Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-13 / 37. szám

NÉPÚJSÁG Takács Tibor: Tüköry Lajos nyomában Szicíliában 1988. február 13., szombat Sárándi József: A megszólalásig Nem is tudom, hogy mi dolgozott bennem hama­rabb: a vágy, hogy eljussak Szicíliába, vagy hogy re­gényt írjak Tüköry Lajos életéről. Hiszen mióta meg­jelent Türr Istvánról írott regényem (A királynő kato­nája, 1986) — mely csak az 1855—56-os esztendő esemé­nyeit meséli el —, azóta to­vább él bennem a vágy, hogy megírjam az 1860-as szicíliai kalandot, a marsalai partraszállást, a Szicíliai Kettős Királyság megdönté­sét, a Bourbonok elűzését, Garibaldi dicsőséges hadjá­ratát, természetesen mind­ezt magyar szemszögből. Hiszen a „marsalai ezer” kö­zött ott volt Türr tábornok, mint Garibaldi segédtisztje, és Tüköri Lajos, akit Körös- ladányból repített világgá a magyar szabadságharc, s annak legyőzése után tíz évi török szolgálat becsülettel történt teljesítése követke­zett, majd az olaszországi magyar légió felállítása után előtte állt a nagy lehetőség, hogy küzdjön az olasz egy­ség megteremtéséért. Gari­baldi oldalán. És tavaly december utolsó napjaiban elérhető közel­ségbe került a nagy lehető­ség: a szicíliai utazás. Már indulás előtt tudtam, hogy úgy járok majd Mar­salában és Palermóban, hogy új regényem helyszí­neit nézem. Mert ekkor már eltökélt szándékom volt. hogy megírom Tüköry Lajos életét, úgy, ahogyan ben­nem él, ahogyan látom, ami­lyennek megismertem kuta­tásaim során. Marsalában ragyogó nap­sütésben utaztunk, decembe­ri tavaszban. Segestánál vi­rágzott minden, a dór temp­lom mögött zöldült a fű, sárgállott a mimóza, kétmé­teresre nőtt a piros, fehér és rózsaszín mikulásvirág, s milyen jó lett volna, ha né­hány kilométert még autó­zunk, és máris Calatafimi- nél lettünk volna, ahol a marsalai partraszállás után Garibaldiék vörösingesei el­ső, igazi győzelmüket arat­ták a Bourbon-sereg ellen. De minden álma nem tel­jesedhet be egy erre járó magyar írónak,' annak is nagyon örültem, hogy Erice magasából már ráláttunk az Egadi-szigetekre, amelyek mögött készültek a partra­szálláshoz Garibaldi hajói: a Piemont és a Lombardo gőzösök. És amikor Trapa- niban megebédeltünk a ten­ger partján, s már alig 50 km-re voltunk Marsalától, a csöndes autóbuszban fel­idézhettem magamban Türr és Tüköry alakját. Életüket, sorsukat, hogyan is kerültek ide. De mivel most Tüköry lesz a hősöm, hát csak az ő életét mesélem. Az autó­buszban elmesélte a partra­szállást mindentudó veze­tőnk, Katarina, de aztán máris a pun háborúkról me­sélt. Én pedig menekültem vissza a múlt századba, az 1860-as május 11-i naphoz, amikor a két gőzhajó kikötött a marsalai kikötő fölött észak­ra, elég távol a várostól, s partra tette azt az ezer har­cost. akik így vonultak be a történelemkönyvek lapjai­ra: ,,a marsali ezer”, noha többen voltak, egészen pon­tosan 1080-an. Körösladányban született Tüköry (Spigel)j Lajos, szü­leinek első gyermekeként, 1830. szeptember 9-én. Még csak kilenc esztendős, ami­kor édesapja meghal, s négy testvérével siratja el. Kol- tay-Kastner Jenő profesz- szortól tudom, hogy később joghallgató lett, de éppen otthon tartózkodott, amikor 1848 nyarán a Honvédelmi Bizottmány felhívására ott van a körösladányi önkén­tesek között, akik az első hívó szóra nemzetőrnek je­lentkeztek. Azt viszont Végh Mihály „Tüköry Lajos, a magyar és az olasz sza­badságharc hőse" c. munká­jából tudom, hogy a 39 je­lentkező közül az ő nevét írták másodiknak, nyolcán kaptak puskát, köztük Tü­köry is,‘ a többielj kardot, vagy lándzsát. Máriássy al­ezredes volt a békési önkén­tesek vezetője. Amikor az 55. zlj.-nál szolgált,1 Bem alatt, Erdélyben, előbb őr­mester, de 1849. március 27- én hadnaggyá léptetik elő, s a szelindeki ütközet után pedig főhadnagy lett. Bem közelében szolgált, ismerte Petőfit, s talán éppen a ha­tására maga is verseket írt. A bukott szabadságharc után egyetlen útja maradt, átmenekülni a törökökhöz. Szelem pasa névvel előbb főhadnagy, később őrnagy, végigharcolta a krími har­cokat, megsebesült, karját amputálni akarták, de nem engedte, s később örült, hogy neki lett igaza. Szol­gált Kis-Ázsiában, Libanon­ban, Szíriában, megkapta a szultáni elismerés egyik leg­szebbjét, a Medzsi-rendet. 1859-ig volt a szultán ka­tonája. S amikor a Magyar Nemzeti Igazgatóság elhatá­rozta, hogy Magyar Légiót szervez az olasz független­ségi törekvések elősegítésére, Tüköry Lajos őrnagynak maga Klapka György tábor­nok írt levelet, s hívta har­colni Itáliába. És a megala­kuló magyar légió első zász­lóaljának a parancsnoka ugyanaz az Ihász Dániel, aki alatt Bem közelében is harcolt Erdélyben. Aztán a légió feloszlott. Tüköry vá­rakozási állományba került, s amikor Garibaldi végre megindulhatott két hajóval Szicíliába, ő is rajta van, Türr tábornok társaságá­ban. hogy harcoljon az egy­séges Itália megteremtéséért. Marsala. Ha nem mesélné Katarina, nem is hinném, hogy Lilibeum névvel 900 ezres világváros volt hajdan, az arab időket már nevé­ben hordja, mert a szaracé- nok Marsz-el-Allah néven ismerték, ami azt jelenti: Allah kikötője. Azért jó, hogy Katarina is mesél. Kikerekedik a kép. Marsala a boráról híres, s abban az időben éppen a kereskedelmi hajók védelme ürügyén két angol katonai fregatt is tartózkodott a ki­kötőben, s úgy manőverez­tek, hogy a katonákat hozó hajók zavartalanul köthes­senek ki a várostól északra, s a Bourbon-hajók csak ak­kor nyithattak tüzet, amikor a partraszállás befejeződött. Mi is borkóstoláshoz igyekszünk. Sajnos, nem a híres Florio cég borait jöt­tünk kóstolni — ennek a borait itták annak idején Garibaldi katonái, a partra­szállás után, de feljegyezték, a szőke Garibaldi csak mód­jával kóstolgatta a kávé-, tojás-, mandulaborokat. Itt, a Florio cégnél egy kis mú­zeum is van a korabeli fegyverekből. Mi az Intor- cia üzembe kopogtattunk be, s' néztük meg a borkészítés szicíliai módját, majd kós­toltuk meg a desszertborokat. Hanem a sok kóstolgatás miatt majdnem lemarad­tunk a nekem annyira fon­tos látványról, a partraszál­lási emlékmű megtekintésé­ről. Már erősen alkonyo- dott, amikor végre oda­kanyarodott a buszunk, a város északi részén, a ten­gerpart kiugró fokánál lévő ligetecskéhez, ahol egy Ga- ribaldi-szobor é^ az emlék­oszlop látható. És innen éppen rálátunk a város fölött emelkedő ma­gaslatokra: Calatafimi tera­szos területére, ahol igazán kemény és véres harcot vív­tak a rosszul felfegyverzett szabadságharcosok a jól ki­képzett, s nem is rosszul harcoló Bourbon-katonák- kal. De győztek. És a tengerparti emlékmű emelkedett sorai őket dicsé­ri, nekik állít emléket. Ott csak lefényképeztem az emlékművet, itthon ke­restem meg Füsi József ér­tő fordítását: „Fegyveres százezrek el­len / csodálatos Ihősi tett / Európa tapsa közben / hogy az egységes Itáliát újra meg­teremtse / fogadalmához méltó bátorsággal / itt / az ellenséges hajóhad füzében f az EZER és GARIBALDI partra szállt. / 1860. má­jus 11.” Egy kicsit túloz a szöveg, mert csak akkor lőttek , a királyi hajók, amikor a se­reg már partra szállt, de a hősi tett bátor cselekedet volt. Aztán a calatafimi győzelem következett, majd Palermo ostroma. Palermo csodálatos város, mi négy napig laktunk fa­lai között, voltunk fent San Pellegrino hegyén, hol Szent Rozália holttestét fellelték a pestisben szenvedő lakosok, jártunk a királyi .palotában, ahol Garibaldi, a város be­vétele után a hatalmat gya­korolta, láttam a Porta Nuovo gyönyörű épületét, vagyis az Űj Kaput, amely­nek emeleti traktusát a ke­gyelet Garibaldi-múzeummá emelte, hiszen itt lakott, pu­ritán körülmények között. De én Tüköry Lajos nyo­mát kerestem a városban. A régi városfalak egy részét lerombolták, a város kinőt­te az ősi falakat, eltűnt má­ra a Porta Termini is, amely ott volt, ahol ma a Corso Tukery (az olaszok nem is­merik az ü és ö betűt, nem is tudják kimondani) ele­gáns utcája húzódik. Itt ro­hamozták meg az alvásból felriadt Bourbon-katonákat az előőrsök, amelyeket Tü­köry vezetett huszáros ro­hamra. És ha nehéz küzde­lemben is, de bevették a ka­put, s megnyílt az út Paler­mo elfoglalásához. De itt lőtték el a lábát is. A bal lába kapott súlyos se­beket, - nyílt törést, amely­nek nem volt más gyógy­szere abban az időben, csak az amputálás. Tüköry Lajos — emlékezve arra, hogy egyszer már a karját is am­putálni akarták, de nem en­gedte, s végül neki lett iga­za — most sem engedett az orvosok kérésének. És vé­gül már —■' amikor igent mondott —, hiábavaló volt az orvosi próbálkozás: 1860. június 7-én egy órával éjfél előtt, meghalt. Sírjánál a nagy Garibaldi mondott emlékbeszédet. Ké­sőbb róla nevezték el a ná­polyi flotta egyik hajóját. Palermo utcával tisztelte meg. Aztán sétáltunk a Via Ca­latafimi hosszú és széles su- gárútján, amely Monreale felé vezet. Az utca bal ol­dalán laktanya. A mai na­pig Tüköry nevét viseli. A kaszárnya falán márvány emléktábla áll. Rajta két­nyelvű: magyar—olasz fel­írás. íme: TÜKÖRY TISZTA TÜKÖR KÉT (NEMZET TÜKRE KÖSZÖNTÜNK RÖMAI NAGYSÄG S HÜ MAGYAR Áldozat BENNED A PANNÖN TŰZ ÉG BENNED ITÄLIA lAngja! ÖSSZEVEGYÜLVÉN JÖVÖNKBE RAGYOG! Mit is mondhattam vol­na? Amit ilyenkor érez az ember, ki nem mondható, de| talán leírható. Elhoztam magammal Tüköry Lajos emlékét Palermóból, Mar­salából, hogy az idei nyáron regényben örökítsem meg életét. Elmúltam négyesztendős, és nem tudtam beszélni. Értettem pedig a környeze­temben hallott szavakat, mondatokat, nevelőszüleim gondterhelt, s szégyennel ár­nyékolt tanakodását állapo­tomról. Mi lesz a gyerekkel, ha néma marad? Hát ez az — válaszolt apám anyámnak —, mert a többi, a vele egykorú Győ­ri Kálmán és Balogh Laci már rég^n mondja a ma­gáét. Szólni akartam, de a tor­komban növekvő gombóc útját állta a tüdőből ki­áramló levegőnek. A siker­telen kísérletektől sírhatné- kom támadt, és én is kétel­kedni kezdtem Dezsényi doktor jóslatában. Nyugodjon meg, Pappné asszony, nem kell a fiát kór­házba vinni, fog ő magától is beszélni, jobban, mint akinek felvágták a nyelvét. De mintha félne valamitől a gyerek ..., mintha valaki nagyon ráijesztett volna... Vajon ki és mivel, dok­tor úr?! — hiszen mi nem szoktuk Józsikát ijesztget­ni — mondta anyám men­tegetőzve. Annak kéne mielőbb ki­derülnie — jegyezte meg búcsúzóul községi orvosunk a zöldkeresztes egészségház ajtajában. Életem fordulata ezerki- lencszáznegyvenkilenc kora nyarán, egy biciklikirándu­lás alkalmával következett be. Anyám öccse, Sándor bá­csi látogatóba hívott min­ket, kisújszállási tanyájuk­ra. Volt házuk Kisújon is, de a téli hónapokat leszá­mítva, családjával egész esz­tendőben a tanyán lakott. Sok jószágot tartottak, és művelték a tanyához tarto­zó jókora földet, kaszálót. Szükség _ volt a dolgos utó­dokra, ezért Lídia néni sű­rű egymásutánban két fiút és négy leányt hozott vi­lágra. Milcsi (Emília) volt közöttük a legfiatalabb. Ugyanazon évben és a Ha­lak jegyében születtünk, de nekem e közös vonás ellené­re sem akaródzott látogató­ba menni hozzájuk. Anyám hasztalan bátorított, hogy apám velem lesz, vigyáz rám, Sándor bácsiék nem bántanak, csupán látni sze­retnének, nincs tehát kitől- mitől félnem. Én bizony féltem az út­tól, az úton esetleg ránk tá­madó zsiványoktól, és ide­genkedtem az addig csak hallomásból ismert roko­noktól is. Ráadásul anyám, aki bába volt, nem jöhetett velünk, el kellett látnia a várandós és gyermekágyas asszonyokat. Teljes mivol­tommal tiltakoztam az uta­zás ellen. Apám szinte vesz­tett helyzetből fordított, amikor szóba hozta a leg­kisebb Simon lányt, Milcsit. Tudod milyen helyes? — kérdezte huncut mosollyal. — Neked is tetszeni fog, és biztosan jó pajtások lesz­tek — tette hozzá megingá­som látva. Ilyeténképp zár­ta le a „vitát”. Anyám ez­alatt spárgával a házfalhoz támasztott férfikerékpár cso­magtartójára kötözte az út- ravalót. Élelmet pakolt, és időváltozásra is gondolva, a csuklyás, fehér angóramac- kómat. Már magasan járt pályá­ján a nap, amikor Ides le­fejtette nyakából ölelő karo­mat, s indulhattunk. A Karcag felé vezető köves- utat vastag törzsű szederfák szegélyezték. Miközben apám a pedált nyomta, én bicikli­vázra szerelt ülésemből für­késztem a színesedő szeder­szemeket, s a zizergő sür­gönydróton önfeledten cse­vegő fecskéket. Falunkból kiérve előbb a bikaházat hagytuk magunk mögött, aztán a karámmal körülke­rített csikószínt. A közeled­tünket észlelő verebek kel­letlenül, dühös csiripeléssel rebbentek föl a porban he­verő lócitromok mellől. Át­haladtunk az árteret is hul­lámokkal borító Hortobágy hídján, s a folyó Szolnok megyei oldalán épült gáton gurultunk tovább. Déltájban érkeztünk a titokzatos szi­vattyútelephez. Árvízi éj­szakákon állítólag viliódzó fényjeleket kibocsátó, ma­gas kéménye miatt nevezték Villogónak. Az építmény tá­volról, de közelről is elha­gyatott, pici erőmű benyo­mását keltette. Tulajdonkép­pen az is volt, hiszen hóol­vadás és rendkívüli esőzés alkalmával a telep szivaty- tyúi emelték át a környék belvizeit összegyűjtő Ham- vasi-csatorna fölöslegét a Hortobágyba. Szárazság ide­jén viszont a folyóból nyo­mattak öntözővizet a kaná­lisba. A csatorna, melyen nekünk is át kellett volna kelnünk, alacsony vízszint esetén sem volt beszélyte- len. Ha úszni tudó, meglett ember az aljára le mert áll­ni, kinyújtott karjának ujj­hegye pipiskedve sem buk­kant szabad levegőre. A nagy kanális az év minden szakában, különösen nyáron szedte áldozatait. Vize a folytonos áramlástól hideg volt, és hirtelen mélyült, egy-két lépés után elnyelte a fölhevült testet. A kapá­sok, aratók, cséplőmunká­sok közül sokan görcsöt kaptak, s az úszni nem tu­dók életükkel fizettek elő­vigyázatlanságukért. Utoljára Csapó Mihály hulláját fogták ki a karca­gi gátőrök. A munkából fá­radtan hazaigyekvő Cs. M.- nek nem volt türelme a Vil­logótói távol eső cölöphídig gyalogolni. Levetkőzött, és nadrágszíjjal összefogott ru­háit feje fölé tartva próbált átlábolni. A faluban az a hír járta, hogy ijedtében ka­pott szívgörcsöt, mikor el­vesztette talpa alól a talajt. Temetése után a bucsai vén­asszonyok hátborzongatónál hátborzongatóbb története­ket szőttek és terjesztettek Cs. M. halála körülményei­ről. Az egyik változat szerint békaember ragadta magával a szerencsétlent. A rémkép annyira hatalmába kerített, hogy mire a cölöphídhoz ér­keztünk, lelki szemeim előtt megjelentek az örvénylő víz­ből ránk leső békaemberek. Apám megállt a kerékpár­ral, s míg bál kezével a gép kormányát fogta, jobbjával átnyalábolt, és óvatosan föld­re csúsztatott. Mélyet sluk­kolt a párás levegőből, az­tán biciklijét rám bízva, le­ereszkedett a meredek töltés­oldalon, hogy közelről vehes­se szemügyre a hídnak ne­vezett alkalmatosságot. Ké­szítői a csatornamederből alig kiemelkedő fenyőoszlo­pokra fél méternél nem szé­lesebb pallókat fektettek, s a „hídelemek”-et ácskap­csokkal eszkábálták össze. A fő-fő hídverőnek eszébe jut­hatott, hogy a sima felület csúszós, kitámaszkodási pont szükséges a lábnak, ezért negyven centinként kereszt- léceket szögeztetett a vastag fosznideszkákhoz. Korlátot viszont nem csináltak: ha az utazó ne adj'isten megbotlik, kapaszkodó híján óhatatla­nul vízbe pottyan ... A látottakból apám fölis­merte a helyzet szülte ve­szélyt. Felém tekintett, s bár úszni nem tudott, elindult a két partot összekapcsoló „műtárgv”-on. Lassan, lábá­val tapogatózva haladt. Ma­gában talán szitkozódott is a lécek és cipője merev bőr­talpa miatt. A kanális köze­pe táján aprókat reccsenve hajlott alatta a palló. A túl­oldalon kicsit nézelődött, in­tett nekem, majd óvatosan visszasétált. Fölkapaszkodott a töltésre, fogta biciklijét, és közölte, hogy a kerékpár után én következem. Valóban át akart vinni, pe­dig a bicajjal sem volt könv- nyű dolga. Keresztben tar­totta maga előtt, és azzal egyensúlyozott a homorító deszkán. A tákolmány ré­misztő hangokat hallatott, s bár nagyon kívántam, hogy apám nélkül leszakadjon, a helyén maradt. Felhőfoszlá­nyok széledtek az égen, s szándékában eltökélten jött felém apám. Szilárdsága lát­tán futásnak eredtem. — Állj meg, az anyád te­remtésit!— kiáltotta, s mert nem álltam meg, néhány mé­ter után nyakon csípett. Hiá­ba ellenkeztem, fölkapott, és hóna alá szorítva vitt az át­járóhoz. Már indulni készült, mikor vonaglásomtól meg- tántorodott, s a foszniról épp hogy csak vissza tudott lép­ni. — Az istenfáját! Bele is es­hettünk volna — morogta halkan. Zavarodottságát ki­használva menekülni próbál­tam megint. Újra elkapott, s a nadrágjából előrántott fehér zsebkendővel nagy ne­hezen bekötötte a szemem. Ha lett volna mivel, bizonyá­ra egészen gúzsba köt, hogy átkelés közben ne tudjak ok- vetetlenkedni. A zsebkendő­től is eléggé megvadultam, pláne mikor észrevettem, hogy ismét a lélekvesztőn ácsorog. Kétségbeesetten ka- pálództam, de ő kezem-lá- bam lefogta, s ezúttal a pal­lón ülVe, fenéken araszolva kísérelte meg a hajmeresztő mutatványt. Szemfedőm fél­recsúszott, és apám öléből megpillantottam a közvetlen alattunk sustorgó félelmetes őselemet. A piszkosan kavar­gó vízben felém iramlott a békaember, ki álmomban egyszer mélybe rántott. Ha­lakkal úsztam versenyt, de levegő helyett nyál került légcsövembe, és fuldoklás közben, krákogva fölébred­tem. — Most nem lógsz meg! — vartyogta a szörny utánam nyúlva. Érintésétől áramü­tésszerű iszony futott át raj­tam. Rángtam, nyüszítettem, mígnem sikerült kiöklendez- nem a torkomban fölgyülem­lett, undoksággal teli cso­mót. A csomó után a szavak, a szavaim következtek ... Weintrager Adolf: Utolsó házak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom