Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-14 / 269. szám
1987. november 14., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A 34. Vásárhelyi Őszi Tárlat A népi-nemzeti gondolkodásmód vállalására ösztönözni Kétségtelenül van igazság abban, hogy a vásárhelyi képzőművészet messzebb van a mai magyar valóságtól. mint virágzásának éveiben. De, nem tematikai arányaiban. és nem is abban az igyekezetében, hogy tükrözze a változást, amely életünkben végbemegy. A távolodás főként a társadalomban végbemenő változásokkal függ össze, amelyeket a képzőművészet kicsit lassan és olykor csak ki- sebb-nagyobb kitérőkkel követ. Az őszi vásárhelyi tárlat mindenkor esemény a magyar művészeti életben. Kiváltképp igaz volt ez a hatvanas években. A Vásárhelyen alkotó művészek zöme megragadta a drámai alkalmat a tsz-szervezéssel eltűnő világ megörökítésére. Elsüllyedt egy történelmi korszak és szükségszerűen jött helyette egy másik. Az akkori tárlatokon hiteles művek jelezték a művészileg fontosnak tartott gondolatot. Az Alföld festészetében megjelent e korszak kakukkfiókája Is: eluralkodott a tanyaképek szériagyártása. Mostanra kialakult egy korlátlannak tűnő felvevőpiac. Tanúi lehetünk annak, hogy nem egy jónevű festő műterme előtt ..sorban állnak" az ügynökök. A köny- nyű eladást biztosító képek elhozták az alkotóközösségek virágzását. Érthető is ez a dolog, hiszen az általános ízlés nálunk tulajdonképpen csak most fogadja el az impresszionista modort. De az „igazi" próbája azért mégis csak az. hogy menynyire hasonlít a kép. s milyen kellemes gondolattársításokra ad alkalmat. Az alföldi paraszt egykori drámája szép csöndben eltűnt a képekről, és maradtak a munka rekvizítumai. az egzotikummá. idillé vált tanyaromok. Nemcsak szerencse, hanem tudatos visz- szaszorítás is. hogy a piacra dolgozó festők vagy nincsenek jelen, va.g.v az őszi tárlatra elmélyültebb munkákat adnak. Továbbra is kérdés marad azonban, mi az, ami az egykori, valódi történelmi pillanat megfelelője, mi napjaink sűrített történelmi időszakának művészileg megfogalmazható értéke? Ha ilyen megközelítésben vizsgáljuk a 34.. tárlatot, magától értetődő választ nem kapunk. Valahogy olyan kifürkészhetetlenül talányos a helyzet, mint Szalay Ferenc: Ablak macskával című képén érzékelhető. Az ablakban ülő macska mintha több évtizedre tekintene vissza, de nem nézhet ki a szobából a mögötte lévő tájra, mert az élet bent zajlik. Csak éppen ezt nem látjuk, és nem látják az alkotók sem. Pa- tay László a kiállítási katalógus előszavában hitet tesz a „vásárhelyiség" eszmei egysége mellett, de a bemutatott festményén „Festő és világa: '86" épp ellenkezőleg vall színt a festőállvány körül felvonultatott, kavargó, egymást segítő, egymásra acsarkodó. fejüket lehajtva. magányosan meditáló emberalakok ábrázolásával. Vagyis a „vá- sárhelyiség" csak mesterségesen egyneművé tett és megbonthatatlan egységűnek preparált közeg. Úgy tűnik, több tolarencia kellene a meghívástól a zsűrizésen át a művek elrendezéséig. Fogékonyabb közeledés a képzőművészet mozgásai. változásai iránt. A frissen végzett főiskolások meghívása évek óta ezt akarja erősíteni, de az eredmény. a távlatok tükrében lehangoló. A művésztől elvárható szakmai minimumot alig üti meg az a néhány alkotás, ami tőlük kiállításra kerül. Vajda György miniszter- helyettes a népi-nemzeti gondolkodásmód elkötelezett vállalására ösztönözte megnyitójában a művészeket és a rendezőket. Kézenfekvőnek látszik, hogy meg kell keresni annak a módját, miként csatlakoztathatók a népművészet bartóki értelemben vett motívumkincseire építő alkotók (Scheuer Mihálytól Kő Pálon át ef. Zámbó Istvánig számos művészt sorolhatnánk), a most is jelenlévő Giczy János, Kárpáti Tamás, Kéri László, Kiss György, Váli Dezső, Neuberger István, Almássy Aladár, Rátonyi József mellé, hogy csak néhányat említsünk. Ehhez azonban fel kellene rúgni a hierarchiát, és vállalni néhány, a főteremben bérelt hely feladását. Ez azonban nemcsak a helyi művészetpolitika irányítóinak ellenérzését válthatná ki — az érintett alkotókon kívül —, hanem egyfajta kivonulást is eredményezne. Egyszer talán megérné a kockázatot, igaz azért, hogy a művészek zömének ellenállásán miként buknak meg elképzelések. nem kell a szomszédba menni. A kivonulás a művészetek történetében nem új dolog, most is számosán maradnak távol az őszi tárlattól olyan jeles művészek, akik úgy vélik, műveik úgysem férnek bele a válogatók elképzeléseibe. Nem lenne szerencsés neveket említeni, hiszen az túl könnyű, esetleges. A kiállítási recenzió egyébként is azokról szóljon, akik jelen vannak egy tárlaton, hiszen a távolmaradók között olyanok is lehetnek, akik nem valamilyen sértődöttségből, hanem a műbírálat következtében maradtak ki. Mindenképpen szólni kell azonban azokról a Békés megyei alkotókról, akik évek óta többé-kevésbé, rendszeresen szerepelnek az őszi tárlaton. ■ Nem múlik el esztendő, hogy egy-két művész ne kapna munkajutalmat. Ezúttal Koszta Rozália számára juttatott a bírálóbizottság ilyen elismerést. Olajképein az alföldi táj szerkezetes kiemelését az ismert sötét kontúrok mellett a kék és a zöld színek merész árnyalatainak alkalmazásával is hangsúlyozza. Lipták Pál nem a legutóbbi korszakának műveit adta e tárlatra — talán éppen a vásárhelyi elvárásokra gondolva —, hanem a csabai életképeket oldott hangvételben prezentáló temperaképeket. Tóth Ernő képein, és az egy bemutatott plasztikán a lebegés, a földi vonzóerő leküzdése, valamint az egymással folytatott emberi vívódások problematikája a téma. Vágréti János Arcok-sorozatából három művet láthatunk a tárlaton. A benső forrásból táplálkozó művek az emberi arcot nem testi ki- teljesedésében, hanem hangulati térben érzékeltetik. Várkonyi János Mementó ’86 című alkotása élesen, kegyetlenül figyelmeztet a szkafander-lét veszélyeire. Székelyhídi Attila hegedűs csendélete a zöldek változatainak variánsaival vált ki figyelmet. Fiilöp Ilona grafikáin a tőle megszokott szür- realisztikus formák láthatók. Csuta György Szakadék II. című akvarelljével szerepel a tárlaton. Varga Géza éremsorozatai közül az egyik a mesék, a másik a mezőgazdaság témakörében fogant. Saját eddigi hagyományaihoz méltón, színvonalas munka mindegyik. Ngm lehet szó nélkül hagyni a katalógust: a fekete-fehér képek elkentek, az egész kiadvány szegényes kiállítású, mintha a nyomdászat bronzkorát élnénk. Hiányzik a művek keletkezésének dátuma. a díjazottak, valamint a bírálóbizottság névsora. Ettől függetlenül az alkotások szerves részei a magyar művészettörténetnek: keresni kell még egy országos seregszemlét, amelynek ekkora vonzóereje lenne. A kiemelkedő és közepes művek sora azonban nem áll össze karakteres tárlattá — adós marad a felkavaró élménnyel. Cs. Tóth János Mihály Gábor: Piroska János emlékére Serfőző Simon : Mutatóban csak Emberségből, tisztességből, ha kel, zöldell a vetés, végül itt-ott kalászol csak — mutatóban — valami kevés. A tülekvő önzések nyomán néhány letiport szár, ha marad. S magvát, azt a keveset is, széthordják kapzsi madarak. Zsindelyek a paneltetőn A városok két lelke közeledik egymáshoz? Tárgyi környezetünk is beszédes lehet, csak nem figyelünk oda arra: mit mond. A jelek, jelzések, viszonylatok. a téri elrendeződés gyakran árulkodóan fecsegik ki titkainkat, magunk előtt is bevallatlan, elsüllyedt tudattartalmainkat. Naponta járunk, járhatunk városunk utcáin, és fel sem tűnik, mennyire két . részből áll: a belváros, az óváros régi, olykor nádtetős „ parasztházaiból, díszes és kevésbé díszes -polgárházakból, a századforduló táján emelt klasszicizáló épületekből. abból a jellegzetes történelmi alakulatból, amely ma is egy-egy vidéki város „lelkét” jelenti: a másik rész a lakótelepek' „bolygó- rendszere, hiú (vagy meghiúsult) elképzeléseket tükrözve, amelyek valamilyen emberi mértékű és léptékű környezet megteremtésére irányultak. Sok megfigyelés, felmérés született a panelártalomról. a lépcsőházi „elidegenedésről”, és persze azok az erőfeszítések is fórumot kaptak, amelyeket az itt élő emberek tettek, indítványoztak a lakótömbök otthonosabbá tételére. Az ellentét kezdetben csupán elvi, mondhatni közérzeti, esztétikai volt, hisz mindenki mérlegelte: a tágasabb, szebb belvárosi lakóházak többségéből hiányzik a kellő .komfort, az a felúj ító-átépítő befektetés, ami a tetszetős külsőséghez az életmódnak kijáró kényelmet is biztosította volna. A lendület következtében vállalataink gigantikus lakótelepekről, sávházakról, toronyházakról álmodtak, s a házgyárak ontották a panelelemeket, a kényszer és a szabvány betonba öntött, megváltoztathatatlannak tűnő jelképeit. És íme éltünk egy kettészakadt, mondhatni tudathasadásos városban, s a múltból rögtön valamilyen futurista, azaz eltorzított Bauhaus térbe léptünk, s ha visszafelé haladtunk, a mértani kockák szigorú, körzővel és vonalzóval kimért, rideg rendjéből, tech- nicizált szerkezetéből kerültünk át a régi idők szervesen egymásra épült „városrétegeibe”, a stílushatások egyvelegébe, valamiféle színes, szinte bohém kavargásba, aholis minden kőnek, téglának, oromnak és szegletnek megvan a maga személyes „üzenete”. S néha egy-egy patinás boltíves kapu kilincsét megnyitva a régi idők bűvöletébe, hangulatába nyerünk bebocsátást. A kétféle város némán és hallgatagon funkcionált egymás mellett. S ami a legfőbb: átmenet nélkül. Mintha nem lehetett volna áthidalni a szakadékot a két világ, a múlt és a jelen között. A belváros elhanyagoltságában tükröződött a múlt leértékelése, a lakótelepek erőltetett ütemű építése által a lakhatatlan, nyomasztó „szép új világ" hódított. Átbeszélhetetlen- nek látszott ez az elkülön- bözés, egymást radikálisan megkérdőjelezőnek. Egyébként a radikalizmus olykor intézkedésekben is megjelent — bulldózerek alakjában. S egy-egy — ma már pótolhatatlan — városrész, a magyar építészettörténet ékes fejezete, vagy jellegzetes példája tűnt el. vált bontási területté, hogy aztán a kellő felvonulás után újabb toronyházak, tízemeletes „házerdők” emelkedjenek helyette. S a másik oldalon is nőtt a feszültség: megalakult és mind hatásosabb szóval érvelt építészeti értékeink megóvása mellett a városvédő és -szépítő egyesületek sokasága. Olykor a hangulat-, sőt pánikkeltéstől sem riadva vissza. Aztán szép csendesen megváltoztak a dolgok. Az építőipari vállalatok „nagyberuházásai” elől elfutott a pénz, elfogyott a levegő; a mennyiség helyett — a versenykényszer következtében — a minőség lett kívánatos cél. A panelelemek mind színesebbé, változatosabbá váltak, ma már szinte azon mérik le egy- egy építőipari cég munkájának eredményességét, mennyire képes az egyéni, a családi házat választók igényeinek megfelelni. Igaz, a másik oldalon is megmozdult valami: a belváros komfortizálódni kezdett, megszülettek azok az átfogó rekonstrukciós tervek, amelyek megelevenítik, élettel töltik meg, funkciót adnak $ régi, gyakran omladozó épületeknek . De a legszebb példája ennek az alkalmazkodó szervesülésnek az, hogy tetőt húznak egyre több kockaházra, s az élénkpiros zsindelyek vidám színe, ismerős mintázata ingerlőén hirdeti országnak, világnak: az építészet jól bevált praktikumát, formarendjét nem érdemes, nem szabad egyik napról a másikra elfelejteni, sutba hajítani. Ez a zsinde- lyezés elégtételadás, főhajtás a régi építőmesterek előtt, akik kitalálták és felfedezték a tetőfedésnek ezt a leleményes, még mindig igen célszerűen alkalmazható módját. A város két lelke tehát közeledik egymáshoz; s talán bennünk is, értelmünkben, érzelmeinkben lezajlik ez a folyamat. Múltunk értékei, kikristályosodott hagyományai nélkül nem tudunk azok lenni, akik szeretnénk: európaiak, magyarok itt és ma, ebben a konfliktusokkal terhelt régióban. Az elképzelt, utópista vonásokkal megrajzolt jövőkép helyett előállt egy többé-kevésbé vállalható jelen idejű környezet, s az elsöprésre, feledéire ítélt múlt egyre több intencióval ajándékoz meg bennünket. Az átépítés, az összeépülés nyomán pedig kiformálódhat egy egységes, a kezdeteket éppúgy magába foglaló, mint a közelmúlt utó- pizmusát feloldó egészséges eklektika, amely mindig is városképző erőként működött, a szerteágazó és lassan, fokozatosan mégis harmonikus, jellegzetes egészet adó törekvéseknek utat engedve. Ez az új városkép hiú ábránd lenne, újabb utó- pizmus? Bízzunk benne: nem az! A zsindelyek a paneltetőn ezt látszanak igazolni. Péntek Imre
