Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
1988. január 23., szombat Készül a Mese otthona Csapongó beszélgetés Schéner Mihály műtermében NÉPÚJSÁG Sarusi Mihály: Fönn a Jeruzsálem hegyen Hálátlan, mégis megkerülhetetlen feladat általunk becsült író gyengébben sikerült művéről írni. Taktikus megoldás lehet ilyenkor a korábbi művek erényeit felelevenítve a negatív véleményt elhallgatni. Sarusi Mihálynak azonban nincs erre szüksége. író és mű iránti tisztelet pedig épp ellenkezőjére ösztönöz. A Fönn a Jeruzsálemhe- gyen (1987.) című regény fülszövege hatvanas, hetvenes években játszódó „mun- káskarrier-regényt” ígér, mely a közölt évszám szerint 1981-ben készült. Fontos művet tehát, mert e kor (korunk) szocialista magyar valóságának szépírói feldolgozására nem sok eredményes kísérlet történt még. A korábban megjelent (1986), de később íródott (1983) Magyar Krisztus című regényében egészen más világ, az Arad környéki paraszttársadalom két évszázados történelme elevenedik meg. A mű értéke többek között a merev sémák felülvizsgálására ösztönző újszerű történelem- és parasztábrázolás, melyet a hétköznapok olykor naturalisztikus apró- lékosságú, de realisztikus -pontosságú rajza hitelesít. A most kiadott regény megjelenített életanyaga és világképe nem szolgál hasonló eredetiséggel. Az elbeszélő, aki hőseiről hol baráti bizalmaskodással, hol a tárgyilagos kívülálló mindentudásával, hol a szenvte- lenség mögé rejtett gyilkos iróniával szól, végigköveti egy tiszta, nemes szándékokkal induló pincérinas pályáját a sikeres, de már cinikus, végül lelkileg meg- hasonlott vezérigazgatóvá válásig. Ez a karriertörténet önmagában nem túl érdekes, úgy tűnik, az írót is inkább az foglalkoztatta, hogy miért, minek a hatására lesz egy etikus, demokratikus érzelmű, fiatal pályakezdőből gátlástalan, erőszakos középkorú vezető. Indokolt az általánosítás, mert Sarusi általános érvényű- ségre törekvése is nyilvánvaló. Ahogy a történet színhelyét a Tó-parti Jeruzsá- lemhegy nevű faluból indulva megyényivé, sőt már- már országos hatókörűvé tágítja. s ahogy a Tányér- nyalónak nevezett pincér- inas pályáját egyre magasabbra ívelteti. miközben családtörténetet is vázol, úgy igyekszik a vendéglátó- ipar képét egész társadalmi kör-, kor- és kórképpé szélesíteni. A szándék igényessége és a megvalósítás módja között nincs azonban összhang. A regényvilág magán- és közéleti szféráját egyaránt a morális züllöttség uralja. „Csak élni, jól élni, elcseszni az időt. az életet" — így jellemzi Tányérnyaló (leendő Oláh vezérigazgató elvtárs), barátainak szemléletét. akiknek céltalan, felelőtlen. a szexualitásból sportot űző életmódjától maga is megcsömörlöft. A vezetők. a hatalmon levők világában is ez él viszont tovább. illetve termelődik újra. ha más megnyilvánulási formákban is. „Kész baszko- dáj az egész világ" — mondja a főhős apja a leplezetlen szexualitás eluralkodására utalva. Kijelentése a regény összefüggésrendszerében, szövegkörnyezetétől függetlenül, e világ általános létállapotának jelölése felé mutató szimbolikus jelentést hordoz. Mire Tányérnyaló karrierje csúcsára ér, maga is méltóvá válik felesége megsemmisítő ítéletére: „Tudod, te magad vagy nagy kurva, férfi létedre kurva". A magán- és közéleti „kurválkodás" azonban nem maradhat büntetlenül, a maradék lelkiismeret és az elrontott élet tudata lelki összeomláshoz vezet. Sem politikus, sem erénycsősz nem vagyok, ezért a kiábrándítóan sötétre festett képet még csak nem is a túlzott általánosítás következtében érzem hamisnak, hanem az írói megformálás hiányosságai miatt. Bár mindennapi életünk számtalan ismert anomáliája szóba kerül (korrupció, oktatásügy, kórházi ellátás gondjai, egykézés, nacionalizmus, vagy jogos nemzeti öntudat, környezet- szennyezés, újságírói eti- kátlanság, nyugati-keleti országrész fejlesztési rendellenessége stb.) a mű társadalomkritikája nem elég mély, megreked a jelenségek felemlegetésénél, nem hatol a felszín mögé. Saját hitelét veszélyezteti ezzel, és ezért nem tud a közhelynél igazabb választ adni a „Miért"-re sem: korrupt körülmények között a gyenge ember könnyen korrumpálódik, idomul, hasonul, hogy beépülhessen. Elvárható-e azonban mélységében is hiteles társadalomábrázolás egy regénytől, amikor ezzel a szociográfiai és a társadalomtudományi irodalom is jórészt adósunk még? Igen, ha választott témájából következően ez elengedhetetlen, és ha láthatóan szándékában is állt. Sarusi regényének ugyanakkor jellemrajzai is kidolgozatlanok, hiányzik a hiteles lélekábrázolás, a cselekedetek belső motivációinak megjelenítése, s az is, hogyan élik meg a szereplők (pl. a főhős és a felesége) saját átváltozásukat. Az író bevált, a modern prózából jól ismert fogása, számtalan külső és belső nézőpont felvétele és egy- bemosása ugyan erre is lehetőséget teremtene, de itt megvalósuló formájában csupán az egyidejűségek öncélú megragadására alkalmas. A teremtett regényvilág (mert teremtett, bármennyi is a valóságalapja az író veszprémi újságírói működése idejéből) hitelesítését (szolgálná az élő beszéd közvetlenségét és szabad- szájúságát viszaadó látszólag adekvát nyelvi forma. A trágársággal, alpáriság- gal fűszerezett nyelvi pongyolaságok ismételten indokolatlan általánosítása és egyéb ízléstelenségek (például Csődör halálos karamboljakor, bal szemének gurulósa a völgyben) a valószerűség helyett a mű felületességének érzetét mélyítik el olvasójában. Sarusi Mihály nemrég épp e lap hasábjain fogalmazta meg eszményét: „magasrendűt írni, de mindenki értse, élvezze. Egyszerűt, de nagyon jót csinálni”. Fönn a Jeruzsá- lemhegyen című regénye ezen célkitűzés egyik oldalát sem teljesíti. Talán túlzott engedményeket tett az érdekesség, az élvezhetőség javára, s közben még ezt is elveszítette. Sarusi szerint, igazi „első” könyve a Magyar Krisztus, egyetértünk, s várjuk az igazi „másodikat”. Elek Tibor ... és hallgatás. Semmi sem szabályos ezen a déli órán. Szerencsére. A konkrét cél: minél többet megtudni a békéscsabai Meseházról és a művész ezzel kapcsolatos Soros-alapítványi ösztöndíjáról. A találkozás viszont esetleges volt. Nincs telefonja. csak annyit tudtam, hogy ezen a keddi napon 11 órára bemegy az Űj Aurora szerkesztőségébe és kora délután Pestre utazik. így lön. S a kettő közé esik a találkozás, melynek az elején — még a szerkesztőségben, majd nemsokára a közeli műteremlakásban — csak hallgatok. Az első mondatok amolyan színházsirató hangulatúak, s különös véletlen, hogy egybeesik aznapi újságunk kicsiny glosszájával. mely csak megerősíti nosztalgikus szavait: ez a színház, nem az a színház, mint volt pár évvel ezelőtt. Majd a városról — tele volt és van jószándékkal — beszél, a kapcsolat változó intenzitásáról. az értékrendekről, melyeket oly sok minden határoz meg, maguk a város lakói is, kiket — szerinte — két dolog jellemez. A hely- hezkötöttség, a régi viharsarki hagyományokkal, és a még régibb népi, nemzetiségi vonatkozásokkal, továbbhozva valamit az akkori szegénység dacos szabadságából. De furcsa átmenetiség is érződik, hat. Talán jó a kettő együtt, talán nem . . . Maga is hol itt van. hol Pesten, a váltakozás mégis eggyé ötvöződik. Minden sok szálból tevődik össze, kizárólagos dolog nincs, egy- ■színűség nem létezik, csak erőltetni lehet, eredménye közismert, ne is beszéljünk róla. De beszélünk ... Ki sem kerülhetjük azt az időt, amikor még az impresszionizmus is tiltott volt, s a mai közönség középső része azt az egyoldalú művészeti nevelést kapta. Jó, hogy jó ideje már a sokszínűség virágzik — a művészek sokféle stílusban alkothatnak —, de a befogadói oldalon nincs minden bepótolva. Talán nem is lesz, nem is lehet. A fiatalok, főleg a gyerekek a remény. A Meseház is nekik és azért lesz, az egy portán álló Hursán-féle két házban. Nézem a tizenkét Tavaszi viráglányt... A színek és formák édes összhangját, a csöppnyi, népi bumfordi- sággal. A kikerics, boglárka. búzavirág, nefelejcs. napraforgó, almavirág és a többiek megelevenedését, a tavaszi leheletet. . . S közéjük képzelem az ülőkéket, a lócát. a trónszerű mesélőszéket, s Ágh István virágverseit. És még sok mást. Egyszercsak a Papírhuszárokra pillantok. Modern és mégis játékosan hagyományőrzők. — Akkor csináltam, amikor Párizsból hazajöttem. Ott kezdtem magyarban és népiben gondolkozni, beleépítve az európai stílustörekvéseket is. A népit így akartam újjáteremteni. Különben is rajtam. rajtunk múlik, mit hogyan teszünk. Kultúrpolitikánk nagyon nyitott, kedve szerint dolgozhat mindenki. Csak az ízléskultúra az. ami lemaradt. ahogy az előbb is említettem. — Ezért gondolkozik gyerekekben, ezért akar elsősorban reájuk hatni? — Ezért. A gyermekiélek legnagyobb kincse a nyitott, szárnyaló fantázia . . . — Akár a művészé, aki mindezt megőrizte? — Persze, hisz a nyitottság, szárnyalás, fantázia az alkotásnak fontos tényezői. De az életnek is, ha hagyjuk. hogy a gyermek továbbvigye. — A szépséggel párosulva? A színek és vonalak csodáján át? — A színek — írtam le a múltkor — a szemnek az ajándékai . . . Nézze ezt a sok papírt itt szerteszéjjel! A Százszorszéphez egy-egy gondolat. Ilyenek. A szépség rendje által menekülhetünk a zűrzavarból. A szépségnek természete van, akkor természetes, ha jól viselik. A szépség csupán látszat, ha nem fejezi ki a szív éltető ajándékát. A szépség a szomorúságban tönkremegy . . . — Még az egészség is — jegyzem meg —. mert a boldogtalanság betegit. Egyetértünk. Számtalan tapasztalat bizonyítja. — És a hosszú évtizedek művészi tapasztalata mit mond? — Amit nem próbáltunk ki. amiért nem szenvedtünk, ami nem boldogít, amiért nem tudunk elbukni, az sohasem lesz a sajátunk. S hogy csak azzal érdemes foglalkozni, amiben benne van az ember szíve. Mint most a Meseházban. Üjból az alaptémára térünk. A felújítás folyik a Műemléki Felügyelőség tanácsai szerint, a berendezési tervet Várnai László grafikus készíti. Ha minden jól megy. szeptember végén a gyér mekközönség bi r t ok ba veheti. Talán Szent Mihály- kor ... a népi jelleghez nagyon jj.lene. — Ügy hallottam a városi tanács művelődési osztályán, hogy az egyik épületben kiállítási rész is lesz, a játéktér makettjei például és a Napsugár együttes bábgyűjteménye. Sőt, egy kis bolt is, ahol a Meseházban lelhető dolgok kicsinyített kerámiáit vehetik meg a látogatók, és képeslapokat róluk. Mindez szükséges is, mivel ez a gyerekparadicsom hamar idegenforgalmi látványosság is lesz egyben. — Sok minden kialakulhat belőle és ez a jó. De hallott-e már a három műhelyszobáról. melyből kettőnek a rendeltetése már biztos? Az egyikben agyagozás. a másikban textilmunka folyik majd. És van egy góré! Az egy csoda. Akár egy kis görög templomocska ... A kinyitható lécekkel, az eléje bakokra rakott deszkapallókkal kétszeresére lehet növelni a nagyságát, és kész a górészínpad, a szívünk szerint való mesének az otthona. — Tehát itt is: szabadság és sokszínűség? — Az. az. Hisz ez az alapja mindennek, másképp szólva, hogy én — vagy más —. mint felnőtt ne a saját érzelmemet, magamat erőltessem rájuk. A gyermeket úgy kell tekinteni, mint egy szabadságra termett lényt, és arra törekedni, hogy a birtokába kerüljön a szépnek és jónak. — A művész pedig az örök gyerek, nagy szakmai és élettapasztalatával, s finom érzékenységével együtt? — Valahogy így, de talán még bonyolultabban az. Nehéz ezt szavakkal kifejezni, olyan, mintha titkos, rejtett dologról volna szó, de ami nélkül nincs teljesség a munkában. És így is van. mert az intuíció, az ösztönzés megérzés, a hirtelen felismerés. olyan, mint a csoda. Az is. Kegyelmi ajándék. Elemezni sem lehet. Teljesen váratlanul jöhet, bár a beleérzés. a nagy érzékenység elősegítheti. Mély igazság egyébként — s nem csak a képzőművészetre vonatkozik —. hogy a művészet valahol ott kezdődik, annál, amit nem lehet megtanulni. Vass Márta Szúdy Géza: A ködfalon túl Ablakaim előtt falat emel a köd, és nem engedi látnom unott-szokott világom. Ne nézzek kifelé, tekintsek befelé, makacsul erre int ma: a tartozásaimra? El nem tagadhatom, hogy felgyűltek nagyon, ősz lett, másféle évszak: új éra, új erőszak. Bennem szepeg a félsz, azt kérdi: meddig élsz? S én furcsán megütődve1 nézek a vak időbe, mily titkot rejteget, jót vagy rettenetét. S már számolom riadtan, eddig mire jutottam, s hogy azzal, ami van, mérhetem-e magam. Azzal, ami ma kész, öntörvényű egész, s mi — jártam bár botolva — tán mégis igazolna. Lehet-e ez elég? Mert sok a töredék, márvány, félig kiverve, vásznak, úgy félbe-szerbe! Szebb korom elhagyott. Van-e valami ott, van-e a ködfalon túl? Reméljek még bolondul? Ó, remény! Hiszen épp bolondságod a szép! A semmibe kilépni, mint aki arra lép ki, hogy száll... pedig zuhan. Bizakodva suhan terheit elfeledve, hiszi, hogy az egekbe, veszve is: boldogan.
