Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-09 / 33. szám
NÉPÚJSÁG 1988. február 9., hedd II fehér ajtón túl Vidéken is lehet klinikai szinten gyógyítani Vegyes érzésekkel topogok a háromszintes, szürke épület előtt. Pedig külsőleg éppen olyan, mint mcgany- nyi társa a Békés Megyei Kórház hatalmas területén. Igen..., de lennek bejáratánál ezt olvashatom: Elme- és Ideggyógyintézet! Fölnézek a vasrácsos ablakokra, s érzékeny fantáziámban hátborzongató, nem evilági viziók jelennek meg. Eleven emberi hangok rezzentenek vissza, a valóságba: mellettem két fiatalember igyekszik a lépcső felé, élénken helyeslik a tavaszlas telet, kezükben vidám-színes magazinok. Kórházi uniformisuk elárulja, hogy betegek. Utánuk nyomulok. Az első emeletre érve jobbra fordulnak, otthonosán lenyomják egy fehér ajtó kilincsét és belépnek. A szemem megakad a feliraton: II. Ideg- és Psyehiátria Férfiosztály ... A lépcsőfeljárattal szemben párnázott ajtó, mellette fejmagasságban, fekete mezőben arany betűkkel ez áll: dr. Gyuris Jenő ideg- és elmegyógyász főorvos. Párnás ajtón nem szokás kopogni, de bennem erősebb a hagyomány, s finoman megkopogtatom a kilincset. Pár pillanat, kitárul az ajtó, s egy fehér köpenyes férfi néz rám kérdőn. Bevallom, torkomban kalimpál a szívem, amikor kissé hadarva, elnézést kérve elmondom, miért jöttem. — Tessék, fáradjon be, vegye le a kabátját, foglaljon helyet — invitál . . . Mi- könben lekabátolok, groteszk ötletem támad: vajon mi történnék, ha azt mondanám, hogy én vagyok Napoleon, és csak utána mutatnám meg az igazolványomat ...? — Tessék, kérdezzen — szól. Egymással szemben ülünk, lassan oldódni kezd elfogódottságom is. Mégis önvallomással kezdem: elmondom, milyen nehezen szántam rá magam arra, hogy felkeressem, meg hogy mennyi mende-monda kering erről az épületről . .. — Igen . .. sajnos még a tanult emberek is, ha csak tehetik, nagy ívben elkerülnek bennünket. Ha jól emlékszem, annak is több, mint öt éve, hogy újságíróval beszéltem . . . (Abszolút higgadt hangon említi ezt meg; vagy nagyszerűen tud uralkodni magán, vagy született nyugodt ember.) — Pedig éppen napjainkban tartom igen fontosnak, hogy az előítéletektől megszabadítsuk a társadalmi gondolkodást. Mindenkiben tudatosítani kell, hogy ez is betegség, gyógyítható betegség, és ... ez nem csupán orvosi feladat. — Főorvos úr, mit tudnak tenni a betegek gyógyulásáért? — Még az előző gondolatot folytatnám . .. mintegy száz esztendeje folyik szervezetten megyénkben az ideg- és elmebetegek gyógyítása. Ezt a százéves beidegződést, hogy „zárt osztály”, „diliház”, stb. kell feloldanunk. Először a betegekkel kell elhitetnünk, hogy nem börtönbe kerültek, nem gumikalapácsos fegyőrök fogságába, hanem velük együttérző, őket meggyógyító humánus emberek közé. — Ez így idillikusnak tűnik, de vajon nincs-e anta- gonizmus a gyógyító orvosok, ápolók melegsége és a zord falak ridegsége közt? — kérdezem, s önkéntelenül megborzongok a külső falak rácsos-szürkeségére gondolva. — Jöjjön — mondja, s arrafelé kalauzol, amerre a „magazinosok” mentek. Igazán meglepődöm: világos, széles folyosó, négyszemélyes, terítős asztalok; a sarokban színes televízió. A falakon hatalmas, szemet, ideget pihentető, üde poszterek. Valamennyi áttetsző víztükörrel, harsogó-zöld fákkal. Az ablakon barátságos függönyök, s mindenütt tisztaság ... A női osztályt már meg sem nézem. — Főorvos úr, a neurózisban szenvedő betegek hogyan tudják elviselni egymást? — Nagyszerűen. Odafigyelnek egymásra, őrző tekintettel vigyázzák a másikat. Ha valaki esetleg rosz- szul érzi magát, a többiek jelzik az ápolóknak ... Visz- szatérve azonban a betegek és az ápolók viszonyára: itt nincs alá- és fölérendelt viszony; a nap 24 órájának minden percében partnere az ápoló a betegnek, és tár- sa-barátja veszélyhelyzetben. Hadd említsem meg: hetenként egyszer úgynevezett nagycsoportos foglalkozás keretében nyilvános fórumot tartunk. Ezen minden mozdulni tudó beteg részt vesz, s ott vannak az orvosok és az ápolók is. Itt a betegek nyíltan elmondhatják észrevételeiket. Dicsérhetnek, kritizálhatnak. Nyugodtan tehetnek személyre szóló negatív észrevételt az ápolókra és az orvosokra is. Ezt mi igen komolyan vesz- szük, s a sérelmeket „orvosoljuk”. Erről orvosi szaklapban dolgozatunk is jelent meg — teszi hozzá hangsúlyozva a többesszámot. — Amikor ideértem, előttem két fiatalember ballagott fel a lépcsőn. Hogyan lehetséges ez? — 1975-től kezdtünk el korszerűsíteni, ha úgy tetszik, forradalmasítani. Ennek lényege a nyitottság, az „open-door”-rendszer. A betegek sétálhatnak a kórház udvarán; bevásárolhatnak, ismeretségeket köthetnek. És ami talán a legfontosabb: más osztályok betegeivel is kommunikálhatnak. Azokban előbb-utóbb meginog az előítélet; másfelől a mi betegeink önbizalma erősödik. Ezt én igen fontosnak tartom! — talán most először emeli feljebb a hangját. Szorongva teszem fel a következő kérdést, megpróbálok óvatosan fogalmazni: — Sok-e megyénkben az olyan beteg, akinek lelkiidegi zavarai a külvilággal való összeütközésekből erednek? A neurotikusokra gondolok ... — Praxisom kezdetén (pedig Szolnok megye egy részét is a mi osztályunk látta el) mintegy ezer beteget kellett gyógykezelni. Elég volt egyetlen osztály. — -És most?! — Most csupán Békés megye betegeit gondozzuk, két osztályunk működik ... szükséges ez, mert ötezerre emelkedett a betegek száma. — Hány éve praktizál? — 1962-ben végeztem el az egyetemet, azóta ezen az osztályon dolgozom; tizennyolc éve vagyok osztályvezető főorvos — úgy válaszol, mintha ez nem lenne lényeges a számára, érzem, tudatosan a háttérben kíván maradni. — És ... és mi történik azokkal, akik gyógyultan távoznak? — A legtöbben visszakerülnek abba a közegbe, miliőbe, ahonnan bejöttek vagy behozták őket. Csend támad. Várok, nem kérdezek. — Mi nyitottak vagyunk — folytatja —, bírunk az empátia képességével: azonosulunk a beteg személyével, átéljük szenvedéseit. Ezt megérzi a beteg, és ő is kinyílik nekünk, megszabadul szorongásaitól. Sajnos, még ott tartunk, hogy a beteg, visszakerülve előző munkahelyére, eltitkolja, melyik osztályon kezelték. Fél a megbélyegzéstől, a „stigmától”. Olyan jó lenne, ha minden vezető ember közelebbről megismerné a mi humánusan demokratikus világunkat. . . Mindezek ellenére úgy látom, és érzem is, hogy lassan kezd társadalmunkban tartalmat kapni az eddig frázisként hangoztatott „legfőbb érték az ember”. Kezet szorít velem, s mielőtt megszólalhatnék, ő köszöni meg a beszélgetést. Erős, kisportolt, „kora-nincs” férfi. Sugárzik belőle az akaraterő, a humánum .. . Szorongás nélkül ballagok le a lépcsőn, örülve annak, hogy belepillanthattam e különös világ életébe. Hiszen eddig is informálódtam már arról, hogy ezen az osztályon tudományos igénynyel gyógyítják a betegeket. Erről szakmai berkekben előadások hangzottak el, a szaklapokban pedig tudományos dolgozatok jelentek meg, bizonyítva azt, hogy a „vidék” nem szükségszerűen jelenti a beszűkülést. Lehet itt is klinikai szinten alkotni-dolgozni, ha a vezetés elhivatott, ha önmagával szemben igényes, és mindig jobbat akar — a betegek érdekében. Nemcsak ötévenként, hanem a nap 24 órájának minden percében, minden pillanatában... Ternyák Ferenc Vetélytársak gyűrűjében II nemzeti televíziózás védelmében Fellőtték azt a televíziós műholdat, amelynek közvetítésével Európában, így Magyarországon is számos távoli ország tévéműsora vehető. Igaz, már évek óta enélkül is voltak vetélytársai a hazai adásoknak. Hiszen az ország felében, harmadában nézték a szomszédos országok tévéműsorait, nálunk is elterjedt a videózás divatja, becslés szerint 3—400 ezer készülék van a videotulajdo- nosok birtokában. Ebben a kínálatban, ahol már az a kérdés, hogy tizenhat vagy huszonnégy adás közül választ-e a néző, a Magyar Televízió monopolhelyzete igencsak megszűnt. Mégis, mint Bereczky Gyula, a Magyar Televízió elnöke egy sajtótájékoztatón megjegyezte, ha későn is, de tenni kell valamit a nemzeti kultúra és a nemzeti televízió védelme érdekében. Méghozzá nem elsősorban a műsoridő növelésével, hiszen ennek anyagi akadályok is határt szabnak (csak érzékeltetésül: 1 percnyi tévéműsor önköltsége 7 600 forint). Hetente 92—100 órányi a magyar televízió műsorideje. Ezen belül 52—53 százaléknyi a saját gyártású műsor. 30 százalék a vásárolt és cserélt produkció, a fennmaradó időt ismétlésekkel töltjük ki. Az a gyakorlat, hogy nálunk minden harmadik perc ismétlés. jóval magasabb, mint az európai átlag. Ezt a havi 400 órás műsort két. televíziós szóhasználattal másfél csatornán nézhetjük. De nem mindegy, hogy mikor, milyen napon, milyen időben és melyik csatornán. A tévé elnöke szerint olyan szemléletváltozásra van szükség, amely tudatosítja az alkotókban, műsorszerkesztőkben, hogy minden fontos, ami képernyőre kerül. Függetlenül attól, hogy mikor. Hiszen a legrosszabb műsoridőben sugárzott adást is többen nézik, mint ameny- nyi olvasója van egy-egy országos napilapunknak. A minőség pedig megteremti a maga közönségét. Azt a bizonyos 2—3 órás műsoridőt (20 és 22.30 között) a televízió nemzeti jellegének erősítésére kívánják a következőkben felhasználni. Elsőbbséget biztosítva a magyar, különösen az értéket hordozó magyar produkcióknak. Ez persze nem je- lentni azt, hogy a színvonalas külföldi műsorok és a szórakoztató adások lekerülnek a képernyőről. Mi erősítheti a televíziózás nemzeti jellegét? Minden, ami rólunk és nekünk szól, amit csak mi, magyarok tudunk elmondani egymásnak. Azt is Bereczky Gyula mondta el. hogy a jövőben nem több. sőt, jóval kevesebb politikai műsort terveznek, mint ez ideig.De jobbakat, nyitottabbakat, bátrabbakat. Azt akarják, hogy a televízió stúdiói igazi viták színhelyei legyenek. Amelyekben a közönséget érdeklő, a közvéleményt foglalkoztató témákat tűznek napirendre. Azzal a felelősséggel, amelyet a nagy nézettség és a tévé „hatalma” ró az alkotókra. Hiszen, ha a tévé hozzányúl egy témához, abból nálunk belpolitikai esemény lesz. A mai magyar társadalom életének megörökítését jelölte meg céljául a most alakuló dokumentációs szerkesztőség. Vezetőjének, Baló Györgynek a személye is garancia, hogy ebben a műhelyben sokoldalúan és néző- centrikusan dolgozzák föl majd napjaink történetét. Saját történelmünk feldolgozásának nagy feladata ugyancsak a televízióra hárul. A honalapítástól, Árpádházi királyaink cselekedeteitől a történelmi regényekig gazdag forrásanyag áll rendelkezésre. De ugyanilyen gazdag a magyar művészetek. az irodalom és művelődéstörténetünk kincstára is. Kapcsolatot, mégpedig intézményes kapcsolatot keres a tévé a filmszakmával. (Jelenleg ugyanis egyes alkotók személyes ismeretsége az öszszekötő láncszem). A tervek egyeztetését, közös gyártást és közös értékesítést remélnek. Ügy, hogy az értékes mozifilmek helyet kapjanak a tévében, de úgy is, hogy a sikeres téavéprodukciók megjelenhessenek a mozikban is. Fontos éve lesz az 1988-as év a televíziónak. Néhány konkrét változást rövidesen a nézők is észlelhetnek: fokozatosan és folyamatosan teljessé teszik a második műsort. Szombaton és vasárnap egész nap lesz adás a 2-es csatornán, így megszűnik a másfél csatornázás szerkezet, s a 2-es műsor heti adásideje eléri a 30 órát. Az 1-es és a 2-es adás élére egy- egy felelős beosztású intendáns kerül, aki önálló tervezéssel alakítja :ki az egyes csatornák programját. Természetesen a gyártás továbbra Is egységes marad, és mint „műsorbankből” lehet a produkciókból válogatni. Márciusban rendszeresül a délutáni, 17.00 órás híradó. A vasárnap délelőttöt hírműsor tölti maid ki. Kedd délután életmód-életvitel tanácsadó műsor szerepel a képernyőn. Csütörtökön kéthetente jelentkezik a honismerettel. természeti szépségekkel foglalkozó Hazai tükör. Pénteken este havonta egyszer kulturális, művészeti blokkot láthatnak a nézők, képzőművészeti, zenei produkciókkal, rendezői sorozatokkal. összességében a televízió azt szeretné, hogy erősödjön nemzeti jellege, és ugyanakkor nézettsége is. Kádár Mária KÉPERNYŐ Ki fizesse? Az új adórendeletet leszámítva, talán semmiről sem beszélünk annyit — úgy látszik, hiába —, mint a természetvédelemről. A Magyar Televízió Tájkép című rovata kezdi megelégelni a dolgot, s ez a műsorvezető leplezetlen indulatosságán is látszott. A csikkszóró fiatalember még úgy-ahogy megúszta Csillag Sándor dörgedelmeit, de amikor az üzemek környezetvédelmi beruházásairól esett szó, szleng kifejezéssel élve, a műsorvezető „berágott”. Hozzá kell tennem, teljes joggal. Ugyanis bizottságok szép számmal akadnak, de a gazdaság törvényein ők sem lehetnek úrrá. Mert mindaddig, amíg egy üzemnek jobban megéri a bírságot fizetni, mint beruházás révén (ami olykor milliárdokat is jelenthet) véglegesen megszüntetni^a környezetszennyezést, addig fölösleges minden bizottság, szó, deklaráció. Kíváncsi vagyak például arra, hogy meddig bírja az adókedvezményre nem érdemesített, környezetkímélő termékével a Tiszai Vegyi Kombinát? A foszfátszegény Tomi Forrás ugyanis kész áldás lenne, ha az amúgy is magas mosóporárak mellett meg lehetne fizetni. Látván, mit művelnek földjeinkkel, tavainkkal a foszfátok, magam is inkább környezetkímélő mosóporral mosnék. Csakhogy a családi kassza nem bírja, az állam pedig úgy véli, nem érdemes — legalább nulla adókulccsal — támogatni az effajta környezetvédelmet. És hadd folytassam a megkezdett gondolatsort: általában a környezetvédelmi beruházásokat. Amik a vállalati érdekeltségi rendszerben — nem én mondom, hanem a Borsodi Vegyi Kombinát szakembere — az utolsó helyre kerültek. Az érdekes adás megyénkről is szólt a vésztő-mágori emlékhely révén. Öröm volt látni, hogy másfél esztendő óta is mennyit gazdagodott, szépült e kiemelkedő emlékhelyünk. Jó volt VizsoLyról is látni, hallani, bár nem tudom, ebbe a műsorba milyen szerkesztési elv alapján került be. Ügy gondolom, a Tájkép szerkesztője — mint hiánycikket — a hazafias nevelést is beillesztette a főként környezetvédelmi fogantatású adásba. Ezt még dr. Riskó sem vállalná Nem akarom elkiabálni, de ezen a héten a Magyar Televízió — persze csak az utóbbi időhöz képest — elkényeztetett bennünket. Volt egy-két igazán jó film, és szórakoztató műsorban sem volt hiány. Gondolom, A védelemé a szó című speciálisan magyar krimisorozatot is annak szánták. Persze, a Derrickken, Colombón, Petro- chellin nevelkedett magyar nézők értetlenül álltak a Zsákutca címet viselő első rész előtt. Még akkor is, ha „az alkotók védelmére kirendelt” dr. Pálmai Gyula úgy elővédekezett, hogy ha „az izgalom netán lassabban csordogál, okolják érte a magyar jogot, a jogászok pedig bocsássák meg, hogy az izgalom kedvéért néha csorba esik a jogszerűségen.” Ezúton szeretném megnyugtatni a fenti sorok íróját, hogy izgalomra semmi ok, merthogy igencsak unalmas volt a Zsákutca. Nem győztem sajnálkozni a „szegény” menő ügyvéden, az izgalom nélküli perben a társadalom perifériájára szorult (szorított?) vádlotton, az ügyvéd csonka családban nevelkedő gyermekén és az alkotókon, akiknek nem lehetett könnyű hamisítatlan magyar krimit készíteni a jelenlegi konkurenciaharcban. Hogy mégis végignéztem a hatrészes sorozat első darabját, az a színészlistának köszönhető. Szeretem a szé-. pen beszélő, elegáns, mindig igényesen játszó Bács Ferencet, örömmel láttam viszont a képernyőn az oly» régen szerepeltetett Madaras Józsefet és Fónay Mártát. Gál Albert rendező ez ügyben tehát jól választott. S hogy mégsem voltam elragadtatva a műtől, az bizonyára nem is Pálmai Gyula és Zimre Péter, hanem az „unalmas” magyar valóság és a még unalmasabb magyar jogrendszer hibája lehet. Egy gyanúm azért mégis van. A főszereplő végső mo- ralizálása, didaktikus, szájbarágós lelki masszázsa már nem írható a magyar jog számlájárra .. . „Humortörténelem'’ Az elmúlt héten bőségesen kínált a Magyar Televízió szórakoztató műsorokat is. Koós János barlangászaira invitált minket, aztán jött a szupershow, a Televarieté ötödik adása. Ez utóbbi ugyan messze volt még az NDK Televízió hasonló jellegű produkcióitól is, mert a műsorvezető szokásos negédességén túl a tánckar sem akart egyfajta összhangzó harmóniát teremteni a zene, a karok és lábak között. így aztán — ahogyan a krimi is — ez is „igazi magyaros” produktum lett. Viszont kellemes szórakozást nyújtott — néhány „leülést” leszámítva — a Ha mi egyszer kinyitjuk a szánkat című „humortörténeti” sorozat első része. Oly korba kalauzoltak el bennünket kitűnő humoristáink, amely időszakot jó néhány generáció már csak a tankönyvekből ismerhet. Az ostrom utáni Pest éledezése, a múlt és a jelen új karakterei között egyetlen állandó összekötő kapocsként szerepelt a bürokrácia, amely úgy látszik, kis hazánkban mindent és mindenkit túlél. No de — ahogy az alcím is mondta — Fő az optimizmus! B. Sajti Emese Iskolatárlat Orosházán Az orosházi I. számú általános iskola földszinti folyosóján az év eleje óta, az orosházi Petőfi Művelődési Központ szervezésében, létrehozta az Iskolatárlatot. Az Iskolai folyosón elhelyezett képzőművészeti kiállítás nagy mértékben hozzájárul a diákok szépérzékének fejlesztéséhez, a képzőművészethez való közvetlenebb kapcsolat kialakításához. Az Orosházi Festők Csoportja vállalta az iskolatárlaton való szereplés „úttörő” feladatát, hisz első kiállító, az OFCS alapító tagja, Feld- mann Tibor, akit követ majd valamennyi csoporttag is. Részt vesz sorrendben: Fekete János. Horváth János, Tóth Bálint. Hegyesi Tibor, őze István, F. Varga Mária, Klárik Ildikó és Dimák Hajnalka. A kiállítást nemcsak diákok tekinthetik meg, reggel 8 órától délután 4 óráig. N. G.
