Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

1987. november 14,, szombat o Egy forintnak már akkor sem volt különösebb érté­ke, amikor a két megfáradt öreg battyogott a Szélső­soron a vegyesbolt felé. Az idős földmunkásoknak abba az egyre jobban fogyó ré­tegébe tartoznak, akik ifjú­ságuk és erejük teljében gondolni se mertek arra. mire megkopik a szerveze­tük, nyugdíjat kapnak. Nem sokat, csupán annyit, hogy nem érzik a kegyelemke­nyér lelki nyűgét. Barátsá­guk még a gyerekkorban kezdődött. Egy dűlőben vol­tak apáik felesek, ugyanab­ba a tanyai iskolába jár­tak. Legénykoruk minden jelentősebb eseménye épp­úgy összekapcsolta őket, mint a katonaság. Egy ka­szárnyában öltötték fel az angyalbőrt, s 1944 tavaszán — már nős, családos ember­ként — együtt kerültek ki a frontra. Mire a hadifogságból ha­zavergődtek, nekik már nem jutott föld. Az asszonyok ugyan „Írattak”, de falujuk­ban nem volt igazi nagybir­tok, még az itthon levők igényeit sem tudták kielé­gíteni, a messzi Dunántúlra, ahol kaptak volna, meg nem mentek. Céltalannak lát­ták, hogy embereik nélkül vállalkozzanak az élet más irányba terelésére. így az­után a két barát — István és János — folytatta ott, ahol abbahagyta: napszám, részes aratás, cséplőbanda. Mikor egy kisajátítóit száz­holdas kulákbirtokon meg­alakult a község első ter­melőszövetkezeti csoportja, nyomban beléptek, noha a kezükön kívül mást nem vittek a közösbe. Innen mentek nyugdíjba is. Közben az ő gyerekeik is egymás után hagyták el nemcsak a családi fészket, hanem a falut is. Előbb Ist­ván veszítette el a feleségét, de nem sokáig volt egyedül, mert legkisebb gyereke, An­ti, aki közben kitanulta a gépszerelő szakmát, haza­jött a fél falu határát ma­gába foglaló Dózsa Terme­lőszövetkezetbe, ahol ha­marosan műhelyfőnök lett. 1 rénke, a felesége pedig a szövetkezet keltetőüzemében kapott munkát. János helyzete másképp alakult megözvegyülése után. Az ő gyerekei annyi­ra meggyökeresedtek a tá­volabbi városokban, hogy egyikük sem kívánkozott haza anyjuk halála után, ő pedig nem ment se ehhez, se ahhoz — mint mondta — „kólóénak”. Ebből a ma­kacsságából még nyugdíja­zása után sem engedett... Továbbra is egyedül élt, de nem magányosan, mert Ist­ván komájának a menye mindig úgy főzött, hogy ne­ki is jutott hely az aszta­luknál. Még mosott is rá. mintha a családjukba tar­tozna. A két öreg, ha jó idő volt, elfoglalta magát a kertben, máskor meg hol egyiküknél, hol másikuknál múlatták az időt. Esténként leginkább snapszliztak. Egyik se viselte el könnyen a rossz lapjárást. Néha még össze is kaptak. Persze csak úgy, a második gyerekkor zsémbelődésével, hogy leg­közelebb a győztes nem ját­szik majd olyan nagy máz­lival, mint most. A fiata­lok csak mosolyogtak eze­ken az évődéseken, mert úgy voltak vele, míg ilyes­mire futja nekik, biztos, hogy nincs nagyobb baj az egészségükkel. Egyik ilyen megszokott él­celődés közben — éppen Já­nosnál — István hirtelen el­sápadt, a hangja is elakadt, alig kapott levegőt. — Mi van veled, koma? — rettent meg János. — A fene egye meg ezt a kár­tyát! — csapta le a keve­résre váró paklit az asztal­ra, s kétségbeesetten nézett Istvánra, aki néhány mély lélegzetvétel után erőre ka­pott. — A rosszseb egye meg, ilyen még nem fordult elő velem! — Fáj valamid? — Á, semmi az egész! Már jól vagyok — állt fel István. — Legközelebb úgy­is én nyerek! — jegyezte meg a szokásos bizakodás­sal, s ,elindult haza. János kikísérte. Csak ak­kor ment vissza a kon.vhá­Tóth Lajos: Egy forint ba, amikor István benyitott a kisajtón. Furcsa érzéssel feküdt le. Ügy érezte, nem volt véletlen komájának ez a hirtelen jött, hirtelen múlt elernyedése. Reggel megnyugodott. Amikor kilépett az utcá­ra, hogy a frissen esett ha­vat elseperje, István az ő házuk előtt már a felénél tartott. Erős marokra fogva húzta a seprőt, mint más­kor. A jókedve is megjött. — Estére rajtam a sor! — emelte fel játékos fenye­getőzéssel a seprőt. Valóban ő nyert több par­tit, de ebben annak is része volt, hogy János szándéko­san el-elnézett egy lapot, „elfelejtette" bemondani a húszat vagy negyvenet. — Na, mit mondtam? — jegyezte meg búcsúzáskor István, aki nem vette észre komája jóindulatú turpissá­gát. Ezután visszaállt a koráb­bi rend a kártyázásban: semmi, pardon János részé­ről, aki már bánni is kezd­te egyszeri nagylelkűségét, mert a lapjárás jobban ked­vezett komájának, mint ne­ki. A tavaszi veteményezések idején Irénke, István ' me­nye izgatottan szaladt át Já­noshoz, aki a kamrában ke­resgélt a vetőmagos zacskók között. — Jöjjön gyorsan, Jani bácsi . . . Apuka összeesett a kertben . . . Eszméletlen . . . János nyomban igyekezett az asszonyka után. Mire a kertbe értek, István már magához tért, de nem bírt lábra állni. Betámogatták a szobájába. Lefektették. Hal­lani se . akart arról, hogy orvost hívjanak, de most János kijött a béketűrésből. — Menj a doktorért! — mondta keményen, nem is annyira 1 rönkének, hanem Istvánnak. — Addig itt le­szek mellette. Leült az asztalhoz, s on­nan figyelte komáját, aki nehezen szedve a levegőt betegesen elnyúlva, megfa­kult arccal feküdt. A ko­ma plafonra meredő tekin­tettel néha-néha összefüg­géstelen szavakat préselt ki a száján, alsó ajka jobbra elhúzódott a felsőtől. Az orvos, amikor megpil­lantotta a torz arcot, már tudta, mi a baj. Vérnyo­másmérés, pulzustapintás, közben fejcsóválgatás. Be­adott egy injekciót, majd felírta az orvosságot. Az udvaron Irénke kér­désére csak azt mondta: — A korral jár. Agyi ér­elmeszesedés. Kímélni kell magát. Pár napig ne en­gedjék felkelni. Se emelnie, se hajolnia nem szabad, mert ha megpattan egy ér. .. — hagyta abba az or­vos, de kézmozdulatával ki­fejezte, mi lehet a vége. István már másnap fel­kelt. Ügy érezte, nincs sem­mi baja. Még — ami eddig csak ritkán fordult elő — menyével is összeszólalko­zott, mielőtt az kiindult volna a délutáni műszakba. János is fültanúja volt az ebédet követő szóváltásnak. Csak hárman voltak, mert Ahti, Irénke \férje a tsz-ben. a gyerekek meg a napközi­ben ebédelnek hétköznap. János egyre kényelmetle­nebbül hallgatta a civódást. Menni szeretett volna, de a helyzet nem engedte, hi­szen megsértődött volna mindkettő, ha hazamegy. Nem avatkozott a vitába, noha magában Irénke párt­ján volt, mert csak neki szaporodna a gondja-baja, ha leesne a lábáról István. — Maradj nyugton! — kezdte okítani komáját, mi­után Irénke elindult a tsz- be. — A betegséggel nem lehet viccelni. Mindenkép­pen kórházba akarsz kerül­ni? — Akkor inkább a teme­tő! — vágta rá a magát jobban érző ember hetvenr kedésével István. — Ne siettesd, arra még ráérsz. — Megesz a fene itt bent. Gyere, most nincs itthon ez a taknyos — célzott a me­nyére. —• Bóklásszunk egy kicsit a kertben. János engedett, de hamar megbánta. A gádor végén a hátsó udvarba vezető lép­csőkön a koma olyan imbo- lyogva lépkedett, mint a kelleténél többet ivott em­ber. önkéntelenül fogta meg a karját, mert azt hitte, el­esik. — Látod, az istenfáját! — zsémbeskedett István. — Az orvosságtól van. Olyan ke­serű, akár az epe. Mindjárt fölfordul a gyomrom! —Kis időre megállt, majd miután szabaddá -tette karját, Já­nos elé lépve elindult a kertbe vezető betonjárdán. — No, ez már sima. Itt könnyebb. János örült, hogy komá­ja biztosan lépked, mégis mellé húzódott, hogy bár­melyik pillanatban kész le­gyen neki segíteni, ha újra imbolyogni kezdene. A hetek múlásával úgy látszott, István rendbejött. Ekkor már az orvos is azt tanácsolta Irénkének. hogy engedjék mozogni. Járkál­hat, csak ne hajoljon és ne emeljen. Hosszabb sétát pe­dig csak úgy tehet, ha mel­lette van valaki. Ettől kezdve János min­dennapos elfoglaltsága lett, hogy délelőtt is, délután is megsétáltatta a komáját. Kezdetben csak a Szélső­soron járkáltak, később már bemerészkedtek a főtérig is. Ott az egyik pádon kicsit pihentettek, majd szép las­san hazabattyogtak. Jánost csak az aggasztotta, hogy István inkább csoszog, mint lép, s a jobb lábát kicsit húzza is, mintha azt nem erezné úgy, mint a mási­kat. Eleinte nyugtalanította ez, később megszokta. Rej­tett belenyugvással vette tu­domásul, hogy komája még­sem jött rendbe egészen. Nem szólt erről se Irénké- nek, se Antinak. Hogy a délelőtti sétának valami haszna is legyen, Irénke gyakran adott nekik olyan „feladatot”, vásárolja­nak be a boltban. Mindany- nyiszor felírta egy cédulá­ra, mit hozzanak. János a konyhai áruk (só, cukor, paprika, miegyéb) árának felét mindig magára vállal­ta, s utólag fizette ki Irén- kének. Most is bevásárolni men­tek. Szokás szerint a nylon­szatyrot János vitte, s a cédula is az ő zsebében volt. Az önkiszolgálóban min­dig János vásárolt, és Ist­ván fizetett, míg komája a portékákat berakta a drót­kosárból a szatyorba. A kialakult munkamegosz­tásba most hiba csúszott. A kománál nem volt elég pénz. Hiányzott egy forint. Zavartan intett Jánosnak, aki nyomban kiegészítette az összeget. Ezzel az elinté- zettnek vélte a dolgot, s még akkor sem jutott eszé­be, mikor Irénkével „elszá­moltak”. István azonban nem felejtette el, de a fia­tal asszonynak sem volt ap­rója, s „majd a legköze­lebb” megegyezéssel tettek pontot a Jánost már idege­sítő koma mániákus „adós­ságmegadására”. Vissza tu­dott volna adni a tízesből, de csak azért is letagadta, hogy van a bukszájában még apró. Könnyítette fül­lentését az is, hogy a porté­kák árának ráeső része ke­rek összeg volt, nem kellett veszkődni a maradék forin­tokkal. — Majd ha megjön Anti, átszaladok vele — mondta István. — Neki biztosan van egy forintja. Ma úgyis nálad a sor a kártyában. — Jó, jó — szabadkozott János. — Ebédre majd visz- szajövök, s szaporázott haza. Irénke már benne volt az ebédfőzésben. — Nem pihen le egy ki­csit, apuka? — kérdezte már azért is, hogy ne lábat- lankodjon a konyhában apó­sa. — Inkább kiülök a gádor­ba. A nyitott ajtó mellett ült le egy zsámolyra, s élvezte a tavaszi napfény szokatlanul erős melegét. Nem sokáig. Pár perc múlva úgy érezte, mintha a feje nehezedne. „Biztosan felkavarodott a vér az agyamban” — gon­dolta, s arrébb húzódott, ahová nem ért el a nap. Itt se volt jó. „Mi a fene kerül­get?” — állt fel, s becsoszo­gott a szobába, azonban nem csukta jól be az ajtót, s az apró csapódások idegesítet­ték Irénkét. Oda lépett, hogy becsukja. Mielőtt megtette volna, ránézett az ágyra, ahol apósa arccal a fal felé for­dulva aludt. Legalábbis úgy látszott. Mire János visszajött,^ te­rítve volt az asztal. — Üljön a helyére Jani bá­csi! Mindjárt felébresztem a tatát is — nyitott be Irénke a szobába. — Jaj, Istenem! Mi van magával, apuka? — kiáltott fel rémülten Irénke, mikor megpillantotta az ágy előtt a szőnyegen hanyatt fekvő apósát. Üveges, kidül­ledt szeme úgy meredt föl­felé, mint aki közelében jár a földi lét végének. Nem ismerte meg sem me­nyét, sem a riadtan besiető komát. A magatehetetlen tes­tet nagynehezen visszafektet­ték az ágyba. — A forintot adjátok meg a ... Jánosnak ... Adósság­gal nem mehetek el... — nyögte öntudatlanul, majd félrebillent a feje, s arcát egyre jobban ellepte a halot­ti szürkeség. János a koma pulzusát ta­pogatta. Már megállt a szív. — Vége! — súgta, s le­emelte fejéről a fekete kala­pot. — Drága komám, miért ilyen hirtelen? Miért? — kérdezte könnyeit nyelve. — Irénke, hívd haza Antit, ad­dig vigyázok én rá. Az asszonyka ledobta a kötényét, s úgy, ahogy volt, biciklire ült. Mire a fiatalok megérkez­tek, János már túl volt a végállomáshoz érkezett ko­mától való búcsúzáson. Egy széket húzott az ágyhoz, s háttal ült a halottnak, mert nem volt ereje az arcába nézni. Ennek ellenére úgy beszélt hozzá, mintha még élne. — öreg cimborám... te már túl vagy azon, aminek én még előtte vagyok . . . Ha mégis valóban létezik az a másvilág, amiben a magunk módján hittünk is meg nem is, foglalj le egy helyet mel­letted a számomra . . . Hátha találkozik a lelkünk .. . Mindegy, hogy mennyország vagy pokol... Csak egymás mellett legyünk ott is .. . te, a bennem élő halott, s én, a túlvilág várományosa .. . A rászakadt magány kese­rűsége emésztette otthon is. amikor fejét lehajtva moz­dulatlanul ült a konyhában. Anti kopogtatására rezzent fel. Mutatta neki, hogy fog­laljon helyet, de a kisszom- széd nem ült le. Csukott te­nyerét az asztalra tette, majd kinyitotta. Halkan koppant valami. Mikor kezefejét el­húzta, ott lapult a forint a viaszosvászon térítőn. — Apám adóssága . .. — Ugyan, fiam, bár ő hoz­ta volna... Anti már indult is haza. Mielőtt kilépett volna a konyhából, az ajtóból még visszaszólt az asztalnál lever- ten ülő Jánosnak: — Jani bátyám... To­vábbra is szívesen látjuk ná­lunk, úgy, mint eddig. Jó éj­szakát! Harmadnap volt a temetés. A falu halottasházába min­denkit megelőzve János ér­kezett elsőnek. Mint egy tol­vaj, úgy osont a koporsóhoz, pedig adni jött. Felhajtotta a szemfedőt, a homátyban kita­pogatta István kihűlt jobb kezét, s tenyerébe csúsztatta a forintot, a baráti kegyelet tálentumnál is értékesebb út- ravalóját az örök álom isme­retlen világába. Tóth Valéria: Elhagyatva Tomka Mihály versei: Legépelt langyos ősz avagy fohász a váteszhez lámpát köss nyakadba vátesz kit ösztöndíj sem ösztönöz géppel írj a koppanó nesz hosszan elköröz arctalan a gyermek-júdás nyála hülye-mosoly a jászolban szú-elmúlás rág a szalmában a moly nem lesz hó a langyos égen nem lesz mosoly se könny gyémánt éj világa égjen ne arctalan közöny vak vátesz már egyre többen . . . (...) langyos még az ősz a ködben géppel írj ne sírj! Hiszem Korpa közül a tévedt gyöngyöt kimentem én, fáradt istenem, zabálja föl a szivem bármi állat, az elbitangolt gyöngyöt visszamentem! Cantáto profána Ügy hittem, végtelen futok, az erdő el ^osem ereszt — tisztásra ért vadként gyanítom: emelkedik a célkereszt.. . Tintahalak kavarognak Gyöngyhalászod bizonytalan lebeg medúza-arcú istenem, nem a tengert, az ingoványt, pohár vized sem ismerem! Kéri László: Kapuk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom