Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-13 / 37. szám
1988. február 13., szombat o lEH-WETiTa SZÜLŐFÖLDÜNK Öröklött kastélyok és kastélyparkok Gerla Megyénkből indultak „Egyesek azt mondták, én vagyok a citera Rácz Aladárja Beszélgetés Pribojszky Mátyás citeraművésszel ff A kastély és a park a község belterületén van. Eredeti területe 6,6 hektár. A kastélyalapító gróf Wenck- heim Károly terveztette meg a család építészével, Ybl Miklóssal a vadászkastélyt, a lóistállót, s a magtárt, amelyek 1854 és 1869 között el is készültek. A kastély bővítése már fia, gróf Wenckheim Géza nevéhez fűződik, természetesen Ybl Miklós tervei alapján. A kastély mai formáját, az „U” alakot ekkor kapta. A kisharanggal felszerelt kápolna középre került, ahol vasárnaponként Steib János pápai kamarás, dobozi plébános misézett nemrégen bekövetkezett haláláig. A sarokra került a bástyaszerű emeleti rész. A kastélyon romantikus és barokk stíluselemek fedezhetők fel. Géza gróf a közélettől visszavonultan, csak a családjának és gazdaságának élt. A felszabadulás után a kastélyt kifosztották. Két évig gazdátlanul állt. 1946- ban tüdőbeteg-gondozó intézetet akartak kialakítani az üres épületből. Anyagiak híján a terv nem valósult meg. 1947-ben a még mindig üresen álló kastélyból, óriási pénzbefektetéssel általános iskolát és lakásokat alakítottak ki. Az iskola és a fejlődő község irányítása Doboz községhez tartozott (1889 óta). 1985. január 1-jétől a település önálló lett, így természetesen az iskola is önálló vezetést kapott. Az 1980-as évekre az épület állaga — 37 éves iskolai szolgálat után — életveszélyessé vált. Közben a települést a város nyolcadik kerületeként Békéscsabához csatolták. Ez az iskolai gondokat is megoldotta, hiszen új, emeletes, modern iskolát kapott a település. A kastélyiskola végleg elcsendesült. Az épület gazda nélkül maradt — immár másodszor —. és kialakult a fotón látható sajnálatos állapot. A parkot 1944 után felparcellázták. Csak 2,2 ha-t hagytak meg közparknak. A park területéből jelölték ki a sportpályát, később az iskola gyakorlókertjét. A fotón az egykori gyakorlókért elvadult vadrózsa- és hóbo- gyóbokrai is láthatók. A legszebb törzsű fekete és erdei fenyőket az építkezésekhez vágták ki. A hírmondónak maradt fák arról tanúskodnak, hogy itt egykor értékes faállományú park lehetett. Lombos fákból 23 faj, örökzöldekből 7 faj és a cserjékből 3 faj található a parkban. Országos nyilvántartásban vannak a lucfenyő, kaukázusi fenyő, erdei fenyő, tiszafa. vörös tölgy, törökmogyoró egvedei. A sportpálya kialakításakor vágták ki a vérbükk, tulipánfa, hamisciprus pótolhatatlan egyede- it. Lenyűgöző az évszázados platánfa, a belső udvarban a 4 méter kerületű óriás kocsányos tölgy. Különlegesség a piros virágú vadgesztenye, a pettyezett levelű hegyi juhar, az egymás mellé ültetett hím és női virágzatú bálványfa. Vajon meddig marad meg a belső udvarban található 12 oszlopos tiszafa? Itt található a megye legszebb ágrendszerű oszlopos kocsányos tölgye is! Sajnos, a kastéllyal együtt pusztulnak a fák is! Busa László Mégegyszer Póstelekröl... Előző heti „Szülőföldünk”- ben a pósteleki kastélyról és kastélyparkról írtunk. A cikkre válaszlevél érkezett, melyet örömmel közlünk, hízván abban, hogy a jó példa másutt is követőkre talál. Íme a levél: „A Póstelek Szabadidő Sport Klub 1987-ben alakult meg, amely a sportoláson kívül a kastélypark, illetve hosszabb távon a kastély megmentését és hasznosítását tűzte ki céljául. Ennek érdekében megalakítottuk a klub segédüzemágát, mely sokirányú tevékenységet folytat. A városi tanács megbízása alapján gondozási szerződést kötöttünk a városgazdálkodási vállalattal, amely elsősorban a takarításra, a fűnyírásra vonatkozik. valamint a meglevő játszószerek karbantartására. Szintén a klub üzemelteti a Póstelek kempinget a segédüzemág keretén belül. Ezekből a tevékenységekből azonban nem tudjuk fedezni a szükséges fejlesztési költségeket, ezért elsősorban a klub segédüzemágának egyéb tevékenységeiből (műanyagfeldolgozás, betonelemgyár- tás) származó hasznot szeretnénk Póstelek fejlesztésére fordítani. Ezen felül természetesen számítunk a megyei és a városi tanács támogatására is. Közelebbi terveink között szerepel a parkerdő berendezési tárgyainak felújítása. újak építése, a kemping fejlesztése, társalgó kialakítása, élelmiszerbolt építése, valamint — az autóbuszforduló megépítése után — állandó menetrendszerű autóbuszjárat biztosítása a hétvégeken. Távlati célunk a kastély valamilyen hasznosítása, biztosíthatnánk itt például ifjúsági szálláshelyeket. Klubunk ezen kívül fontos feladatának tekinti a parkerdő folyamatos hasznosítását, állandó sport- és kulturális programok szervezésével. Kendra János Póstelek Szabadidő Sport Klub ... Mikor befejeztük a beszélgetést, még egyszer kinézek kilencedik emeleti lakása ablakából. Csodálatos látvány. Messzire ellátni innen. Ám ha közelebb hajolok, s az ablak hűvös üvegéhez nyomon a homlokom, elém tárul a hívogató, a borzongató mélység. Különös. Másodszor élem át ezt az élményt nála, hiszen néhány órával ezelőtt csak felszínesen ismertem őt. Aztán hagyta, hogy egész közel hajoljak az ablakhoz, mely hozzá, legbensőbb gondolataihoz vezet... — Okányi születésű. Gyermekkori élményéi, melyek szülőfalujához kötődnek, meghatározóak életének későbbi szakaszaiban is? — Az egyik legszánalmasabb, falu széli utcácskában laktunk. Hat-nyolc házból állt. Máig sem értem, miért hívták éppen Király utcának? Ide kötődik iaz első zenei élményem, ötéves voltam, mikor a szomszédban házibálat rendeztek. Pardi Sanyi bácsi citerázott. Képzeljen el egy olyan embert, akinek csuklóból hiányzik a keze, s úgy, csonka karjára kötve a nyomót — citerá- zik... S itt hadd 'ugorjak jó néhány esztendőt előre. A Szovjetunióban vendégszerepeltem. Az egyik előadáson egy (öreg vitéz felpattant, és hurrá kiáltások közepette kirohant a teremből. Nem tudtam mire vélni a dolgot, később elmondták: ennek az embernek a bala- lajkáját, magát a hangszert, tüntette ki Zsukov marsall. És hogy miért jutott eszembe mindez Pardi Sanyi bácsiról? Mert ennek az orosz katonának a háborúban ellőtték a kezét, így hangszere örökre elnémult. Mikor hazajöttem, küldtem neki egy citerát, s hozzá a tanácsot, miként szólaltathatja meg. Azóta úgy veri a katyusát, mint annak a rendje. — Talán térjünk vissza Okányhoz... — Még itt éltünk, mikor édesanyám vett nekem egy citerát. Két gyufaszállal mutatta meg, hogyan kell eljátszani az „Erdő mellett nem jó lakni ..Ikezdetű dalocskát. Először azt hittem, csak ez van a hangszerben. Aztán a padláson magam próbálkoztam tovább. Kezdtem kutatni, mi van még a citerámban... Mikor legközelebb nálunk volt házibál, hatévesen már én is játszottam. A fizetségem 10 fillér volt, amit hamar elköltöttem Paszuly-Nagy András sarki -boltjában. — Időzzünk még kicsit a gyermekkornál! — Második osztályos koromban Békésre költöztünk. Itt is a legszélső utcácskában laktunk, ahol á legszegényebbek éltek. De ne higgye, hogy szomorú voltam ezért. Szerettem Békést, ahonnan két, Isorsomban meghatározó élményt őrizgetek. Volt egy lány, akibe éktelenül szerelmes voltam, s aki előtt egy békési gyerek bokszkesztyűvel lalaposan helybenhagyott. Több se kellett nekem, elkezdtem edzésekre járni, abba a kitűnő ökölvivócsapatba, amely akkor Békésen működött. Félve jártam, de az adott szó akkor már szent volt előttem, s én (megfogadtam, hogy revansot veszek. Így is lett, legyőztem a vetélytársamat. — S a másik meghatározó élmény? — Sok citerás volt Békésen, de a legjobbnak mégis „amalmosbandi” — így egybe mondták a nevét — számított. Én jobban megtanulok zenélni, mint ő, határoztam el, s addig gyakoroltam, míg egyszer egy házibálon nagy szerényen kiállhattam. A „Vakpalit” kezdtem el, amivel még ő sem mert próbálkozni. A produkciót 10 cukorral jutalmazták, de az igazi elisröerés csak ezután jött: „amalmosbandi”, aki már igencsak legénykorban járt, megengedte, sőt megkövetelte, hogy tegezzem. És játszhattam a hangszerén! Azóta sem játszottam olyan szép, csilingelő hangú citerán .. . — Budapest... — Ezek után már természetes, hogy egy szélső kerületbe, egy amolyan csepeli „Harlembe” költöztünk 1942-ben, a nagy munkásvándorlások idején. A szomszédban három fiatalember lakott, akik erősek voltak, gyönyörűen gitároztak és énekeltek, szóval ők voltak a példaképeim. Fogékony korban voltam, 12 éves lehettem akkor. Próbáltam a citerán utánozni őket, s bár nem itudatosan, de a megszokott falusi repertoártól egy merőben más irányba indultam a lehetőségek keresésével. Olyan játéktechnikai fogásokat próbáltam ki, ami később igencsak zavarba ejtette e szakmát. De maradjunk a csepeli éveknél. A három fiú egyszer meghallott játszani — a sportban is menő voltam már akkoriban —, Szóval befogadtak maguk közé. A barátság addig tartott, míg le nem bombázták a- házunkat, akkor egy időre ismét Békésre költöztünk, és csak 1947-ben jöttem végleg a fővárosba. Tizenhét évesen vonultam be katonának, 19 évesen leszerelve, hivatalosan is a férfikorba léptem. — Zavartalan volt ez a férfivá avatás? — Nem mondhatnám, hiszen valahogy nem -tudtam szót váltani a többiekkel, a velem egykorúakkal. Hiába kerestem bennük a férfiideált. Egyedül maradtam. De szerencsére ott volt a citera, mellyel meghitt órákat tudtam eltölteni’. Minden hangulathoz más és más zenét játszottam, így — megint csak ösztönösen — kialakult bennem egy rögtönzőkészség, mely elmélyültebb, mint a tanult rögtönzés, hiszen bennem született meg a zene, s ez csodálatos volt. — És zenész lett... — Addig még sok időnek kellett eltelnie. Egyelőre ott álltam egy szál magam, nem volt egy civil ruhám, hisz mind kinőttem a katonaidő alatt. Elmentem hát az állami tűzoltósághoz, ott legalább felöltöztettek. Később hő- erőműves lettem. Dolgoztam Oroszlányban, Gyöngyösön, Leninvárosban ... Szenvedélyles műszaki embernek ismert mindenki negyvenéves koromig. — Most már nagyon érdekelne, hogyan lett végül is citeraművész? — Ennek is megvan a maga története. Oroszlányban dolgoztam, mikor néhányan létrehoztunk egy lakótelepi felnőttklubot. A programokat mindig az szervezte, akit kisorsoltunk. Egyszer, mikor rám került a sor, fogtam a citerámat, és azt vittem el az összejövetelre. „Tudod te, mit tudsz?” — ámuldozott az egyik zenéhez értő barátom. Nem sokkal ezután írtak a Kecskeméti Népzenei Találkozó szervező bizottságához, hogy van itt egy ember, aki jól citerázik . . . Ugratásnak vettem, Imikor megkaptam a meghívót az 1969-es népzenei találkozóra, de elmentem, felléptem, s mire észbe kaptam, a szakmai viták középpontjában voltam. Egyesek azt mondták, én vagyok a citera Rácz Aladára. Mások állították, Ihogy el kell küldeni, mert „megbolondí- tok” mindenkit. Én meg — „boldog együgyűség” — mit sem sejtve játszottam, ami csak eszembe jutott. A Kállai kettőst, a Monti csárdást, magyarnótát, népdalt, mindent... Két emberrel ajándékozott meg a sors akkoriban. Előbb Fodor András költővel kötöttem életre szóló barátságot, aztán Csoóri Sándorral, aki alaposan ledorongolt. „Nem szégyened magad?” — mondta. — „Hogy lehet ilyen csúnyán játszani?” Akkor döbbentem rá. Valóban: mi az, hogy népdal? És mitől nóta a nóta? Nem tudtam semmit. . . Elbizonytalanodtam. összeolvastam mindent. A könyvek még nagyobb káoszt okoztak a fejemben. Kemény munkába kezdtem, 40 évesen elhatároztam, megtanulok kottát olvasni. Egyre többen kerestek, hívtak. Lassan kezdtek letisztulni a dolgok, sok mindent megértettem . . . — Tulajdonképpen mi volt a szakmai viták lényege? — Tudja, azt a fogalmat, hogy hagyományőrzés, kétféleképpen lehet értelmezni. Vagy úgy, hogy egy az egyben leutánzom a régi dolgokat, vaigy úgy, ahogy én is gondolom, hogy csak a forrást, a matériát tartjuk tiszteletben, de azt a mai ízlésnek megfelelően alakítjuk. A népzenetudo- mány még ma is a-zt mondja, azt és úgy kell játszani, mint a régiek. Pedig a hatvanas évek végén megváltozott az élet, a citerának is egész más szerepkört kellett betöltenie. Most a melódia, a dallamérthetőség, a szöveghűség a fontos, hiszen ne felejtsük el, a citera is színpadi hangszer lett... Sok vitám van ezekről a kérdésekről máig is, hisz micsoda művészet az, amelynek meghirdetett célja, hogy egy helyben maradjon? — Mikor szakított végleg addigi életével? — Kecskeméti bemutatkozásomat követően visszamentem az erőműhöz. A szakma részéről csend vett körül, de az együttesek sorra küldték a leveleket, menjek, segítsek... Döntenem kellett, s én a citera mellett döntöttem. 1971-ben lettem hivatásos művész. Ez nemcsak az én életemben volt sorsdöntő pillanat, e működési engedéllyel a citera is bekerült a pódiiumhangszerek sorába. Ilyen még nem volt a magyar zenetörténelemben. Szaporodtak a külföldi meghívások Japántól Amerikáig, és Franciaországtól Jugoszláviáig. Közben szaktanfolyamokat vezettem, elsősorban Békésben. — Milyen hatással vált az megyénk citeramozgalmára? — Havonta három-négyezer kilométereket tettem meg a megyében, hogy tanácsaimmal elláthassam az együtteseket. A hetvenes évek elején fél nap elég volt egy megyei citera- találkozóra. Később kétnapos rendezvényeket kellett tartanunk, hogy mindenki szerepelhessen. És mennyi fiatal volt a zenekarokban! A nyolcvanas évek elején egy sajnálatos személyes konfliktus miatt megszakadt a hivatalos kapcsolatom Békés megyével. A baráti levelezések azért továbbra sem szűntek meg, és én lennék a legboldogabb, ha egyik napról a másikra nem beszélnénk az egészről, s ismét szükség lenne rám. Mert az a munka, amit ott felépítettem-, összeomlott. Kár érte. — ön a citejrabarátok klubjának a főtitkára . . . — Igen, 1983-ban alakítottam meg a citerabarátok klubját, melynek jelenleg mintegy 2000 tagja van. A világ minden tájáról érkeznek táborainkba zenészek. Népdalcsokor- könyvéket adunk ki, megoldottuk a citerakészítők továbbképzését, egyszóval a mozgalom élére álltunk. A szakma mégsem vesz rólunk tudomást, pedig a zenei nevelésben sokat segíthetnénk. Építhetnének ránk. Nem értem például, miért ne tanulhatnának az óvónők citerán játszani? Könnyű elsajátítani, s együtt énekelhetnek a gyerekekkel, miközben játszanak ... — Ügy hiszen, voilt, s van miért harcolnia. Megéri? — Nézze! Volt, hogy leszedtem a hangszerről a húrokat, hogy elég volt, nem csinálom tovább. Aztán beállított hozzám egy zenekar... Nem küldhettem el őket tanács nélkül. S ha értek is csalódások, egy biztos: én a citerások körében óriási rangot kaptam, legyen tíz- vagy nyolcvanéves az illető, mindenki Matyi bácsinak hív. Ügy hiszem, ez a bizalom minden elismerésnél többet ér. Nagy Agnes Fotó: Kovács Erzsébet
