ötvenedük évfordulóján, július 30-án hazaszer te tartott ünneplések közt a segesvárin kívül a legnagyobb szabású volt az, mely Budapesten a költő érczszobra előtt folyt le. A Duna-parti „Petőfi tér” házain, valamint az oda nyíló utczákon is, már kora reggel nemzeti színű zászlóság, az egyesületek, társulatok és magánosok koszorúi, melyek egészen ellepték a szobor talapzatát és környékét. Pontban 11 órakor fölzen- dült Petőfi „Honfidal”-a, melyet Beilovics karnagy vezetése alatt egy jól összeválogatott nagy énekkar adott elő kiváló szabatossággal. Az ének után HalA Vasárnapi Újság írja 1899. augusztus 6.-án: Derült, csillagfényes nyári alkonyat ereszkedett az Alföld „aranykalásszal ékes ró- naságára”, mikor a Budapestről kiindult két különvonat végigszáguldott rajta a nagy számú ünneplő közönséggel és a segesvári szoborra s a fehéregyházai sírra szánt tömérdek koszorú illatos terhével. Az első különvonat szombaton délután ötödfél órakor indult a keleti pályaudvarból, a második öt órakor követte. Ez utóbbin utazott egyebek között Zsilinszky Mihály közoktatásügyi államtitkár, mint a magyar kormány hivatalos képviselője és vele együtt Vörösmarty Béla, az igazságügyi minisztérium államtitkárja; az ünnepet rendező Petőfi- Társaság és a képviselőház küldöttsége, amaz Bartók Lajos, emez Tallián Béla al- elnök vezetésével, továbbá különböző fővárosi irodalmi, művészeti és társaskörök küldöttségei. Karczagon ünnepi díszbe öltözve, zászlók álá sorakozva, zeneszóval és harsány éljenzéssel nagy közönség fogadta a fellobogó- zott pályaudvarban a berobogó különvonatot; fehér ruhába öltözött s nemzeti színű kokárdával ékesített leányok koszorút és mezei virágot adtak át Bartók Lajosnak, kérve őt, hogy vigye el azokat a nagy költő sírjára. A vonat ezután hangos éljenzés és zeneszó mellett tova indult hosszú éji útjára. Segesvárra reggel hét óra tájt érkeztünk meg. A Kü- küllő-menti régi szász város a nyári nap aranyos fényében úszva s ünnepi díszben fogadta az érkezőket. v Benn a város utczái már ekkor hangosak voltak az egybesereglett székelység dalától és taraczk-lövéseitől. De künn az állomáson is nagyon színes és mozgalmas élet hullámzott. Megérkezett a kolozsváriak különvo- nata s a székelyföldről • is egymás után jöttek még a zsúfolásig megtelt vonatok. Tíz órakor indultak a kü- lön-vonatok az ünneplő közönséggel Segesvárról Fehéregyháza felé. A vasúttal egyközűleg futó országúton hosszú kocsisorok tartottak a csatatér felé. A nyári nap verőfényében pompás, sok színű képpé csoportosult itt az ünneplésre gyűltek sokadalma. A szónoki emelvényen Zsilinszky és Vörösmarty államtitkárok, Bartók Lajos, Tallián Béla, Bartha Miklós és az ünnep többi szónokai s az írók és hírlapírók foglaltak helyet. Az ünnepet a kolozsvári dalegyesület nyitotta meg a „Talpra magyar” eléneklésé- vel, melynek elhangzása után Bartók Lajos, a Petőfi- Társasság alelnöke lépett a szószékre. Hévvel előadott lelkes beszédéből álljanak itt a következő részletek: „Ne hangozzék most más név Magyarországon, csak Petőfi.. A szabadság, egyenlőség, testvériség apostola volt ő... Neve vallásszerű tiszteletben részesül; nemzeti hitvallás az. Nő és férfi, gyermek és agg, nagy úr és szegény ember belőle imádkozik és énekel. . Élete egy szenté; mint Isten fia, csodákat mível, gyógyítja, föltámasztja beteg népét lantjával. Oltára a nép szíve ... ... Minden csodás vitézi tettet, minden legendaszerű remeklését a magyar bátorságnak, újra elénk varázsolja bűvös fényében a mindent fölülmúló legenda: Petőfi halála! Hozza el könnyét, koszorúját mindenki. Az ilyen félisteneket az Ég nem is egy nemzetnek adja, hanem az emberiségnek. Rendeltetésök nem a harcz, hanem a béke, nem a nemzeti eltaszító gőg, hanem a népek testvérisége a hazaszeretetben.” Kalaplevéve hallgatta a közönség Bartók szavait, s a beszéd végén zúgó éljenzésben tört ki. Utána E. Kovács Gyula Jókai Mór Apotheozisát szavalta el érczes, messze zengő hangon. A művész, midőn szavalatát szűnni alig akaró éljenzés közepette befejezte, a nagy lelki izgalomtól és a tüzesen sütő nyári nap hevétől ájultam rogyott ösz- sze, úgy, hogy orvosi kezelés alá kellett venni. * * * Hogy a székely népet mennyire foglalkoztatja ma is még Petőfi rejtélyes eltűnése, s hogy kél róla regeregére, legenda-legendára, beszédes bizonyosság erre egy keresztúri öreg székely meséje, akivel a fehéregyházi síkon találkoztam. Szekerén üldögélt az öreg, jóízűen pipázgatva. Beszédbe ereszkedtem vele, miközben csakhamar Petőfire tértünk át. — Hát kegyelmed hallott-e valamit Petőfi Sándorról? — kérdem. — Vagy igen — felelt önérzetesen András bá’. — Ott csatangolt nálunk Keresztáron éppen most ötven éve. Na, gondoltam, ebben igaza van az öregnek. Petőfi ama végzetes nap előtt csakugyan Keresztúron volt. Ott töltötte az utolsó éjszakát, s onnan indult reggel tovább Segesvár felé. És felcsillant előttem a remény: hátha nem is regét, de valami való dolgot, érdekes visszaemlékezést hallok a halhatatlan költő utolsó óráiról. Az öreg folytatta: — Édes apám — Isten nyugosztalja — sokszor elmondta, hogy éjféltájt az erdőről hazajövet, a kertek alatt találkozott vele és megszólította, kérdezve, hogy mit keres ott? „Látja azt a csillagot bátyám — válaszolt Petőfi —, ott Segesvár fölött? Az az én életem csillaga: Ha ma éjfélkor az lehull, holnap én is elpusztulok” ... Az óra ekkor éjfélt ütött, s a fényes csillag leszaladt az égről. Másnap elveszett Petőfi... lampérth Géza kát tűztek ki, a tér sarkaira magas árbóczokat állítottak, mélyeknek csúcsairól szintén zászlók lobogtak a szellőben. Tíz óra tájban már seregenként tódult a közönség a térre a város minden rész- bőL Tizenegy óra felé érkeztek a főváros polgármesterei s egyéb elöljárói, a küldöttségek és a szereplők, köztük Jókai Mór, kit a már sok ezerre szaporodott közönség sokszoros éljenzéssel fogadott. A gyülekezés ideje alatt egyre hordták a szobor talapzatára a gyönyörű koszorúkat. A szobor előtti főhelyre Jókai Mór remek koszorúját helyezték el; a mellé sorakoztak aztán a főváros, az Akadémia, a Petőfi*- és Kisfaludy-Társamos János pölgármester lépett a szószékre s nagy figyelemmel hallgatott megnyitó beszédben méltatta Petőfi halhatatlan érdemeit. Most a közönség rendkívüli érdeklődése közben koszorús írónk, Petőfi kortársa, barátja, Jókai kezdett beszélni. „Petőfinek, — mondá — a nemzetet ért nagy csapás után meg kellett halnia, mert lehetetlen lett volna a bekövetkezett szomorú időben élnie. Pél század múlt el ezóta — folytató. Más embert eltemet az idő; Petőfit magasra emelte. Míg magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja be a hazát és a világot!"
