Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-09 / 7. szám

NÉPÚJSÁG 1988, január 9., szombat SZÜLŐFÖLDÜNK Öröklött kastélyok és kastélyparkok Fáspuszta — Vizesfás Megyénkben harmincnál több kastély vagy kúria maradt gazdátlanul 1944 őszén. A tulajdonosok nyu­gatra menekültek. Maguk­kal vitték értékeiket és a vagyonra vonatkozó doku­mentumokat. A szabadság mámorától megittasult cse­lédség és a környékbeliek a védtelen épületeken és parkjaikon álltak bosszút mindazért, amit hajdani gazdáik ellenük tettek. 1946 után megkezdődött a kastélyromok alkalomszerű hasznosítása. Gépszerelő műhely, iskola, tanácsháza, tsz-iroda, élelmiszerbolt költözött a helyreállított épületekbe. Néhány kastély sorsa rendeződött, mert a műemlékvédelem irányítá­sával az eredeti stílusnak megfelelően karbantartják az épületet. Sajnos van olyan kastély is, ahol már mindez elmaradt. Felbecsül­hetetlen értékű — talán még ma is menthető — kasté­lyok mennek tönkre a sze­münk láttára. A fotón látható romanti­kus stílusú kastély Bélme- gyer község közvetlen hatá­rában, Fáspusztán található. A kastélyt és a parkot 1855 —1862 között építtette báró Wenckheim Béla, megyénk egykori főispánja. Közvetle­nül a felszabadulás előtt gróf Wenckheim Holyos Fü- löp családjának tulajdona volt a kastély. Az emeletes kastély csúcsíves ablakaival, lépcsős oromzataival és a hozzá csatlakozó nyolcszög­letű bástyatoronnyal lenyű­göző látvány. 1954—1961 kö­zött a volt cselédség közül 7 család lakta. Ma, a szé­pen helyreállított kastély­ban nevelőotthon működik 7—14 éves gyerekekkel. Az egykori uradalomhoz tartozó épületekben a ter­melőszövetkezet üzemegysé­geit találjuk. Az eredeti par­kot már hiába keressük. A fák közül is csak a kocsá­nyos tölgyek és a vadgesz­tenyék maradtak meg. Az intézet közvetlen környéke gondozott. A lombos fák 13 faja közül a fentieken kí­vül a törökmogyoró, szomo­rúfűz, vasfa és a gömb ala­kú fehér akácok érdemelnek említést. Az örökzöldek kö­zül szép az oregoni álcip­rus, a magyal és a babér­meggy. A cserjék közül a fás bazsalikom számít kü­lönlegességnek. A községet övező erdőben található a vizesfási kastély. Az eredeti gazda a horgosi Kárász István aranykulcsos kamarás volt. Az épület va­dászkastélynak épült. Külső megjelenése és belső beren­dezése ma is reprezentáns, minden kényelmet kielégít. A kastély kezelője a Hidas- háíi Állami Gazdaság. Az eredetileg nagyon gaz­dag faállományú parknak csak nagyon szegényes nyo­mai fedezhetők fel. A kas­tély bejárata előtt levő si­mafenyő ágai közötti gyan­tafolyás különös látvány. Értékesek a hátsó kertben található 100 év körüli ko­csányos tölgyek. Ezek a fák hatalmas koronájúak. Saj­nos ágai között megtelepe­dett a fagyöngy. 80 év kö­rüliek a japánakácok, a vö­röstölgyek, a törökmogyo­rók, valamint a kastélyhoz vezető út mellett található feketefenyőcsoport tagjai. Busa László Égő ruhában menekültek a pandúrok elől A Keszthelyről Sümegre vezető országút mentén áll a Dunántúl legrégibb és leg­ismertebb betyárcsárdája, a Gyöngyösi csárda. Hévízről egy óra alatt jutottam el gyalog egy szép verőfényes szeptember végi napon, Keszthely környékének e kedves emlékhelyére. A szőlőkkel, présházakkal, gyümölcsösökkel borított Al­mástető nevű hely ölében húzódik meg szerényen a tömör építésű ház. Az épü­letet a XVIII. század elején urasági kocsmának építette az akkori földesúr. 1729-ben már állott a csárda, mely nevét a közeli Gyöngyös pa­takról kapta. Az 1800-as évek táján a Festetics családé volt, később eladták, tulajdonosai sűrűn változtak. Ma a keszthelyi- Georgikon Általános Fogyasztási és Ér­tékesítő Szövetkezet tulajdo­nában van. A csárda régi része népies stílusban épült. Minden aj­tajának és vasrácsos abla­kának rezi homokkőből gon­dosan faragott kerete van, ez nagyszerűen kiemeli az épület szépségét, hangulatát. Belül az ivó falát a betyá­rok ellen kihirdetett statá­riumok idejéből származó eredeti körözőlevelek, betyá­rokat ábrázoló rajzok és korhű, a betyárok által használt fegyverek díszítik. A korábban lebontott, lá­bakon álló kocsiszínt az egy­kori rajzok alapján ismét felépítették. Ma nyári ivó­hely a vendégeknek. Az ud­varon található gémes kút eredeti alakjában áll. A csárdaépülethez kis élőkért is tartozik, amelyet néhány évvel ezelőtt még a táj jel­legzetes parasztvirágai éke­sítettek. Most asztalok van­nak a virágoskert helyén is, az ivóból kiszoruló vendégek részére. A csárdát nemcsak népda­lok örökítik meg, hanem újabb és kiváló költőink ver­seiben is elénk tűnik a ne­ve. A közeli Bazsi község szülötte, az 1975-ben el­hunyt Simon István így írt a gyöngyösi csárdáról: „Áll még az út mellett ez a nádas csárda, / hajdan a betyárok mulató-tanyája / vall: még az öregek mesél- getnek róla: / esténkint a füstös, borgőzös ivóba / tért be Savanyó és látták Sobri Jóskát, / képüket a falra oda is rajzolták — / Pappot a fokossal, Vak Illést puská­val, / a csaplárosnét is, ahogy sürög, tállal, / hozza a rezi bort, amíg a betyárok / baj­sza közül vidám nótájuk szi­várog / Mutatósak voltak, a vérínes menyecskét / jóked­vükben sokszor hajnalig pörgették.” A csárda ivójában, a mes­tergerendán még most is van egy hatalmas baltacsa­pás. Oda vágta fel egyszer baltáját Vak Illés, a híres rablóvezér, szilaj jókedvé­ben. Vak Illésről és társáról, Kőkes Pistáról azonban szo­morú emléket is őriz a csár­da. A két híres bakonyi be­tyár 1862 decemberében a rezi szőlőhegyen mulatott az egyik présházban, amikor a pandúrok rajtuk ütöttek. El­lenállásuk hiábavaló volt, rájuk gyújtották a szalma­tetős présházat. Vak Illés és Kőkes Pista a présház abla­kán át próbált menekülni égő ruhában, mikor a pan­dúrok puskagolyói leterítet­ték őket. Holttestüket a csárdához közel temették el. Sírjukat egyszerű fakereszt jelzi, fö­léjük szomorúfűz hajol. Ed­dig a régi történet. Ma már a csárdának nagy idegenforgalma van. A ven­dégek nemcsak egy-égy ro­mantikus betyártörténettel lesznek gazdagabbak, hanem megismerhetik a csárda ha­gyományos ételeit is, mint például a „betyárok örö­mét” fatálon, amely sült húsból, házi kolbászból, paprikás szalonnából és főtt vagy sült burgonyából áll. Aki pedig a „zsivánype- csenyét” kóstolja meg — egy szelet natúron megsütött hús, fokhagymás raguval leöntve —, annak sokáig a szájában marad fölséges íze. Lehet itt fogyasztani borjúpaprikást galuskával, tűzdelt szarvas­szeletet nagyvadász módra, Mári néni túrós csuszáját, különböző halételeket... A finom ízeket jó borok­kal lehet leöblíteni, s a ki­tűnő ételek és italok mellé szép muzsika is dukál. Szöveg és rajz: Oláh Ferenc Patkó Pista puskája, Vak Illés kanászbaltája és Sobri Jóska kürtje Egy elfelejtett tömegszervezet Már nem sokan emlékez­nek arra, hogy a felszaba­dulást közvetlenül követő időkben a legkülönbözőbb pártok és tömegszervezetek kuszaságában volt egy rö­vid életű demokratikus szer­vezet, a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége (VHBSZ). Ismert volt országosan, de létrejött ilyen Orosházán is. Mint nevében is benne van, a hazatérő hadifoglyokat tö­mörítetté soraiba. Gyökere közvetlenül a felszabadulást követő időkre nyúlik visz- sza, dg tömegszervezetté csak a hadifoglyok tömeges hazatérése idején vált. Ek­kor öltött szervezett formát. Orosházi szervezői zászlót is alapítottak. A hadifoglyok hazatérése környékünkön többféle for­mában történt. Amint a front tovagördült Orosházán és környékén,- már másnap látni lehetett az országuta­kon ismeretlen, csellengő férfiakat — ősz lévén — ku­koricaszedő parasztoknak öltözve. Csapatuktól véletle­nül, vagy szándékosan le­maradt katonák voltak' ők, számukra befejeződött a há­ború, és hazafelé vették az irányt. Általában a tanyá­kon szálltak meg, ott kér­tek és kaptak enni is; Más­nap pedig folytatták útju­kat. A szovjet katonaság se zaklatta őket, mert elve­gyültek a dolgukat tevő pa­rasztok között. Volt egy másik változata is az egyénileg és kisebb csoportokban való hazaté­résnek. A szovjet hadsereg­hez átállt, vagy a szovjet hadseregnek valahol valami­lyen formában szolgálatot tett magyar kajlákat egy idő után hazaengedték. Ezek a — még mindig Erdély fe­lől érkező — katonák egyen­ruhában, egyéni felszerelé­seikkel, de fegyvertelenül, szovjet katonai igazolások­kal ellátva, gyalog rótták az utakat hazafelé.. Őket gyak­ran igazoltatták a nyílt uta­kon, de különösképpen egy- egy községen vagy városon való áthaladás alkalmából. Fogadásuk már többé-kevés- bé szervezett volt a polgá­ri lakosság részéről. Minden településen Vöröskeresztes és MNDSZ-aktivistákból szervezett bizottság néhány korty itallal, ennivalóval, majd útbaigazítással láttáéi ezeket az érkező és to- vábbmenő csoportokat. A hadifoglyok hazatérésé­nek harmadik szakasza az volt, amikor a békeszerző­dés megkötése után a Nem­zetközi Vöröskereszt szerve­zésében szervezetten érkez­tek meg az országba, majd rövid adminisztráció és egészségügyi felülvizsgálat után indulhattak tovább csa­ládjaikhoz. Orosházán a gya­logsági laktanyában rendez­kedtek be a hazatérő hadi­foglyok fogadására. A vo­nattal átutazókat pedig a vasútállomáson egy — főleg nőkből álló — társadalmi bizottság fogadta: fürdési le­hetőséget biztosítottak szá­mukra, majd meleg étellel látták el őket. E közösségek a munkájukat a népjóléti miniszter rendelete szerint látták el. az anyagi fedeze­tet a helyi Nemzeti Segély Szervezet biztosította. A hazatérő hadifoglyok egy része tömérdek problé­mával találta szemben ma­gát. Voltak, akiknek ottho­nuk se volt, vagy akiket nem várta családja. Másnak a rajta levő piszkos, sza­kadt katonaruhán kívül semmilye se maradt. Ez utóbbi problémát elsősorban külföldi (UNRRA) segélyek­ből oldották meg, melyek közül legjelentősebb a Svájc­ból érkező — férfi ruházati cikkekből álló — segélyszál­lítmány volt, amely kizáró­lag hadifoglyok számára ér­kezett. A már hazatért hadifog­lyok szervezetbe tömörültek, létrehozták a már említett VHBSZ-t és a többi demok­ratikus szervezettel karöltve élen jártak a továbbra is ér­kező hadifoglyok fogadásá­ban s a segélyek elosztásá­ban. Orosházán a szövetség a volt Berthóty-féle házban alakult meg és ott is mű­ködött megszűnéséig. Első titkára Csömör József, ugyancsak hazatért hadifo­goly volt. Az alapítók azt vallották, hogy ha már együtt szenvedték végig a nagy világégést és túlélték azt, sőt szerencsésen haza­kerültek, akkor továbbra is tartsák a kapcsolatot egy­mással. Ennek legalkalma­sabb módja a Szervezetbe tömörülés volt. Sok tenni­valójuk akadt a maguk és társaik érdekében. A szövetség akkor szűnt meg, amikor 1948 végére be­fejeződött a magyar hadi­foglyok szervezett hazaszál­lítása. Országos viszonylat­ban ekkor beleolvadt a nem sokkal korábban létrehozott Magyar Szabadságharcos Szövetségbe. Orosházán a VHBSZ egyszerű átszervezé­sével hozták létre a meg­alakuló honvédelmi szövet­ség helyi szervezetét. Kiss Horváth Sándor fl Margitsziget gyógyforrásai A Margitsziget déli csücs­ke felé sétálva bizonyára so­kak fejében megfordult a gondolat, hogy ugyan mióta a betegek Mekkája Buda­pestnek ez a gyógyfürdője? Már a régi rómaiak is fel­fedezték az ott fakadó for­rások áldásos hatását, s míg az ő Pannónia provinciájuk fennállott, sokan zarándo­koltak el ide megmártózni, ázni, s fájdalmaikban eny­hülni. A gyógyvizek persze az ő távoztukkal sem apadtak el, és amikor a Nyulak szigeté­nek későbbi névadója, Ár­pád-házi Margit domonkos­rendi apácatársainak segít­ségével ott betegápoldát rendezett be a XIII. század második felében, e jámbor leányok szintén a gyógyvi­zekkel kúráltak. Arra azonban, hogy mód­szeresen és tudatosan ak­názzák ki a föld mélyének eme kincseit, egészen az 1860-as évekig kellett várná. József nádornak szintén Jó­zsef nevet viselő fia ugyanis 1866-ban bízta meg a jeles geológust, Zsigmondy Vil­most a már meglevő forrá­sok rendbetételével, illető­leg újabb kutak fúrásával. Bz a legendásan kiváló szakember előbb körülné­zett, és a korabeli feljegy­zések szerint ott jelölte ki a mélyítés színhelyét, ahol „egy régi csövet látott a földben, amelyből meleg víz áramlott”. Előbb tényleg csak áram­lott, ám amikor 1867. már­cius I3-án a fúró elérte a 118,5 méteres mélységet, hir­telen dübörögni kezdett a föld, óránként 630 köbmé­ternyi 43,8 Celsius-fokos hé­víz csapott fel a magasba. Ez már olyan mennyiségű és hőmérsékletű víz volt, amire bátran reá lehetett építeni egy nagyobb szabá­sú, a legelőkelőbb vendégek fogadására is alkalmas gyógyhotelt. Ybl Miklóst bízták meg a tervek elké­szítésével, és alig két esz­tendő múlva, tehát 1869-ben már tető alá is került a hí­res-neves Margitfürdő. Pompás épület volt, külseje az újreneszánsz stílus je­gyeit mutatta, s palotaszerű tömbjében ötvenkét (!) für­dőhelyiség szolgálta a bete­gek gyógyulását, újbóli meg­erősödését. (A II. világhábo­rú során azonban ez az épí­tészeti remek is súlyosan megsérült; javítgatták, tá- kolták, de 1958-ban végleg le kellett bontani. Ma már csak egykorú ábrázolásai őrzik méltóságos arányait, ragyogó kiképzését.) Zsigmondy után mások is nekiláttak gyógyvizet „bá­nyászni”. Egy geológuscso­port a Sportuszoda és a sportpálya között szondá­zott; ők 1935—1936-ban 69 Celsius-fokos gyógyvizet ta­láltak 375 méter mélyen. Ennek az ásványi sótartal­ma 1300 mg/1. 1942-ben a Nagyszállótól alig 80 mé­ternyire ismét egy bővizű kút kezdte meg működését. 1979-ben pedig, amikor a Thermál Hotel már javában épült, ugyancsak sikerült hévízre lelni, s azt — má­sik két forrással egyetem­ben — az új szállodába be­vezették. Honnan ez a „temérdek” ásványvíz? Miért éppen itt, a magyar főváros szívében buzognak fel a sók és más vegyi értékek egész gar­madáját tartalmazva? A ti­tok nyitja: a Budai-hegység kőzeteinek repedéseiben mélyre leszivárog a hideg karsztvíz, amely aztán oda­lent a Föld hőjének hatásá­ra — szaknyelven mondva — „kiizzadt”, az Alföld fe­lől és nagy mélységekből ér­kező vízzel találkozik, és ezek keveredéséből áll ösz- sze az idefent olyan jól és sokféleképpen hasznosítható gyógyvíz. A szépséges Margitsziget ilyenformán nemcsak pihe­nő-, kirándulóhelyként szol­gálja az embert immár év­ezredek óta, de az ott előbb természetes úton feltörő, majd tudatosan feltárt ás­ványvizeivel is. A. L.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom