Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-24 / 46. szám
1988. február 24.. szerda mdillJl-fíTd Egy szerzői est nyomában Hagy Albert, a koreográfus pénzt, amit az államnak, s az együttesnek ki kell adnia egy-egy ilyen alkalommal. Kezdettől arra neveljük a gyerekeket, nem azért táncolnak, hogy utazzanak, hanem azért, hogy jól érezzék magukat a közös munkában, hogy tudatosan ápolják e folklórhagyományokat, hogy ezekből az értékekből minél többet megfogjanak, elsajátítsanak ... — Tehát? — Nem készülünk nagyobb útra, bár természetesen alkalmanként vállalkozunk egy-egy ilyen nagyszabású rendezvényen a részvételre. Sok díjat, elismerést kaptunk a munkánkért, de úgy hiszem, nem ez a legfontosabb, hanem, hogy tömegeket tudtunk megmozgatni, rávezetni a néptánc szeretőiére... Lassan lejárt az időnk. Hat órakor felgördült a függöny, s ettől kezdve nincs helye a szavaknak. Mostantól, az előadás kezdetétől, a táncosokon múlt a szerzői est sikere. S ők mindent megtettek ennek érdekében. Lelkes, fegyelmezett, szép előadásnak lehettünk részesei. Nagy Ágnes Fotó: Veress Erzsi Február 21-én este zsúfolásig telt a Gyomaendrődi Művelődési Központ nagyterme. Ismerősök, barátok, tanítók és tanítványok jöttek el, hogy megtekintsék Nagy Albert SZOT-díjas koreográfus szerzői estjét. A próba, s az előadás közt fél óránk volt, hogy elbeszélgessünk a Szeged táncegyüttes vezetőjével, azaz annyi sem, hiszen az érkezők sorra odajöttek, hogy csak egy meleg kézszorítás erejéig is. de köszöntsék a rég nem látott barátot, a Gyomaend- rődről elszármazott Nagy Albertet. Először a szerzői est apropójáról beszélgettünk .. . — Második alkalommal rendezek szerzői estet. Az elsőt Szegeden, a színházban tartottuk, két évvel ezelőtt. — Hogyan merült fel ennek a második előadásnak a gondolata? — ősszel a Körösmenti néptáncegyüttes jubileumán láttam, milyen szép lett a művelődési ház. Ekkor gondoltam rá először, mi lenne, ha itt is bemutatkoznánk? Az intézmény vezetése örömmel fogadta a kezdeményezést, abban egyeztünk meg, hogy februárban jövünk. — És jöttek .. . — Ami nem is volt olyan egyszerű, hiszen 150 embert kellett elhoznunk, ez összesen négy autóbusz. És a mai gazdasági helyzetben. De ezt hagyjuk! Inkább beszéljünk arról, hogy örömmel, s nagy izgalommal mu- tatkozok be ennyi év után volt tanáraimnak, munkatársaimnak .. . — Ha jól tudom, 1972-ig volt a gyomai együttes művészeti vezetője? — Igen. Tizenhat esztendeje kerültem a Szeged táncegyütteshez, melynek igazgatója vagyok. De azóta sem szakadtam el szülőhelyemtől. Voltam már kiállítást megnyitni itt, Gyoma- endrődön, s mint a területi néptánctanács titkára sem tévesztem szem elől a Körösmenti táncegyüttest. — Terveik? Nagyobb fellépések, turnék? — A külföldi utaknak, s a fesztiváloknak nem vagyok a híve. Egyikben sem találok olyan szakmai lehetőséget. hogy megérje azt a sok — Szólna néhány szót az előadásról? — A cigánytánc kivételével, amit improvizálnak táncosaink, minden szám az én koreográfiám. Most, az előadást megelőző próbán derűit ki, hogy mégiscsak kicsi ez a ház ekkora tömeget megmozgatni. Közlekedés, öltözködés szempontjából legalábbis félek egy kicsit, nem tudom, hol lesz szakadás, törés a műsorban. Mindenesetre mindent megteszünk, hogy gördülékeny legyen, hiszen sajnálnám, ha a közönség csalódna ebben a szerzői estben. Nemcsak koreográfus, igazgató is dolgozunk, így nemcsak koreográfus, hanem igazgató is vagyok. Ez jelentős többlet- munkát jelent, de legalább a magam gazdája vagyok, összesen 720 fiatallal dolgozunk, ezt a létszámot képtelen az együttes tovább növelni. A tizenkét csoportban fiatal vezetők kezdték meg a munkát. Szeretném majd — s ezen fárado- zok most — úgy itthagyni az együttest, hogy ezek a fiatalok méltán vigyék tovább azt a tevékenységet, amit elkezdtünk. — Kérem, beszéljen jelenlegi munkájáról, terveiről! — önálló költségvetéssel Széki gyermeklakodalmas ... „Tévémami Van egy jó, meg egy — jó hírem. Lehet ugyan, hogy az utóbbit egyesek aggállyal fogadják, de aki optimista, az abban is távlatokat lát. De jöjjön előbb az első jó, bár biztos nem mondok vele újat, mások is észrevették. Márminthogy az állampapi egyre kevésbé tekint bennünket kiskorúaknak. Nap mint nap egyre inkább leveszi a kezét rólunk, s arra serkent, álljunk meg végre a magunk lábán. Legyünk önállóak. Gondolkozzunk a magunk fejével, éppen ideje, kijártuk már az iskolát ahhoz, hogy mint felserdült ifjú állampolgárok próbáljunk magunkról gondoskodni. Igaz, a támasz nélkül még bukdácsolunk, de nem kell félni: gyakorlat teszi a mestert. Ám milyen az élet.., amelyben nemcsak a gazdasági törvények hatnak tőlünk függetlenül, miként azt a jó öreg szemináriumokon tanultuk, de a fizika sem hagyja magát. Ha valahol űr támad, valami azt betölteni igyekszik. Állampapi helyét például a tévémami. És ez a második jó hír. A kezdet szinte észrevétlen, és kellemes volt módfelett. A bemondók könnyedebb, közvetlenebb hangot ütöttek meg, eltűnt az addigi személytelenség. S milyen jólesett — esik — a mosoly és a kedvesség. Hogy nem csupán csak belépnek a szobánkba, de egyéni bájukat is megcsillogtatják a kedvünkért. Diszkréten, finoman. Pont úgy, ahogy az egy közeli, de mégis távolból jelentkező ismerőshöz illik. Ügy látszik azonban, evés közben jön meg az étvágy. A bejelentések szövegével sincs ez másként egyeseknél. Először kicsivel lett több, majd nagyobb adaggal, csupa öröm nézni az órát, hátha megáll az idő. Két műsor között. És milyen jók a váratlan dolgok, mint Tamási Eszter múltkori produkciója, amikor az es»» ti mese és milliók szeme előtt sárkányetetéssel lépett fel. Mint a jó tévémami, aki nem ismer akadályt, elkészítette az étket, még meg is kóstolta. Evett belőle, ne mondhassa az a sok gyerek, hogy csak a levegőbe beszél. Az anyai szív jósága azonban túlszárnyal a sárkányhatáron, a gezemiceevő kicsinyeken. Három este három bemondónő hívta fel á felnőtt gyermekek figyelmét, hogy el ne felejtsék megvenni a legújabb politikai krimit. Oltványi Tamás könyvét, A terrorkígyó méregfogát. Az ötlet remek, mert mégiscsak más az ilyen családias ajánlás, mint a közönséges — hiszem, vagy nem hiszem — reklám. És csak remélni lehet, hogy minden író minden könyve sorra kerül. Édesgyerekek ők is. A hasonló jószolgálathoz sorolom egyes műsorok ajánlásszerű rövid bemutatóját. Ismételgetve persze, ahogy lenni is szokott. E nélkül mit is csinálna a sokmillió felnőtt gyerek? Hogyan, minek alapján döntené el, mire pazarolja a drága idejét, különösen az, aki hat órától zárásig nyitva tartja a készüléket? Vagy aki a főműsor előtt rázuhan a székre, s pár perc múlva jóízűen bóbiskol. Nem úgy az ügyeletes tévémami, aki mindenre gondol. Helyettünk is. Mert ha egy bolt egyszer beindul... Legfeljebb versenyezni lehet vele. S mily szerencse, már ennek a jelei is mutatkoznak. A bemondói kedvesség terén. Már van a gárdában egy — hogy ki, maradjon találós kérdés —, aki le akarja körözni a többit. Aki még többet beszél, még közvetlenebb, vagyis egészen bizalmas akar lenni, s ehhez a szirupot se sajnálja. Hogy a jövő mit hoz, nem tudni, de már most majd elolvad a hangja ... Vass Márta Békéscsaba, Patex Egy kiállítás fényképei Munkahelyi művelőilés A Budapesti Pamuttextilművek békéscsabai üzemében vagyunk. Az udvar olyan, mint egy óriási labirintus, ki tudja, merre találom Sülé Katalint, a szakszervezeti bizottság titkárát. Szerencsére akadnak segítőkész dolgozók, akik útbaigazítanak, sőt az irodáig kísérnek. A Pa- texben, ahogy az üzemet általában nevezik, ő foglalkozik a közművelődés és oktatás ügyeivel. Már a beszélgetésünk elején kiderül, hogy üzemüknek minden erejével a gazdasági munkára kell összpontosítani, ebből következően kevesebb az idő, a pénz és az igény a kulturális tevékenységekre. — Amikor én idekerültem 1968 körül, szanálni akarták a vállalatot — mondja. — Mivel azonban gazdasági téren jelentős volt a fejlődés, elálltak ettől a szándékuktól, sőt a szövődé mellett megnyílhatott a fonodánk is. Nagyon fontos tehát, hogy megtartsuk ezt a gazdasági fellendülést. Ennek érdekében inkább az oktatásra, dolgozóink átképzésére és a szociálpolitikára fordítjuk a legtöbb pénzt. Jelenleg hetvenhárom szövő-fonó ipari tanulóval van tanulmányi szerződésünk, betanított munkásaink jó része pedig tavaly megszerezhette a szakmunkás-bizonyítványt. Közülük sokan dolgoznak most a múlt évben átadott vésztői telephelyünkön. Sajnos Kevermesen, a másik telephelyen még zömében betanított munkásokat foglalkoztatunk, de ha a gazdasági fejlődés megköveteli, ott is szeretnénk a továbbképzést megoldani. — Szerveznek-e munkaidőn kívül kulturális programokat? — Sajnos azt kell mondanom, hogy nemigen. Sok helyről kapunk ugyan ajánlatot, de nem tudjuk megfizetni a gyakran tíz-húsz ezer forintot is elkérő előadókat. A jóléti alapnak csak igen kis hányadát, évente 40-50 ezer forintot fordíthatunk kultúrára és sportra. Ezt a keretet pedig már évi két ilyen előadó maximálisan kimerítené. Ezenkívül, azt hiszem, nem is lenne rá közönség, hiszen dolgozóinknak több mint fele bejáró, és bizony a legtöbben örülnek, ha időben hazaérnek. — Ügy tudom, a vidéki fiatalok jó része inkább az albérletet választja, mint az ingázást. Számukra mit tud nyújtani az üzem? — Igen, több mint ötvenen laknak albérletben, vagy magánszálláson a fiatalok közül. Azt hiszem, nekik a legtöbbet a szál lás-hozzájárul ássál segítünk, hiszen így több pénzük marad kihasználni a város nyújtotta kulturális, vagy szórakozási lehetőségeket. Az üzemi sportpályát inkább nyáron veszik igénybe, a vállalati klub pedig főleg a KISZ-es összejövetelek színhelye. — Van-e saját könyvtára vállalatuknak? — Igen, de sajnos kevésbé látogatott. A tapasztalatok azt bizonyítják (eddig!), hogy az emberek inkább megvásárolják az olvasnivalót. Alkalmanként a könyvesbolt dolgozói könyvvásárt tartanak az üzem ebédlőjében, ilyenkor mindig nagy az érdeklődés ... _ magyar — B első terek elegánsan és szépen Vajon mit adhat vissza egy kiállítás a belsőépítész munkásságából, egyéniségéből? Mennyit mondhatnak el fényképek iskolákról, irodaházakról, tárgyalókról, üzletekről, pályaudvarról, cukrászdáról, butikról, hangversenyteremről, kórházról, művelődési otthonról, szállodáról, étteremről és lakásbelsőkről? Tükrözheti-e egyáltalán a műhelykiállítás parányi alapterületen tizenhat év megvalósult álmait? Nézegetem Szabadosné Szászfalvi Ilona belsőépítész képeit a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban, s közben azon kapom magam újból és újból, hogy itt, a városban, Gyulán, Békésen, vagy Szarvason sétálok. A főiskola aulájában vagyok, csodálom a belvárosi iskola korlátáit, a Márvány cukrászda eleganciáját, vagy hangverseny közben a terem szépségén tűnődöm el a zeneművészeti szakközépiskolában. Akármerre indulunk is Békéscsaba, vagy a megye többi településén, az új létesítményekben szinte mindig ugyanazzal a belsőtéri megfogalmazással — jellegzetes egyéni stílussal — találkozhatunk. Egyszerűség, elegancia, harmónia — talán ezek lehetnek a kulcsszavak Szászfalvi Ilona egyéniségére és alkotásaira. Micsoda - hatalom és felelősség a belső építészé! Környezetünket, egész életünk színterét álmodja meg, formálja.' Tudásával, ötleteivel praktikumot és szépséget ötvöz. Egyszerre alkot a jelennek és a jövőnek í az ő műve igazán hasznos és maradandó érték. Csodálatos mesterség, bámulatra méltó! De néni lehet könnyű, hiszen az egyéni tervtől hosszú út vezet a megvalósulásig. Építők, szerelők, asztalosok: egész csapat közös munkája, alkotása az, amit végül használunk és élvezünk nap mint nap, ahol dolgozunk, | pihenünk, szórakozunk. Küzdelmektől. megalkuvásoktól sem Kedvenc: a fa. A békéscsabai belvárosi iskola jellegzetes korlátái Fotó: Gál Edit mentes alkotás — nyilván. Lehetőségek ütköznek elképzelésekkel, álmok érdekekkel. De megéri a harc, az egyezkedés, feledni lehet minden bajt, nehézséget, fáradtságot — gondolom —, belépve a belvárosi iskolába, látva a vidám gyerekeket az ízléses, szép I környezetben, vagy megpihenni a gyulai TOT-szálló elegáns haljában. Az irodaházakban, klubtermekben, boltokban, lakásokban szembetűnik, milyen szépen bánik Szászfalvi Ilona az anyaggal. Gondosan, finoman, szinte tiszteletben tartva (legtöbbször) a fa, a réz, a textil, az üveg sajátosságait. Az anyag-, a forma- és a szín- választás harmonikus, megnyugtató összhatást eredményez: jól érezzük magunkat ebben az ízléses, szép környezetben. Műhelykiállítás, mégis kizárólag már befejezett munkák fényképeiből. Tervek, rajzok, félkész művek nem szerepelnek itt. Miért? Az alkotó úgy véli: túl nehéz, túl bonyolult, fárasztó világ ez a mai. Minek az embereket még azzal is fárasztani ? Meg aztán a terveket úgyis csak a szakemberek értenék meg. Hogy mit adhat vissza egy kiállítás a belsőépítész vonzó, rejtelmes, csodaszép szakmájából? Sokat elárulhat munkásságáról, egyéniségéről, de nem pótolhatja azt az élményt, amit csakis a személyes találkozás nyújthat művel és alkotójával. Azt, amikor belépünk valahová, abba a jellegzetes terembe, : előcsarnokba, boltba, iskolába, irodába, vagy szobába, amit egyszerűen nem lehet összetéveszteni más stílusával. Niedzielsky Katalin
