Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-29 / 306. szám
o 1987. december 29., kedd „Megoldás” csak 1990-re, vagy 1991-re várható Amikor mindenki mást mond Megyénkben számos szakmunkásképző iskola működik, amelyek feladata a tanulók elméleti és gyakorlati felkészítése. A gyakorlati oktatás azonban iskolai rendszerünk problematikus oldala, hiszen sok helyen nem megfelelő. Vannak szakmunkásképző intézetek, amelyek önálló tanműhely- lyel nem rendelkeznek, ahol a tanulók elsajátíthatnák egy-egy szakma alapfogásait. A szóbanforgó - iskolák ezért különböző vállalatokkal, szövetkezetekkel kötnek együttműködési megállapodást, melynek értelmében az üzemek vállalják a tanulók csoportos gyakorlati képzését. A probléma azonban ennek ellenére sem tekinthető megoldottnak, mivel vannak olyan üzemek, amelyek a megállapodás ellenére sem fogadják a tanulók egy részét. Ezzel szemben, a Művelődési Minisztérium egyik illetékese nemrégiben kijelentette, hogy az a vállalat, amely korábban ilyen megállapodást kötött a szakmunkás- képző intézettel, köteles fogadni a tanulókat. Ennek az ellentmondásnak igyekeztünk utánajárni. Első állomásunk a gyulai 613-as Ipari Szakmunkás- képző intézet volt, ahol Kellő István igazgató a következőket mondta: — Tulajdonképpen érthető a vállalatok elzárkózása a szakmunkástanulók gyakorlati képzése elől. Az üzemek elsősorban a képzési költségeket állítják szembe a tanulók által termelt haszonnal. A vállalati kiadások pedig tetemesek, mert a tanműhely üzemeltetésén, a tanulói szociális és kulturális juttatások biztosításán túl, bérköltségük 0,2 százalékát i« be kell fizessék az országos szakmunkásképzési alapba, amelyből nem minden képzést vállaló üzemnek adnak támogatást. A legfőbb érv azonban az, hogy a tanulók jelentős része nem marad ott, ahol gyakorlati képzésben részesült. Iskolánk nagy vonzás- körzete miatt sokan visszatérnek a — sokszor kedvezőbb feltételeket kínáló — szülőhelyükre, vagy más munkalehetőség után néznek. Intézetünk másod-és harmadéves tanulói vesznek részt vállalati csoportos képzésben, Az erre vállalkozó üzemekkel együttműködési megállapodást kötöttünk. Ez megtörtént egyik bázisüzemünk, a Budapesti Bútoripari Vállalat (BUBIV) Gyulai Bútorgyárával is. A közelmúltban azonban a vállalat olyan helyzetbe került, hogy feltette a kérdést: megéri-e a szakmunkástanulók gyakorlati képzése? A már említett okok miatt a bútorgyár azt vezette be, hogy csak azoknak a tanulóknak a gyakorlati képzését vállalja, akik legalább kétéves tanulmányi szerződést kötnek velük. Akik nem írták alá a szerződést, azok gyakorlati képzése elől a vállalat még a szorgalmi időszak alatt elzárkózott. Hat harmadéves diákunk került ilyen helyzetbe, akiknek elhelyezését szerencsére sikerült megoldanunk. Sajnos, a további gyakorlati felkészítésük bizonytalan, úgynevezett „szórványképzésben” történik, ennélfogva a vizsgára való felkészítésük többletfeladatot jelent számunkra. * * * A szakmunkásképzőben sikerült találkoznunk az egyik „utcára került” diákkal. — Tavaly szeptembertől voltam gyakorlaton a bútorgyárnál — mondta. — Ügy tudom, hogy másodévben nem volt velem semmi probléma. Az idén, szeptemberben mesterünk azt mondta, hogy az igazgató úgy határozott, hogy aki a gyárral nem köt tanulmányi szerződést, annak az iskolai időszak alatt el kell mennie. Sajnos, kórházba kerültem, és amikor visszamentem dolgozni, már a megfogyatkozott csoportomat találtam csak a vállalatnál. Kérdésemre azt mondták, hogy kénytelenek voltak aláírni a szerződést, mivel nem találtak más megoldást. A mesterünk tőlem is hamarosan megkérdezte, hogy aláírtam-e a szerződést, mert ha nem, akkor csak októberig maradhatok. Nem írtam alá, s így mennem kellett. Ügy ért az egész, mint egy hidegzuhany. * * * Következő színhelyünk a BUBIV Gyulai Bútorgyára volt, ahol a vállalat vezetője. Illich József így érvelt: — Vállalatunknak a szakmunkásképzés területén határozott célkitűzése van. Azt kell elérnünk, hogy a gyárunkban gyakorlati oktatásban részesülő tanulók olyan képzést kapjanak, hogy alkalmassá váljanak a modern bútorgyártás technikájának és technológiájának alkalmazására. Az ezzel kapcsolatos anyagi ráfordításokat a legolcsóbb beruházásnak tartjuk, amely rövid időn belül megtérül. Ugyanakkor célunk az is, hogy a tervszerűen képzett tanulók (a későbbi szakmunkások) hoszabb időn keresztül dolgozzanak nálunk. Ennek érdekében helyeztük új alapokra az ipari tanulókkal való kapcsolatunkat. A társadalmi tanulmányi szerződés kötése azt jelenti, hogy a tanulóidőszak három évére nyújtott ösztöndíj ellenében, a szakmunkásvizsga után a fiatalnak három évig a gyárunkban kell dolgoznia. Álláspontunk szerint, az új kapcsolat a tanuló számára a vizsga utáni biztos munkahelyet, a gyár számára pedig a szakember- utánpótlást jelenti. Mindez jelentősen befolyásolja a gyakorlati idő hatékonyságát, mivel a tanuló ebben a kapcsolatban úgy igyekszik elsajátítani a gyári szakmai ismereteket, hogy azokat ő maga fogja ugyanott hasznosítani is. Nem tartjuk hatékonynak az olyan képzést, amelyben már az iskolai időszak alatt az a tanulók terve, hogy a vizsga letétele után más területen helyezkednek el. Ebben az esetben az lenne célszerű, hogy a tanuló ott kapja meg a gyakorlati képzést, ahol később dolgozni akar. így megelőzhetjük a fölösleges képzést és a ráfordításokat. Sajnos, olyan tapasztalataink vannak, hogy a szakmai vizsgát tett tanulók nem a bútorgyártásban, hanem attól távol eső területeken helyezkednek el. A tanulókkal létesített új kapcsolatunkkal — a tanulmányi szerződéssel — a szakmunkásképzés hatékonyságát szeretnénk növelni. * * * A megoldás reményében kerestük fel dr. Molnár Margitot, a megyei tanács munkaügyi osztályának vezetőjét is. — Osztályunkra küldik a vállalatok — mondta — a szakmánkénti szakemberigényüket. Kértük az üzemeket, nyilatkozzanak arra nézve is, hogy ha nem vállalják a szakember képzését, megfizetik-e a kiképző vállalat ilyen irányú költségeit. A megegyezés érdekében igyekeztünk megtudni, hogy szakmánként mekkora ez a költség, azonban az egyes üzemektől annyira eltérő adatokat kaptunk, hogy ezek alapján nem lehetett meghatározni az irányadó „árfolyamot”. Ilyen jellegű központi iránymutatás nem jelent meg. Az iskola és a gyakorlati képzést nyújtó bázisüzem között az együttműködési megállapodás kötelező, de ennek nehéz érvényt szerezni. Tudunk arról, hogy van olyan üzem, amely nem vállalja annak a tanulónak a képzését, aki nem nála kíván elhelyezkedni. A minisztérium ilyen esetre peres eljárást javasol azonban ezt nem tartjuk járható útnak, mivel az iskola-vállalat viszony egy per után javíthatatlanul megromlana ... * * * Az ellentmondásra tehát a szakmunkásképzés egyik illetékese sem tudott megnyugtató megoldást ajánlani. Vannak ugyan próbálkozások a feloldására, ezek azonban mindeddig nem vezettek eredményre. Az iskolaigazgató a vállalati ösztönzés fokozásától várja á helyzet javulását, a megyei tanács osztályvezetője pedig egy érdekegyeztető fórum munkájától remél megoldást. Az iskola, tanuló és az üzem érdekének egyeztetése valószínűleg sikerre vezetne, ha nem hiányozna az előbbrelépéshez egy fontos tényező: a határozott és a gyakorlatban alkalmazható központi állásfoglalás. A minisztérium a megoldást az 1990—91-es tanévre ígéri. Az addig hátralevő időszak alatt szakmunkásképzőink több száz szakképzett fiatalt bocsátanak ki — közülük jó néhányat pályája első kudarcával „felvértez- ve ”• Marik Mihály Kép az iskola tanműhelyéből Kotó: Gál Edit KÉPERNYŐ December 24-én délután sorban zártak be a boltok, befejeződött a „nagy roham”, s fokozatosan elnéptelenedtek az utcák. Megkezdődött a lázas csomagolás, a karácsonyfák díszítése, a készülődés az esti nagy ünnepre, amikor is szeretteinknek átnyújthattuk az ajándékokat. Estefelé kigyúltak a karácsonyfák fényei, lobogtak a kis gyertyák, s a csillagszórók szikrái mellett bontogattuk a csomagokat. Gondolom, idáig a tévé csupán szólt a legtöbb helyen, kevesen nézték teljes odaadással a műsorokat, s csak ezután kezdtünk jobban odafigyelni a programokra. Mit is tett le „mindenki karácsonyfája” alá a televízió? — Karácsony - ’87 Természetesen minden műsorról szólni lehetetlen, de az mindenképpen megállapítható: a szerkesztők az ünnepnapok programjait igyekeztek úgy összeállítani, hogy bárki megtalálhassa a neki megfelelő műsort. Tegyük hozzá, a vélemények a látottakról megoszlanak, de mikor nem volt ez így? Talán a szentestén ültek legtöbben a képernyők előtt. József Attila Betlehemi királyok című versét Ruttkay Éva mondta el — felvételről, és feledhetetlenül — fél kilenc előtt. S utána a „Csendes éj..(Stille Nacht, Heilige Nacht) című csodálatos karácsonyi ének történetével ismerkedhettünk meg. A magyar és a salzburgi televízió közös produkciója úgy hiszem, mindenki számára kedves marad, nem csupán a mértéktartó rendezés, a többször félcsendülő dal miatt, hanem a művelődéstörténeti értéknyomozásáért is. Nem sokkal ezután az Illatszertár című tévéjátékot láthattuk az egyes programon. Kevés jó tévéjátékkal találkozhatunk mostanában. Azt persze tudjuk, nem színészekben, rendezőkben van hiány, hanem inkább és elsősorban pénzben. Az igaz, sokszor elgondolkodhatunk egy-egy másfajta produkción, vajon azokra érdemes volt-e annyit költeni? De ne menjünk túl messzire, maradjunk az Illatszertárnál. László Miklós darabja a régi Pesten játszódik, az akkori kisemberek mindennapi búját-baját mutatja be szeretetteljes humorral; esetlenségüket, esendőségüket is be tudja aranyozni valamiféle vidámsággal, úgy, hogy együttérezhetünk mindenkivel. S mert minden jóra fordul a végén, ez is közrejátszik abban, hogy ez a játék mindenki tetszését elnyerhette. Hosszú évek óta nem múlhat el a szenteste úgy, hogy fel ne csendüljenek Beethoven IX. szimfóniájának dallamai. Ezúttal Ferencsik János vezényletével, a Magyar Rádió és Televízió énekkara és szimfonikus zenekara, valamint világhírű magyar szólisták előadásában hallhattuk a nagy művet. S végül, a Magyar Televízió történetében először, egyenes adásban láthatta bárki, aki akarta, a budapesti Mátyás-templomból közvetített éjféli misét. Szombat, vasárnap Szombaton estére egy francia filmvígjátékot ígért a műsorújság, legalábbis Az évszázad esküvője című filmet így jelölték. Bizony, ki vagyunk éhezve a felhőtlen szórakozásra, a gondfelejtő kacagásra, ezen az estén viszont nagyot kellett csalódnunk. Mert végül is egy jó alapötleten kívül mást nemigen kaptunk, s csak alkalmasint, ritkán sikerült akárcsak mosolyognunk is ... Ami a vasárnapi műsort illeti, a szerkesztők alighanem megfeledkeztek arról, hogy ez a nap már ngm ünnep volt — legalábbis most —, hanem hétköznap, így azután sokan lemaradtak — többek között — a Nézzük együtt! című népszerű műsorról, a Dalban élek filmsorozat harmadik részéről. Este a Teleferében, Vit- ray Tamás újabb négy érdekes emberrel csevegett, a tőle megszokott közvetlenséggel, itt-ott már kissé súrolva a „szemtelenség” határait, de mindezért egyik beszélgetőpartnere sem haragudott meg rá, láthatóan. Majd egy újabb Derrick-film következett, mely újra felejthető volt. .. Heti ajánlatunk Most talán felesleges ajánlanunk bármit is, hiszen az „össznépi” várakozás mindig a szilveszteri műsorra tekint. A szerkesztők ígérnek is sok mindent háromtól háromig, felhőtlen, változatos szórakozást. Hát, majd meglátjuk! (pénzes) Mese a pedagőgushiányról A felszabadulás után a Minisztérium rendeletet adott a pedagógusoknak: — Szaporodjatok, és sokasodjatok, hogy ne okozzon gondot közietek a szakos ellátottság. így is történt. Jól is ment egy darabig. A főiskolák és egyetemek ontották a friss diplomás pedagógusokat, akik boldogan éltek és tanítottak mindaddig, amíg meg nem pillantották a mosóporos dobozokon az első átragasztott cédulákat. Ez sokat ártott a pedagógusok egészségének. Megijedtek.-Mert nem lehetett többé szöveges számtanpéldát szerkeszteni. „A mosópor ára ma dobozonként 6 Ft. öt dobozzal akarunk vásárolni a hét végén. Mennyit fogunk fizetni?” Az ilyen példákat a tanítványok a leggondosabb órai előkészítő munka ellenére sem tudták megoldani. Át kellett térni a nyitott mondatokra. A pedagógusok elbizonytalanodtak. Ez az elbizonytalanodás megtizedelte soraikat. A kezdetektől alig telt el egy pedagógusnyi emberöltő — a megmaradt tanerőket máris a demográfiai hullám fenyegette. A kishitűek bárkát ácsoltak maguknak, ide mentették feleségüket, gyermekeiket meg a diplomájukat, és tanítás helyett palacsintasütéssel kezdtek foglalkozni. Boldogan tapasztalták, hogy iskolai végzettségük ellenére a palacsintasütéshez is milyen jól értenek. S amitől legjobban féltek, a demográfiai hullám hasznukra vált, mert országunkban jelentősen megnövekedett a palacsintafogyasztók száma. Olyannyira, hogy egyre több palacsintasütőre volt már szükség, úgyhogy, a gyerekek már el sem végezték az egyetemeket, meg a középiskolákat, sőt, még az általános iskolákat is alig. hanem odaálltak a szüleik mellé. Szorgosan sütötték egymás mellett a palacsintát, és boldogan éltek, amíg egyiket-másikat el nem érte közülük az első szívinfarktus. Hanem az iskolákban aggasztó lett a helyzet, nagy csapat gyerek árválkodott az udvarokban, kezdtek már gyomorrontást kapni a sok palacsintától. Röplapokat szerkesztettek: „Tanítókat akarunk, nem palacsintasütőket!” „Leckét adjatok, ne palacsintát!” Egy-egy röplap a Minisztériumhoz is eljutott. Tanakodtak, tanakodtak, most mitévők legyenek ? Vonzóbbnál vonzóbb szakokat találtak ki. Szétválasztották a nyelvtant az irodalomtól, a számtant elnevezték szakmatikának, feltalálták a művészettörténetet, a világnézeti ismereteket, az állampolgári ismereteket, sőt még a második idegen nyelvet is. De az se vált be. Csak fogytak a tanárok, csak fogytak. Nem csoda hát, hogy a neveletlen gyerekek még többnek tűntek — a megfogyatkozott tanárokhoz képest. Akkor valakinek mentő ötlete támadt. „Vegyük be az üzemi óvodába Juli néni meg Mari néni dédunokáit, őket pedig mint régi jó pedagógusokat, ha már valami véletlen folytán életben maradtak, vissza kell hívni tanítani.” Rendben. A dédunokák bekerültek az üzemi óvodákba, a nyugdíjas nevelők meg vissza az iskolába. Hogy nekik is jó legyen, tanítás mellett még napközit is vállalhattak. De még ez a két plusz munkaerő is kevés volt. A szülők meg a gyerekek csak követelőztek: „Több tanárt akarunk!” Sürgős intézkedésekre volt szükség. Hogy többnek látsszanak a tanárok, a technikatanár elvállalta az énektanítást is, a biológia- tanár a matematikát is, így aztán végül alig lehetett őket megismerni, hogy melyik a másik, s csak tüzetesebb vizsgálat után derült ki, hogy melyik, mihez ért. A gyerekeket meg a szülőket azonban nem sokáig lehetett félrevezetni. Mikor a technikatanár oltás meg szemzés közben féktelen jókedvében dudorászni kezdett az iskolakertben, hogy „tüske, ha vérzi, már nem is érzi”, a gyerekek rögtön ráismertek, hogy „nahát, ez meg ugyanaz a tanár, amelyik nekünk az éneket is tanítja”. Az esetnek híre ment, de se a szülők, se a gyerekek nem tiltakoztak, mert úgy vélték, hogy az a kis éneklés túlmunkában semmiképp sem megy a technika- tanítás rovására. Ma már könnyebb a helyzet. Univerzális szakemberek jelentek meg a láthatáron. Ma még képesítés nélkülinek nevezik őket. ök azok, akiket bárhova be lehet állítani. De azért legyünk résen! Nehogy egyszer nekik is eszükbe jusson, hogy kezükbe vegyék a palacsintasütőt!... Hegedűs Katalin
