Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
1988. január 9., szombat ■KNíHMM „II szépség a boldogság kiapadhatatlan forrása” B művész leánya a Molnár-C. Pál Baráti Kör megalakulásáról és célkitűzéseiről MOZI Szerelem második vérig Legyen koncert, színdarab vagy film, hatásához számos szubjektív körülmény is hozzájárul. Így, ha akarom, ha nem, az előző este a tévében látott Nagy generáció az, amitől akkor sem tudok szabadulni, amikor a zsúfolt nézőtérre beülök. Az első előadásra, és csak mellékesen említem, bár egyáltalán nem figyelmen kívül hagyandó, hogy aznapra már akkor minden jegy elkelt, és másnapra is alig lehetett kapni. A közönség rajtam kívül abból a korosztályból állt, amely körül a filmtörténet forgott. A Nagy generáció gyermekeiből, akiknek szüleit első este úgy ismertem meg, hogy oly fájón, értelmetlenül eltékozolták az életüket, s ezt nézni is szörnyűség volt a különben csodálatosan jó filmben. Hisz nem maradt utánuk más, mint a piszkafává nőtt, idegroncs gyerek, a szerencsétlen Csaba. Dobray György filmjében már a Csaba nemzedéke, a mostani fiatalság a főszereplő. Történetünk úgy kezdődik, mint annyi más társuké a mai magyar mesében: egyszer volt, hol nem volt az elvált szülők gyereke... Itt Füge, a jó testi felépítésű, de többnyire üres arcú fiú, akire haszontalan apja ráhagyja a taxiját, próbáljon most már ő szerencsét vele. Vezeti is, csak éppen utas nem ül benne sohasem. Ha valamiből él, az csak a muzsika lehet, mert a bandájával több „koncerten” is fellép. Az elsőn a megvadult tömeg tapossa ki a gyereket a szerelméből, a kezdő muzeológus lányból. De nem kell félni, felépül, és folytatódik az érzelmi semmi tovább, pedig még bonyodalom is akad, s többféle ágyjelenet, bár a szerelem partjaitól távol. Holott a mélyben — talán — ott rejtőzik, csak nem képesek érzékeltetni, közvetíteni egymásnak. Jelen van továbbá a színen időnként egy primitív család — a lányé —. s egy hörcsögként halmozó másik, a vetélytárs fiú pereputtya. Aztán koncert rogyásig, majd végül egy kínos esküvői jelenet, mert Füge csak hosz- szas hallgatás után mond unott igent, amit a jövendő értelmiségire még csak nem is hasonlító menyasszony azzal honorál, hogy az ugyancsak tartós csönd végén nemmel lepi meg a jó vidéki násznépet. De semmi vész, a pár önfeledten kitáncol a templomból, amiből bizton látszik, hogy boldogan élnek majd, míg el nem válnak. Hát ennyire futja a filmben az egymással is alig kommunikáló, sivár fiatalokról, akiknek szókincse két-háromszáznál többet nem tartalmaz, s érdeklődésük a „zenén” kívül másra nem terjed ki. Ettől azonban még készülhetett volna a témából — vagy éppen ezért — megrendítsen jó film is, ám nem az lett. A mesterkélt adagolás végösszege nem hat se így, se úgy. nincs szerves élet benne. Nem is hihető. Lehet, hogy csak nekem, s ez a kisebb baj, a nagyobb, ha a saját korosztályának más a véleménye. Ha ők, akikből a közönség áll. nemcsak megnézik, pénzt adnak érte, de azonosulnak is a film szereplőivel. Az igazi baj itt kezdődik. Bár ki tudja, mi a helyzet, hisz hogy mit gondolnak, éreznek, az az ő titkuk. Vass Márta Nagy eseménye volt Békés megyének 1984-ben, amikor felavatták a Molnár-C. Pál-emlékházat Battonyán. Rangos esemény és a megye határait messze túlnövő. Hasonló jelentőségű hírről értesültünk egy Budapestről érkezett levélből az elmúlt év végén: 1986-ban megalakult a Molnár-C. Pál Baráti Kör, amely az egykori Szinyei Társaság mintájára művésztagokat és művészetszerető közönséget hívott és vár ma is soraiba. A kör célja a művészet ápolása, fiatal tehetségek megjutal- mazása, kiállítások rendezése. Dr. Csillag Pálné ügyvezető elnököt, a festőművész lányát budapesti lakásán kerestük meg telefonon, hogy a Molnár-C. Pál Baráti Kör létrejöttéről és jelentőségéről érdeklődjünk. — Az alapító tagoknak — többek között Aba-Novák Judit, Bodnár Éva, Drecin József, Fábri Zoltán, Hegedűs Géza, Mattioni Eszter, Pogány ö. Gábor, Szabó Vladimir — az volt a véleménye, hogy Molnár-C. Pál festészete többet ér annál, nagyobb megtiszteltetés illetné meg, mint amilyenben részesül jelenleg itthon és külföldön. Sajnos, a fiatalabb nemzedék nem ismeri a huszadik század magyar művészetének e nagyságát, valamikor szerepelt a középiskolás tankönyvekben, ma pedig a főiskolán sem tanítják! S hogy ezen változtassunk valamiképp, hogy megérdemelt, méltó helyére kerüljön apám munkássága, hírneve, ennek érdekében kérték, hogy alapítsuk meg a Molnár-C. Pál Baráti Kört. Tisztelet a XI. kerületi tanácsnak, amiért minden támogatást megadott nekünk, s a házon, ahol apám '50 évig, 1931—1981-ig, haláláig élt és alkotott, a galéria épületének kapuján márvány emléktáblát helyezett el. — Az Önök 1987. novemberi levelében, amelyben a baráti kör megalakulásáról és célkitűzéseiről tájékoztatnak, a következő mottó olvasható: „A szépség a boldogság kiapadhatatlan forrása azok számára, akik felfedezik hollétét. Mindenütt elrejtőzik.” — Igen. És ezekben a mai nehéz időkben egy művészeti társaságnak igen fontos küldetése, hogy együtt dolgozzon alkotókkal és közönséggel a szépért, ami az embereket gyönyörködteti és boldogítja. Büszkén mondhatom, hogy a nyáron nagy idegenforgalmat bonyolított le a műteremgaléria, s a sok-sok külföldi látogató azt kérdezte, hogy vajon miért nem világhírű Molnár-C. Pál festészete? — Mit jelent az, hogy tagságukat és céljaikat a Szinyei Társaság mintájára határozták meg? — Szinyei eszméi szerint szeretnénk tovább működni. A kör, a közönség szépen szerveződik, rengeteg levelet, jókívánságot, ötletet, segítséget kapunk. Terveink között szerepel a „Mesterek és kortársak” című kiállítási javaslat, ennek keretében a Szinyei Társaság tagjai és jutalmazottai állítanának ki a Molnár-C. Pál Kör művészeivel együtt, olyan elődök, mint Szinyei, Csók, Rippl-Rónai, Rudnay és a maiak. Apám, hogy úgymondjam, összekötő kapocs, híd a két társaság között, mivel tagja, jutalmazottja volt a Szinyei Társaságnak, a mi baráti körünk pedig az ő tiszteletére, emlékére jött létre. Szomorúan veszem tudomásul, hogy 1988-ra még nem kaptunk ajánlatot kiállításra, minden nagyon lassan megy nálunk ... Nem vádaskodni szeretnék, nem támadni ezzel, de harcolni igen, hogy a nagy mesterek méltó helyükre kerülhessenek az utókor szemében. Ez év nyarára Tihanyba kaptunk egy visszaigazolást a minisztériumtól, a Képzőművészeti Alaptól pedig 1989-re a Vigadó-galériába. De mi hamarabb szeretnénk kiállítani. — Milyen az érdeklődés a kör iránt innen, a szülőföld felől? — Nagyon érdekes, hogy a legelső jelentkező — éppen a műtermet látogatta, amikor beszéltem a megalakulásról — egy idős battonyai volt, nyugdíjas vasmunkás. De arról a vidékről sokkal több érdeklődésre, kapcsolatra várunk! — Körülményeink ma nem éppen kedvezőek a művészetek számára, így művészeti társaságok működéséhez sem... — Bizony nem, és a baráti" kör nem lehet üzleti vállalkozás, annak ellenére, hogy tevékenységéhez természetesen gazdasági szempontokat is figyelembe kell venni. De pontosan ilyen időkben nagyon fontos a kultúra, és mi a kultúrát, a szépet szeretnénk magunkhoz ölelni — ahogyan ezt valaha a Szinyei Társaság tette — és átnyújtani másoknak. A galéria vendégkönyvében a számomra legkedvesebb beírás így szól: „Ez oázis”. Hát, ezt szeretnénk nyújtani a* embereknek a galériával, amelyet 1984-ben nyitottam, és programjainkkal (műterem-látogatások, művészeti kirándulások, előadások, művészközönség találkozók, kiadványok). Nagyon boldogok lennénk, ha a Kner Nyomda támogatna bennünket egy breviárium megjelentetésében. Apám életpályáját kutatom, és ehhez nagy segítség minden adat, emlék, cikk. Az utódoknak gyönyörű gyűjteményt szeretnénk hátrahagyni. Beszélgetésünket végighallgatta Csillag Péter, Molnár-C. Pál unokája is, aki ma nagyszülei lakásában él: — Csodálatos dolog ilyen feladatot vállalni abban a közegben, ahol felnőttem. Sokan jönnek, érdeklődnek, s mi igyekszünk ebben a körben valamennyiüknek olyasmit nyújtani, ami kimozdít a hétköznapok közömbösségéből, önzéséből. Ezt látom a baráti kör nagy lehetőségének, s boldog vagyok, hogy részt vehetek ebben a munkában. Kötődés, elfogultság, elhivatottság, szép, nemes vállalás a nagy elődökkel és az utókorral szemben — család- és baráti körtagok részéről. És a szűkebb szülőföld? (Felső kép: A Hold leányai, alsó képünk: Jupiter és Antiope.) Niedzielsky Katalin Ilyen is van „Nemcsak vallásos erény az öregek tisztelete" — fejtegette egy római katolikus egyházi férfiú a televízióban az ünnepek valamelyik napján. Példával is jött, vagy inkább helyzetmagyarázattal, melyben azt mondja az idős a fiatalnak: „Voltam ami vagy, leszel ami vagyok..." Hogy miért hozom ezt ide, az Ilyen is van hasábjaira? Mert az öregek dolga, lelki és mindenféle állapotuk az ellenkező híreszteléssel szemben: központi kérdés. Legalábbis morálisan az, a közmorál viszont megint csak központi kérdés. Immorális közmorállal nem lehet programokat megvalósítani, de még meghirdetni sem; az önzés legkisebb szikrája óriási károkat okoz a nagy közösségnek. Mondjam, hogy az országnak? Hogy a nemzetnek? Mondom és vallom, hiszen a mondvacsinált „generációs ellentétek” mögött mindig valaminek a leplezése húzódik meg, az álproblémákat kreálok önmaguk tespedtségére, közönyére, hibáira, netán bűneire keresnek okot és magyarázatot. A „meszesgödör-elmélet” soha, egyetlen társadalomban sem vezetett jóra, az öregek lenézése és semmibevevése pedig visszafordíthatatlan károsodást okoz (folyamatában pedig egyszerűen közösségi leépülést) a társadalomnak, az országnak, a nemzetnek. A nyáron azt olvastam egy nagymarosi felüljáró alatt öles sprébetűkkel; „Élj sokat és halj meg fiatalon!” Fogalmam sincs miféle tótágas- elméletet takar az embertelen szöveg, mely (gondolom) azóta is ott díszük még: de, hogy a sugallata is szörnyű, azt hiszem, egyetlen morális érzékkel bíró olvasómnak sem kell magyaráznom. A két idézett mondat minden lehetetlenülés ellenére is találkozik valahol, azokhoz szól, akik tízes, vagy húszas éveiket élik, akik helyüket keresik a világban, akiknek nem tanította meg sem a szülői ház, sem az iskola, sem a barátok köre az előttük járó nemzedékek tiszteletének erkölcsi parancsát. A „minden ország talpköve ...” gondolatkör kikerülhetetlenségét, hiszen lépten-nyomon kiderül: nemcsak vallásos erény az öregek tisztelete, megbecsülése, az irántuk tanúsított szeretet és bizony a hála is! Sokan hiszik, hogy gyorsan kell élni és sokat, értelme úgysincs másnak. Messzire mennék (de azt hiszem, jó irányba), ha első helyen az iskolát, közoktatásunk belső tartalmait venném célba, amikor azt mondom: hogyan lehetséges, hogy ifjaink nem elhanyagolható része (az ember mindig visszafogottan fogalmaz) ide jutott? Hogy erkölcsi parancsok nélkül él bele a nagyvilágba, hogy kiábrándult is, ha nem félünk a szótól. Egy jegyzet nem old meg semmit. Esetleg csak figyelmet kér, mást nem tehet. Mert az sem elég, hogy itt és most már kétszer is elhangozzon: „Voltam ami vagy, leszel ami vagyok...” És ezt az igazságot az sem cáfolja, ha ezután is lesznek, akik sokat élnek, és meghalnak szomorú-fiatalon. * * * Mostanában a rádió és a televízió az, amely a legtöbb tömeggondolatot ébreszti, amely lehetőségei okán (nézem, hallgatom) a leghamarabb elér hozzám, a huszadik század végének emberéhez, aki egyre jobban leszoktatom magam az olvasásról; aki átfutom az újságcímeket és ritkán olvasok bele a szövegbe is; aki hivatkozom mindenre, ami szent, hogy egyre kevesebb az időm arra, hogy olvasással is és mással pallérozzam magam, növeljem ismereteimet a világról, legyen véleményem a történésekről, a helyzetekről, amiben élek. Persze, nem írom alá, hogy ez így van jól1, de hogy „ilyen is van”, vegyük tudomásul. Van, igen, de tudomásul venni? Van, igen, de elfogadni? Jókor töprengek ilyesmin, belátom, hiszen ez időben még inkább az járja majd, hogy minden szabadnak tűnő időt pénzkeresetre fordítunk, mert kompenzálni kell azt, ami elmegy a réven, meg a vámon.(?) Nos, tehát a huszadik század verhetetlenül legjobb publikációs fóruma, a rádió és a televízió lépten-nyomon témát ad az újságírásnak is, elgondolkozni interjúkon, okos, bölcs és bugyuta szavakon, összefüggéseket keresni a magunk műfajának netán elmélyültebb eszköveivel olyan jelenségek közt, amelyekről (éppen mostan!) nem lehet eleget szólni. Azt mondja valaki (ezúttal „egy okos ember) a rádióban, hogy a bajok attól is halmozódnak. hogy írhatunk (mondhatunk) bármit, vezetőink „nem reagálnak”. Nocsak, néztem magam elé jelentőségteljesen: van-e ellenpéldám? Nem sok volt. Jószerével alig. Egy, esetleg kettő. Három már csak nagy jóindulattal... (Nem Szokolay- ról, Kossuth-díjas zeneszerzőnkről, jó földink- ről van szó; igaz, ugyanezt mondta hónapokkal ezelőtt ő is.) Ez valami új divat? — keresem a választ. Hogy amire nem mondunk semmit, az nincs? Egy idő után mégiscsak válaszolni kell.. Néha már későn jön a válasz, de néha időben. Idő előtt ritkán. Lehet, hogy ez valamiféle újmódi „kritikai realizmus?”. Hogy kritika az van, a realizmus pedig: minden marad a régiben. A jelek azonban nem ezt látszanak bizonyítani... * * * Laptársunk, a Csongrád Megyei Hírlap négy szegedi művésztől kért interjút arról, hogy mit terveznek 1988-ra, és hogyan zárult számukra 1987? Meglepő (és biztató), hogy egyikőjük sem hozakodott elő anyagi gondokkal1, netán az adózással és vidékével; az új esztendő terveit részletezték, nem kevés önbizalommal. A négy művész közül egy: Tóth Valéria Munkácsy- és SZOT-díjas szobrászművész egyetlen (számunkra kellemetlen) panaszt mégis megreszkírozott: — Még mindig várat magára a békéscsabai sétálóutcára tervezett munkáim fölállítása. A pályázat útján elnyert munkáimnak még nem alakították ki a helyét, pedig már régen állnia kellene a „tárlatnak"! Valahol, nyilván, elakadtak a szobrok. Netán az úton, vagy a pénzügyek rubrikáiban. Vagy egyszerűen csak nem értek még ide. Ha van, aki válaszolni tud, tegyük közhírré! Ne hallgassunk róla! Ügy látszik, szeretjük, ha a szobraink „akadoznak”. Miként a gyulai Erzsébet-szobor is, mely már évek óta várja, hogy újból megtalált, méltó helyére kerüljön. Miért kövezgetjük a lassúság diadalútjait? Hamar rádöbbenünk pedig: nemcsak számokból, kiadásokból és bevételekből áll a világ. Szobrokból és történelemből is, Sass Ervin
