Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-14 / 11. szám
1988. január 14., csütörtök Miért fogyatkoznak a közösségépítő ünnepek? Elhangzott az amatőr képző- és iparművészeti kiállítás megnyitóján a békéscsabai sportcsarnokban Tűzzománc a kiállításról: dr. Kővágó Kálmánná Merengő című alkotása Így az ünnepek dömping- je után paradoxonnak tűnő mondattal teszem próbára türelmüket, netán vívom ki haragjukat magammal szemben. Mintha fogynának ünnepeink ! Nem a naptárakban más színnel nyomottak, nem az elfáradt test pihenésére hivatottak, nem az asztalok nyomáspróbájával hi- vailkodóak — ezek száma változatlan, vagy még emelkedik is. Mintha a lélek ünnepei veszítenék el hadállásaikat: a csöndes meditációra alkalmat teremtők, a személyiség önépítését hittel elősegítők, az egyes embert egymáshoz kezelebb vivők, a nemcsak nevében, de szellemében, minőségében is közösségépítők! Pedig ki vitatná ma ezek szükségességét — értékpapírértékű nélkül- lözhetetlen értékét. A Szop- hoklész óta „legcsodálatosabbnak” — az Embernek — meg kellene őriznie ün- nepteremtő-megélő képességét, hogy mindenkori küldetését — benne szellemi, erkölcsi arculatának bővített újratermelését is — megközelítő teljességgel vigye sikerre! Nem tudom, Önök hogy vannak ezzel, de én hadd valljam be — ilyen sokaság előtt is — ünnepként élem meg ezt a mai napot. És köszönöm mindazoknak, akik számomra —-, s hiszem, még velem sok együtt gondolkodó, együtt érző épülésére megteremtették ezt az ünneplehetőséget, e méreteiben és minőségében egyaránt elismerésre, dicséretre érdemes amatőr képző- és ipar- művészeti kiállítást. Köszönöm az előkészítésben, rendezésben részt vevő szerveknek (Békés Megyei Tanács művelődési osztálya, Megyei Művelődési Központ) a gondos és pontos munkát. Köszönöm a sportcsarnok igazgatóságának az elsőség megtisztelő lehetőségét — s azt, hogy az intézmény nevén túlmutatóan — már a hivatalos megnyitás, átadás előtt bizonyságát adják: a művészet, kultúra otthona is lesz ez a ház. Köszönet e 142 műalkotás megálmodójának, alkotójának — hajdani és mai mestereiknek, akik ha személyesen nincsenek is mindannyian jelen — felbecsülhetetlen értékű indíttatásuk ott feszül valahol a motívumok, témák, színek, formák rengetegében! És végül köszönet mindazoknak, akik eddig köszönet nélkül maradtak — az alkotások kedvéért idelátogatóknak, a már az, vagy a leendő művészet- barátoknak — akik nélkül nem lenne teljes ez az ünnep: a megyei amatőr képző- és iparművészeti kiállítás. A hangsúlyt most az amatőr jelzőre helyeztem. Nem tartozik e szó nyelvművészeink legszebb szavai közé, hangulata sem mindenkor váltott, s vált ki pozitív érzelmeket. Vannak akik félnek tőle, vannak, akik nem szívesen vállalják, vannak, akik nem érzik, nem értik valódi tartalmát. Az ember és művészet feltételei egymásnak. Együtt teremtik, formálják, alakítják egymást, ezt a makro- és mik- roszférát, mely életünket körülvonja, áthatja. Kodály a zenéről mondta, hogy lehet nélküle élni, de minek. Én Önökkel együtt vallom: értelmes élet nem lehet művészet nélkül. Vagyunk a nagy többség, akik befogadjuk, alkalmazzuk, feldolgozzuk, személyiségünk kötőelemeivé szintetizáljuk a művészet impulzusait — s általa gazdagodunk — emberségben, látásmódban, empatikus képességben —, s világnézetben is. S van egy, az előbbinél sokkal kisebb szint —, akik mindezen túl mindezt sajátjukénak tudva — rendelkeznek egy felbecsülhetetlen többlettel velünk szemben: a művészi alkotás képességének lehetőségeivel. Ók a mások örömét is kiváltani tudó vresmon- dók, színjátszók, énekesek, táncosok, festők, rajzolók, formázok, szövők — egyszóval, Önök, aktív, vagy már nyugdíjas pedagógusok, orvosok, jogászok, asztalosok, kőművesek, kit hová sodort a nagy társadalmi munka- megosztás; Önök, és hális- tenek még sok-sok embertársunk, akik számára belső szükséglet, kényszer önkifejezési skálájuk szélesítése, emocionálás, örömforrás a művészi alkotás csodálatos, mással nem helyettesíthető, nem kiváltható gyötrelme. Az amatőr előadó, festő, szobrász az önértékelés bonyolult útjain haladva — mestereitől biztatást kapva, egészséges éntudattal felvértezve — törvényszerű következetességgel eljut a „szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak” bátor vállalásáig, s így asszimilálódik tevékenységük, művészetük a nemzeti és egyetemes művészi értékteremtés kiapadhatatlan folyamatában. Azt mondtam kicsit korábban, hogy az ember és művészet feltételei egymásnak. Ugyanezt érzem igaznak a hivatásos művészet és amatőrizmus kapcsolatára. Az előbbi adja a példaerejű mintát, a hitet, az erőt, az alkotásra ösztönző szándék értelmét, az utóbbi ezt feldolgozza, megvalósítja, olykor túlhaladja. Tisztelet és köszönet mindazon megyénkhez kötődő, itt élő, alkotó művészünknek, akik pártfogolják, instruálják és segítik az amatőr képző- és iparművészet tiszta megvalósulását. S ugyanilyen tisztelet és köszönet illeti azokat a művelődési intézményeket, melyek az amatőrizmus feltételeit, kereteit biztosítva, mecénástudattal segítik sikerről sikerre ezt a csodálatos mozgalmat. Senki ne vegye hivalkodásnak, ne érezze szerénytelenségnek, amikor dicsérettel szólok a megye amatőr képzőművészeti mozgalmáról. Művész- és nem művész- bárátaim, ismerőseim véleményei hatalmaznak erre fel, akiknek értékítéleteit művészeti kérdésekben is elfogadom. A mai kiállítás anyagának zsűrizésén nem voltam jelen, de ismerem az e munkát elvégző művészek elismerő, dicsérő ítéleteit. Ezért is gratulálok most e tárlat minden résztvevőjének — s köszönöm azt is, ami természetes kellene, hogy legyen — hogy munkát küldtek e kiállítás pályázatára. Mert rangját, hitelét- hírét csak az alkotók tudják megőrizni, továbbfejleszteni e rendszeressé váló, örömünkre és épülésünkre hivatott, megyénk művészeti életét gazdagító, színesítő képzőművészeti demonstrációnak. Kedves közönség! E kiállítás eddig az alkotóké volt és a rendezőké. E pillanattól az Önöké! Barátkozzanak, ismerkedjenek egymással! Klampeczki Béla A statisztika szerint az utóbbi időben mindinkább terjed az idősebb korosztályok tagjai között (is?) a magnózás szenvedélye. A hatvanas-hetvenes években ez a hobbi elsősorban a tinédzserek — a felnőttek által ok- kal-joggal nem szívelt, de azért elviselt — mániája volt. Ma meg... De hát egyszerű a magyarázat. A rádió olyan értékeket tud nyújtani, amely érdemes a megörökítésre. Másutt beszerezhetetlen hangfelvételek áradnak a dobozból: a komoly zene területét vizsgálva a világ legismertebb, legnevesebb szólistái és együttesei szólaltatják meg a klasszikus műveket. Persze, a többség rendíthetetlenül háttérnek használI ja a rádiót; legfeljebb egy-egy rövidebb időre lép előtérbe a sugárzott információ. Talán azért is van az, hogy mind több a tíz-húsz részes folytatásos, legyen zenéről, irodalomról szó. Így egy epizód jó, ha tíz-húsz perces. S a riportok is. Eger tanítása „Itt nem hirdetni, csak tanulni lehet a hazafiságot!” — fogalmazott Kossuth Eger vára alatt. Kedden délelőtt éppen a nagy magyarról elnevezett adón sugározták a miskolci körzeti stúdió igen érdekes, megannyi új információt nyújtó Jubileum Egerben című riportázsát. Decemberben volt 300 éve, hogy Rusztem pasa átadta a vár kulcsait a felszabadító hadak bizony véres kezű parancsnokának, Caraffának. Minderről egy idős helytörténész, Sugár István vallott a kossuth-i mondat szellemében. Eddig magam is azt hittem — ahogyan a kitűnő kérdéseket feltevő Szegedi Erzsébet riporterről is kiderült —, hogy elsősorban Gárdonyi Géza csodálatos regénye jóvoltából mindent tudok a városról, történelméről. A ri- portázs volt a bizonyság: töredékét is alig-alig... Gazdasági érdekellentét Ha bárkit megkérdezünk, melyek hazánk kurrens exportcikkei, az első három között biztosan említeni fogja a hústermékeket. Hogy ez nincs így, illetve, hogy ez nem teljesen ekképpen igaz, arról pedig Bán Béla szerkesztő mikrofonja előtt a Terimpex Külkereskedelmi Vállalat vezetői győztek meg — néhány mondat után. Ugyancsak kedden, kora délután kezdődött A Föld, amelyen élünk című negyedórás műsor újabb része, amely most a Túlterített asztallal címet viselte. Erről meg az jut az eszünkbe: az élelmiszer-felesleget az éhező lakosságú országok azért nem tudják megvásárolni, mert nincs miből, amelyik országnak meg pénze van, annak pedig nincsen gondja az ellátással. Kiderült, ez sincs teljesen így. Példa erre Brazília, ahol 12 kg hús jut évenként egy lakosra (nádunk 100 kg-nyi); a világ legeladósodottabb országa, s ugyanakkor jelentős húsexportőr és -importőr is! Csak hát a mi termékeink túl drágák, hogy megvegyék. Ahogyan a többi vásárlónak is. Az ok? A külkereskedelmi és a termelői érdekeltségi rendszer még mindig nem azonos, sőt: legtöbb vonatkozásban ellentétes. S ebből népgazdaságunknak dollárban mérve sok milliós kára van ... Gondolom, a szakemberek is hallgatták a műsort! Jöhetne a Deutsche Bühne... Nem tudom, milyen ember Dobák Lajos. Hogy jó színész, hogy SZÍNÉSZ, arról tévénéző* és színházszerető honfitársaimmal együtt viszonylag gyakorta van módunk meggyőződni. Pedig vidéken él és dolgozik: a szolnoki színház tagja. A kedd esti beszélgetés jóvoltából egy szép, igaznak tűnő és mindenképpen humanista portrét kaptunk róla. És egy információt is, tőle. A három évvel ezelőtt alakult szekszárdi német színház (Deutsche Bühne) tagja is, amely színpad feladata a német nemzetiségiek anya! nyelvi nevelése a színművészet eszközeivel. Megyénkben is élnek, nem kevesen. A szekszárdi színház miért nem turnézott még erre? Valakinek kezdeményeznie keltene ... (nemesi) Lakodalom az egész világ (4.) Bugyi-sztori: ÜrményliázátAI Amerikáig — Mi okozta a szakítást? — Részben félreértés is volt. Ezenkívül baj volt a Hajdúk hozzáállásával. A szakítás úgy történt, hogy megbeszéltük a próbát, a Táncos Lajcsi leutazott Ki- kindáról Temerinbe, a Hajdúk meg nem jött el. S ez nemegyszer megtörtént. Ugyanerről a témáról Hajdúk János (itt kell megjegyezni, hogy a beszélgetések Bugyi Zolival, Gyulával és Hajdúk Jánossal nem egyidejűleg és egyszerre folytak, tehát nem szembesítésről van szó): — Nem akartam felvételt készíteni velük, mért itt dolgozom az Újvidéki Rádióban, ismernek jól, és nem akartam lejáratni magamat. Ezenkívül ismerem az Újvidéki Rádió zenei műsorpolitikáját, merőben más, mint hogy felvegyenek olyan számokat, amilyen a Kombinét meg hasonlók. Hozzá tartozik az is, hogy Bugyi Zolién kívül a többi tag zenei tudásában nem bíztam annyira, hogy felvételt tudjanak készíteni a rádió stúdiójában. A felvételkészítést megszabott terminusok diktálják, és nem bíztam abban, hogy a meghatározott idő alatt jó minőségű felvételt tudunk készíteni. Magánstúdióban (ahol azután ők fel is vették a zenei anyagot) más a helyzet. Kifizeti iá zenekar a stúdióbérletet, megcsinálja a felvételt úgy, ahogy a zenekar lejátssza és kész. — Miből eredtek a nézet- eltérések? — Más a viszonyulásunk a zenéhez. Én mindig a kottából való muzsikálást szorgalmaztam, ők pedig inkább hallás után játszottak. Bevallom, nemigen volt kedvem gyakorolni, mert sok időt veszítettünk el. Ha úgy ment volna a dolog, hogy mindenki a kottából lejátsz- sza a magáét, és a próbákon csak csiszolunk rajta, az egészen más mese lett volna. — Miért váltatok szét? — Ök akkor már nagyon emlegették, hogy hivatásszerűen akarnak foglalkozni a zenével, hogy mindenki mondjon fel a munkahelyén, és csak a zenélésből éljünk. Ök ezt később meg is tették, én viszont bizonytalannak tartottam, eszem ágában sem volt otthagyni a rádiót, a munkámat. Úgy véltem, hogy a 3+2 csak egy máról holnapig tartó zenei hóbort, s utána maradnak megint a lakodalmak. Az pedig . . . — Milyen volt a szakítás? — Részükről nem volt korrekt. Vasárnap volt, én dolgoztam a Rádióban. A hangszerek otthon álltak nálam. Temerinben, mármint az egész együttes szerelése. Mire hazaértem, ők elpakolták a hangszereiket. Ez azt jelentette, hogy befejeződött az együttműködésünk. — Sajnáltad-e később, amikor a 3+2 lemezei több százezres példányban keltek el, amikor mindenki a Bugyi-zenekarról beszélt, s feltételezhetően a pénz is jobban kezdett csorogni? — Nem. Míg velük voltam, a rengeteg fellépésen a befektetett munkáért megkaptam a méltányos összeget. — Amikor még együtt játszottatok, már akkor is „harapott” a nép a 3+2-re? — Persze, hogy harapott. Csakhogy nem játszottunk olyan közönség előtt, amely fel tudta volna mérni a minőséget. A nagyközönség zeneileg analfabéta. Miután Hajdúk János kimaradt a zenekarból, másik billentyűs hangszeres után kellett nézni. Bugyi Zoli hallotta a temeriniektől, hogy van egy fiú, akinek hangszere is van (Roland- szintetizátora), zenei középiskolát végzett, de pillanatnyilag sehol sem muzsikál. Felkeresték. Góbor Attila beleegyezett az együttműködésbe. Intenzív gyakorlásba kezdtek az új felállításban. — 1984. március 8-ára ugrottam be a 3+2-be — meséli Góbor Attila, 1963-ban született temerini kereskedő, akivel a 3+2 az első és a második nagylemezt készítette. — Korábban ismeretlen újvidéki zenekarokban muzsikáltam rockzenét. Ajánlatuk jó alkalom volt arra, hogy folytassam az aktív muzsikálást. — Zenei középiskolát végeztem, nem volt nehéz számomra betanulni a repertoárt. Tetszett, hogy a 3+2 zenéjének volt közönsége, sikere. S bizony más érzés telt ház előtt játszani, mint üres teremben, ami többször megtörtént azokkal a zenekarokkal, amelyekkel korábban játszottam. Igaz, szokatlan volt a 3+2 repertoárja, szokatlan és teljesen új dolog volt számomra a lakodalmakban való muzsikálás, de megszoktam. Fárasztó volt, de érdekes. Amikor a siker után a 3+2 együttes valamennyi tagja hivatásos alapon folytatta a zenélést, Góbor Attila, aki kereskedőként dob gozott Temerinben, egyévi fizetetlen szabadságot vett 'ki. — Az idén nyáron lejárt az egy év szabadság. Döntenem kellett, vagy otthagyom végleg a munkahelyemet, vagy szakítok a 3+2-vei Az utóbbi mellett döntöttem, úgy határoztam, visszamegyek a kereskedésbe. A zenélést azonban nem hagytam abba, a becsei Magic Banddel muzsikálok. Nagylemezünk a tavasszal jelenik meg. Ez egészen másfajta zene, modern, saját szövegünkre írt saját szerzeményeinket játsszuk. A 3+2-vel korrekt módon váltunk el, nincs harag köztünk, ha kell és ha szükség mutatkozik rá, szívesen kisegítem őket. A szakításnak egyébként, úgy tűnik, családi vonatkozása is van, hiszen az új zenekarban Attila öccse, Góbor Róbert énekel. Kanyarodjunk vissza az 1984. évhez. A Bugyi-zenekar továbbra is kitartóan gyakorolt és mindenáron felvételt akart készíteni. Hova fordultak volna, mint az Újvidéki Rádióhoz. —' Próbafelvételeinket elvittük az Újvidéki Rádióba Farkas Katalin zenei szerkesztőnek. Mindenáron lemezt akartunk kiadni. . Azt mondták, készíthetünk felvételeket, de csak néhány számról. Az meg nekünk nem felelt meg, próbálkozásunk az Újvidéki Rádiónál tehát nem járt sikerrel — meséli Bugyi Gyula. Íme, mit mond minderről Farkas Katalin: — 1984. december elején hozták a felvételeket. Gyantár József népzenei szerkesztővel kiválasztottunk négy-öt számot. Már .«nem emlékszem pontosan, hogy melyeket, azt hiszem, a Halvány őszi rózsát, a Katinkát meg két saját szerzeményüket. Megmondtam nekik, hogy lényegében rendben van, csak gazdagítani kellene a hang- szerelést, csiszolni az anyagot, főleg a rossz kiejtést. Mindenkitől:, aki az Újvidéki Rádióban felvételt készít,- megköveteljük az igényes munkát, s a korrekt zenét és a tiszta magyar kiejtést. (Magyar Szó) Csorba Zoltán (Folytatjuk)
