Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-01 / 283. szám
1987. december 1., kedd HZHiliJEfstá Beszélgetés a „kintiekről” és sok egyéb másról Egy csendes délután Gyularemetén KÉPERNYŐ Hatvan keserű perc Sándor György humoralistának van egy mondása, amely szerint az ember minden áldozatot megérdemel, kivéve az emberáldozatot. Sok-sok indulat, harag, meg a tehetetlenségből fakadó elkeseredés lesz úrrá rajtam, ha eszembe jut a vasárnap kora délután sugárzott Holtponton című riport-dokumentumműsor, amely a battonyai gyermekfalu — de fogalmazzunk inkább így: — kis lakóinak kálváriáját volt hivatott bemutatni. Kóthy Judit szerkesztő-rendező és munkatársai lehetőségeik majdhogynem végső határáig elmenve próbáltak meg valamit: egy óra alatt meg- és felmutatni, hogyan is vezet el a jószándékkal kövezett út a pokol tornácáig. Négy évvel ezelőtt hívták életre az SOS-gyermek- falu magyarországi egyesületét — természetesen Budapesten. Aztán páran (?) úgy határoztak, hogy felépül egy falu — Battonyán. Hogy miért éppen itt, ebben a bizony eldugott, és infrastrukturális szempontból is igencsak elmaradott, hajdan szebb napokat látott nagyközségben, arra eddig őszinte és egyenes választ senki nem adott, ez a műsor sem. Az egyesületi központ pedig maradt — a fővárosban. Aztán ahogyan kezdett kialakulni a kicsiny falu, úgy szaporodtak a gondok. Minden részavatáskor volt eszem-iszom, ünneplés. Ezzel együtt a bajok szőnyeg alá seprése is ... A fiatal pedagógusokat arra tanítják, hogy a gyermekekkel a lehetflseg szerint nem szabad kísérletezni. Vagy csak úgy. ha minden kockázatot magunkra vállalunk, s minél tökéletesebbre csiszolva tervezzük el a várható kísérletmenetet. S persze, kizárjuk a tévedést, s ha mégis becsúszik, azonnal minden erőt bevetve javítunk. Vagyis az a lényeg, hogy a gyereknek soha és semmiféle körülmények között nem szabad sérülnie, megrövidülnie, csupán azért, mert a pedagógus egy talán jobb módszert, dolgot akart kipróbálni, kidolgozni. Akik a battonyai falut építették, megfeledkeztek erről az elvről is. Tervezetlenség, hanyagság, szervezetlenség szülte a felelőtlenséget, amelyet a személyes ellenszenv és ellentét „fűszerezett” izzó gyűlölködéssé. De találtak hozzá egy, az első látásra szép és mosolygós maszkot. Egyesület — igen, ez most menő dolog, hiszen a társadalmi demokratizmus kiteljesedésének talán ma legpraktikusabb eszköze. Még az sem térítette ki vakhitükből a felügyelettel megbízottakat, hogy már a vezetőség megválasztási módja is nélkülözött minden olyan jegyet, amelynek köze is lenne a demokratizmushoz. Arról már nem is beszélve, hogyan működhet egy egyesületi vezérkar többszáz kilométerre attól, amiért létrehozták. Arról már nem is beszélve: a sok tízmilliós vagyonnal rendelkező egyesület még egy autóval sem rendelkezett, s az ügyvezető főtitkárnak kellett (kell?) ellátnia a gépkocsivezetői feladatokat... Vagy mindez szándékos volt? De ezzel nincsen vége! Ha már kiderül, hogy ez az egész egyesületesdi csak álca, akkor sem illik bevallani: megbuktunk? Legalább egy mondat erejéig hallhattuk volna az elnökasszonytól: kérem, én nem így akartam! De nem. kifogást, kifogásra halmozva védte tovább vesztett ügyét. S mindezt még látszólagosan sem a gyerekekért! Azokért, akik miatt létrehozták az egyesületet is, akiknek szolgálatában kellett volna dolgoznia. „A gyermekekért érzett felelősségtudat” — említette ugyan egy alkalommal. Akkor, amikor a riporter az adományok elszámolása körüli gondokról kérdezte. Mert hát nem hiába rendelte el aztán a Művelődési Minisztérium a vizsgálatot! Néztem a Békéscsabai Baromfifeldolgozó Vállalat látogatóba a gyermekfaluba érkezett tagjainak arcát, miközben ingatták a fejüket: a szabad szombatjukon megtermelt ötvenezer forintos adományukért bizony még egy telefonköszönetet sem kaptak. Semmit sem! Néztem a szomorkás arcokat. S eszembe jutott, lehet, ők többet soha, semmiféle célra nem fognak többet adni. Aztán mutatja a kép a gyermekek arcát, mozdulatsorát. Akik úgy tudnak csak anyunak segíteni, ha már ma megtanulják az emberpusztító bürokrácia játékszabályait: ha vesznek a boltban egy pohár tejfölt, arról is közületi számlát (!) kell kérniük. S anyu este nem ülhet le mesét olvasni, mert könyvelnie kell.. . A műsor végén bejelentették: szeptember 26. óta új vezetősége van az egyesületnek. Bízzunk abban, hogy változni fog valami? Van hát garancia arra, hogy a battonyai faluban azok lesznek a legfontosabbak, akikért lennie kellene az egésznek, vagyis az állami gondozásból a lehető legjobb körülmények közé helyezett gyermekek? Higgyük azt, hogy ezentúl valóban minden áldozatot meghoznak értük, csak éppen emberáldozatot nem? Ugye, így lesz? S ugye, erről is készül majd riport? Mihamarább! Nemesi László Megjelent a Békési Elet A Gyularemetei Nevelőotthon most csendesebb a szokottnál. A nagyok Fótra mentek, csak a kisebbeket találjuk az ebédlőben. Jóízűen uzsonnáznak. Amíg végeznek az utolsó falatokkal, az ügyeletessel. Zsótér •Imrével elegyedek szóba. Érdekel, ő miért maradt itthon. hiszen jócskán túl van az alsó tagozaton, de még az általános iskolás koron is. Egy év múlva betölti 18. életévét, akkor útjára bocsátják. — Voltam már Foton nem egyszer, hadd menjenek mások is. Egyébként szeretek itthon lenni. Végignézek a sivár folyosón. Közben azt latolgatom magamban, kérdezhetem-e idekerüléséről, nem szakítok-e fájdalmas sebeket benne? Gondom hamar megoldódik, magától elkezdi a szomorú történetet. — Otthonról a rossz családi körülmények miatt kerültem el hatodikos koromban — emlékezik. — Előbb a Gyiviben töltöttem két hetet, aztán kerültem ide, Remetére. Három hónapig nagyon rosszul éreztem magam. Idegen volt minden és mindenki . . . Számomra, a kívülálló számára talán még a valósáSokan, s talán egyre többen vagyunk olyanok, akik valljuk: érték nemcsak a „nagy tüzek mellett” születhet. Képződhet és felhalmozódhat, a nyilvánosság megismerésére számot tarthat az olyan is, amely kicsiny, akár a Békés megyei „tűz” mellett érlelődött, fogant és született. Számolatlan sorba lehetne szedni a példákat annak bizonyítására, hogy az ilyenek vannak olyanok, ha nem még értékesebbek, mint amelyek annak a bizonyos történelmi véletlennek hatására kialakult „nagy tűz” mellett láttak sokszor nem is nagyéletű napvilágot... Tudom, már-már közhelyszámba megy annak elemzése, hogy a könyvkiadás ne legyen a székesfőváros privilégiuma és monopóliuma. Nem lehet és nem szabad elvitatni a jogot a többi tizennyolc megyétől, mégis egy újabb igazolása Békés szel lemi karizmájának: újabb két olyan kötet jelent meg, amely ismét bizonyítja az oly régen remélt-várt- követelt megyei „hivatalos” könyvkiadó létjogosultságát. A gyermek felnő, jár — és teret követel magának! „A Békés megye természeti képe című természet- tudományos kutatási programot 1980-tól szervezi a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága természettudományi osztálya. Miután megásnál is elkeserítőbb az akkori kiskamasz sorsa. Imre tárgyilagosan, majdnem közömbösen beszél minderről... — Lassan megszoktam az új környezetet, ebben segítettek a gyerekek — nyolcvanból csak talál kedvére valót az ember —, és Szél János, a nevelőm, aki azóta már elkerült az intézetből. Tanulmányait az 1. sz. általános iskolában folytatta. Üjdonsült barátaitól ott sem szakadt el — szerencsére —, hiszen osztályába 15-en jártak Remetéről. — Nem volt az rossz közösség, bár a nevelőotthoniak és a „kintiek” külön csoportokban játszottak mindig ... Közben Kukláné Cseke Teréz gyermekfelügyelő az irodába invitál minket, hogy nyugodtabban beszélgethessünk. Útközben elmondja, ma már jobban befogadják a külső közösségek az otthon gyerekeit, hiszen öltözetükben. viselkedésükben olyanok, mint a „kintiek”. Hamarosan új csalódás érte Imrét — folytatjuk csendesebb környezetben a beszélgetést —, ám ezen is hamar túltette magát: Autószerelő akartam lenni, de nem vettek fel. gyénkben nem volt olyan felsőfokú intézet vagy más kutatóhely, mely botanikával és zoológiával foglalkozott volna — annak ellenére, hogy minden időben elismert mezőgazdasági terület volt —, így vidékünkön az alapvető florisztikai és faunisztikai felmérések is elmaradtak. Ez is egyik oka volt annak, hogy a közvéleményben az a vélemény alakult ki, hogy nincs itt semmiféle természeti érték, ez egy mezőgazdasági megye és kész...” — írja Réthy Zsigmond természet- tudományi muzeológus, a Környezet- és természetvédelmi évkönyv hatodik kötetének bevezetőjében; mintegy igazolásául is ezen recenzió első mondataiba foglaltaknak. Az „Évkönyvnek” — hiszen egyszerűsítve így, rö- -vidítetten ismerik azok, akik évről évre várják megjelenését — ugyanis a napokban jelent meg a hatodik és a hetedik kötete; harminc, illetve húsz ív terjedelemben — s ez a nagyság önmagában is sokat mondó! Jelentőségét, fontosságát húzza alá. Nehéz lenne azt állítani, hogy ezek a kötetek — logikusan következve az ezeket megelőzőekből — a széles nyilvánosságnak szólnak, számukra szeretnének valami újat, érdekeset és olvasVégül a 613-as Szakmunkás- képző Intézetbe kerültem, ahol mezőgazdasági gépszerelőnek tanultam. Egyik intézeti barátja, Kötői József is ide került, ők ketten elválaszthatatlanok .lettek. Egy padban ültek, máig is egy munkahelyen dolgoznak ... — Új emberek, új hely ... Szerencsére mindenki, a „kintiek” is így voltak ezzel. Hármas-négyes tanuló voltam, nem vontam ki magam semmiből.. . Szóval sikerült beilleszkednem ebbe a közösségbe is. A tanárok csak azért szóltak rám néha, mert hadarva beszélek. Mi tagadás, nem könnyű jegyzetelni, amit mond, de érteni lehet minden szavát. Az iskolás évek hamar elrepültek. Imre még egy évig maradhat az intézetben, aztán ismét új — bár végre nem ismeretlen — környezetbe kerül: — Haza megyek — mondja. majd hamar hozzáteszi, hol ez a „haza” —, a nagy- nénémnél lakom majd, mondták, hogy várnak ... S itt új fejezet kezdődik a fiatalember életében ... * * * Közben három fiúcska telepedett az asztalhoz. A beszélgetés nehezen indul. mányosan előadott fontosat mondani. Tudományos igénynyel megírt és — főleg — szerkesztett két kötet ez, amely talán éppen ezért csupán ezerötszáz-ezerötszáz példányszámban hagyhatta el a Szegedi Nyomdát. Jelentősége — seze sorok írójának is meggyőződése — mégis legalább akkora, mintha egy publikus műről és sok tízezer példányról lenne szó. A két évkönyvkötet ugyanis olyan dolgokról szól, olyan dolgoknak állít — sajnos, néhány esetben posztumusz — emléket, amelynek híján a szó köznapi értelmében is szegényebbek lennénk. Ennek okán is lesz, lehet az, hogy a mai szűk, nagyon kicsiny példányszám mégis ötszörösével, tízszeresével felér, sőt, azt is meghaladja. Ami benne foglaltatik, annak értéke éppen forrásjellegének alapján, az évek haladtával csak nő, érlelődik: esztendők múltán mind többen lesznek azok, akik forgatni fogják lapjait. Az említett kutatási program tudományos dolgozatainak újabb sorozatát közük a két kötetben. A hatodikban főleg olyanokat, amelyek megértéséhez legalább főiskolai szintű biológiai szakismeret szükséges. De hát ez is volt az a cél, amelyet szerettek volna a könyv kiadói felvállalni: Békés megye természeti értékeiről kvalifikált tudományos igényű dolgozatok, tanulmányok közzététele. A hetedik kötetbe olyan munkák kerültek, amelyek megértéséhez már csak (?) az a gyakran néznek csoportnevelőjükre, Szelei Jánosnéra bátorításért. Aztán lassan felengednek ... Máriafalvá- ra járnak iskolába, s úgy tűnik, számukra kisebb gondot jelent a beilleszkedés, mint iménti beszélgetőtársamnak. A kis Brandisz Jani van köztük a legnehezebb helyzetben, hiszen nemrég, augusztusban került az Eleki Nevelőotthonból Remetére. A kérdésre, hogy hol érezte eddig legjobban magát, ő még így válaszol: — Eleken meg otthon. A másik kettő, Újlaki Gabi és Balázs Jani már a remetei nevelőotthont is beveszi a rangsorba, összevont osztályba járnak mind a hárman, jó barátok. — De a „kintiekkel” is összebarátkoztunk már — mondja Gabi. — Mindig fogózni szoktunk velük. Meg ha kell, megosztjuk az uzsonnánkat. — Nádházi Feri kiflit meg kakaós csigát szokott hozni nekünk — sorolja tovább Balázs Jani a „kintiek” barátságának tanújeleit. Szavaikból érzem, ezek az apróságok számukra roppant fontossággal bírnak. A havi zsebpénzüket is csak részben költik magukra. A többit ajándékozásra szánják anyukának, nagymamának, kinti barátoknak ... — talán hogy így. ezzel is megnyerjék a számukra oly fontos Szeretetet. És a névnapok! — Egy nagy tányér cukrot kapunk ilyenkor — magvarázza Balázs Jani. — Abból azt kínálunk meg, akit akarunk. — Ha „kinti” osztálytársunknak van névnapja, néha elhívnak közülünk is valakit. — A Jónásék már voltak — említi szerencsés intézeti társát Gabi, aztán cseppet elszomorodik: — minket még nem hívtak. Egy kicsit a fotó kedvéért, egy kicsit azért, hogy ne siessünk annyira, még megmutatják a tanulószobájukat. Brandisz Janika hamar előveszi tankönyvét, s olvasni kezd. A másik két fiú a játékokkal büszkélkedik. Aztán csak elérkezik a búcsú pillanata. Az ajtóból visszanézek. A három legényke már belefeledkezett a közös játékba ... Nagy Ágnes Fotó: Gál Edit „hullámhossz” kell, ami képessé teszi az olvasót a természet- és környezetvédelem kérdéseinek befogadására. Nos: természet- és környezetvédelem — az évkönyv címével ellentétes itt a sorrend, s ez szándékos is. Csupán ez és ennyi, amivel vitatkozni kell e sorok írójának. Az említett két évkönyv 14-14 tanulmányának érdemi elemzésére aligha térhetünk ki egy napilapban. Az e témakör iránt érdeklődőknek figyelemfelkeltőül csupán csak annyit: a hatodik kötetben a tanulmányok a szabadkígyósi tájvédelmi körzet földtani, klimatikus, más morfológiai, valamint malakológiai, herpetofau- nisztikai, mammológiai, florisztikai viszonyait, állapotát térképezik föl, a hetedik kötetben pedig úgymond általánosabb témákkal foglalkozó tanulmányok — A magyarországi túzokvédelem három évtizede, Tisztelgés a 60 éves Sterbetz István előtt, Adatok a Sebes-Körös madárvilágához, Egy intenzív mezőgazdasági táj ornitológiái viszonyai Dél-kelet Magyarországon. Környezetvédelmi feladatok az oktatásban, A gyomaendrődi vizek öntözésre való alkalmassága stb. — kaptak helyet. A két szép kiállítású könyv kiadója a Békés Megyei Tanács Településfejlesztési és Környezetvédelmi Bizottsága, valamint a megyei tanács tudományos koordinációs szakbizottsága volt. N. L. Közművelődési és tudományos folyóiratunk ez évi negyedik számában élre ezúttal is a Tanulmányok rovat került. Ebben Kárász József Találkozás Sinka Istvánnal című írása, valamint Fehér Lajos Curriculum vitae című rövid, eddig meg nem jelent önéletírása kínál érdekes olvasmányt. A reformkori Körös menti víztársulásokról Erdmann Gyula 1985-ben, a Körösszabályozási Társulat megalakulásának 140. évfordulóján elhangzott előadását is közli a Békési Élet ebben a rovatában. Az új Békés megyei könyvtárat Ambrus Zoltán és Váradi Zoltán mutatja be írásban és képekben, Becsei József és Kincses László a folyóirat Művelődés rovatában a nyolcadik osztályos tanulók körében végzett értékorientációs vizsgálat elemzésére vállalkozott, Bereczki Imre pedig Dévaványa művelődési intézményeinek életéből közöl néhány mozaikot. Ezúttal is változatos a Tények, dokumentumok, emlékek című rovat, mely a Békési Élet legjelentősebb blokkja. Olvashatunk ebben a szarvasi béresekről, védett gazdákról és pásztorokról, Darvas József prepaéveiről, egy szarvasi születésű ifjú naplójáról, mely az elmúlt század közepén íródott. A Szemle nyolc kiadvány bemutatására, értékelésére vállalkozik ezúttal. Fülöp Béla Ilovszky Béláné orosházi amatőr festőt mutatja be pár sorban, figyelemfelhívóként a közölt festményekhez. —s— Békés megye természeti képe Két új kötet a témakörből
