Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-28 / 281. szám
1987. november 28-, szombat NÉPÚJSÁG KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Magyar író szép üzenete a messzi Ausztráliából Domahidy András. — Van-e, ki e nevet ismeri? — 1985 óta valószínűleg nem kizárólag az irodalomtörténészek szűk köre. Én csak most kerültem vele értelmi s ezzel egyidejűleg érzelmi kapcsolatba. Irigylem azokat, akik őt előzőleg már ismerték. Másik irodalmi reflexiót is kivált bennem ez a név. Űj, Nagy írót küldött — ezúttal nem a falu, hanem az ötödik kontinens. 1985-ben jelent meg a Magvető Kiadónál az Árnyak és asszonyok, és ez évben a Vénasszonyok nyara c. műve. Ikerregények, melyeket Domahidy fordított sorrendben bocsájtott olvasói elé. 10 év van a két könyv között. A Vénasszonyok nyara 1969-ben Rómában született. Az Árnyak és asszonyok 1979-ben az ausztráliai, ki tudja hol lévő Perth- ben (ahol könyvtárosként dolgozik) hagyta el a nyomdát. E művek elolvasta után nyomozásba fogtam. „Vajh, ki ő és merre van hazája?” — A Magyar irodalmi, a Világirodalmi kisenciklopédia és lexikon nem jegyzi a nevét. A megyei könyvtár oly gondosan szerkesztett recenzió katalógusa sem tárol róla adatot. Az Űj írás egy tartalomjegyzékében és a színe miatt tömören „spe- nót”-nak becézett magyar irodalomtörténet határon túli íróinkról szóló kötetei számon tartják. Közlik. hogy a diaszpórában élő magyarok a külföldi Látóhatár, ill. Űj Látóhatár c. folyóiratokban sok szép írást tettek közzé szerzőnktől. aki a Vénasszonyok nyara c. regénnyel (az ott bizonyára jól ismert) Lehelpályázat Bizottság nagydíját elnyerte. Olvastam. Nagy gyönyörűséggel, ráismeréssel elegyes rácsodálkozással. Hihető, hogy olyan messze van? Hisz úgy ír, mintha itt élne. József Attila is benne lakik? Arra kellett gondolnom. „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlél- get velem.” Vállalja magát. S ha vállalja, akkor kiderül, hogy Domahidy András magyar, aki történetesen Ausztráliában lakik. Nagy gondolat, hogy a megyei könyvtár ez évi rendezvénysorozatában olyan magyar irodalmi helyzetképet tár fel, mely teljes keresztmetszetet ad. Tágan rajzolják fel a magyar irodalom határvonalait. Nem szűkül le az egy nagy vízfej Budapestre, nem zsugorodik provinciális keretek közé, hanem a műfajok országos áttekintései mellett a környező országok magyar íróin is túlmutatva, a nyugati magyar írókat is beszámítja. Ez még az illyési számok nagyságrendjét is meghaladja. Már az első, a magyar prózáról szóló előadásban is esett szó a párizsi Magyar Műhely köré szerveződő alkotókról, és hallottuk Domahidy András nevét is. írónk 1920-ban született, 1948-ban hagyta el Magyar- országot, de vitte és megőrizte a nyelvet. Erős várunk a nyelv, szokták mondani. Igaz. Megtartotta nekünk Domahidy Andrást. Telitalálat az Árnyak és asszonyok védőborítója. Merczel Péter terve. Egy bőrönd, melyen a névjegytartó nemzeti zászlónk színeit viseli. A bőrönd sarkán lévő címke Ausztrália sematikus térképének rajzolata, benne kenguru áll. Valóban ezek a szimbolikus határok ölelik Domahidyt körül. A Vénasszonyok nyara 1945—47 között ír arról a Szabolcs-Szatmár környékén lévő, Románia határvidékén fekvő kis helyről, ahová amerikai hadifogságból tér meg két fiatalember: Becsky Pál és gróf Tárchevich Dusán. Mindketten azokból a körökből származnak, amelyeket az ország akkor nemigen szívelt. Életteret keresnek. Pál kertjét védelmezi, óvja, abból kíván megélni. Dusán feketézővé válik, majd börtönbe kerül. Nagyon vázlatosan írtam le a cselekményt. Ezen belül a regény sok szereplőt felvonultat, és számos átélhető sorsot mutat be. Nem tagadott nosztalgiával tekint a szerző az alakokra, s ezzel azt fejti ki, hogy több együttérzéssel pl. Becsky Pál Magyarországon élhetne, beilleszkedhetett volna abba a társadalomba, amely akkor rakta le alapozó építőköveit. Nem így történt. A Becs- kyek maguktól távoztak, vagy távozni kényszerültek. Sommásan. Egyénitettség nélkül. A Magyar Nemzet 1987. szept. 14. sz. 6. lapján olvashatunk egy Domahidy-nyi- latkozatot. így szól: „Az én regényem a második világháború után keletkezett helyzetben rejlő szituációkat bogozza ki, azt, hogy a középbirtokosi és főnemesi osztály tagjai hogyan viszonyultak ezekhez a szituációkhoz, és hogyan próbáltak sikertelenül — vagy némi sikerrel — új talajt teremteni maguknak. Az én témám a sikertelenek útja. Azt keresem, hogy mik voltak azok az okok, amelyek miatt a főhős hiába szerette hazáját — mégis arra kényszerült, hogy elhagyja Magyarországot.” Az Árnyak és asszonyok részben itt-ott más névvel, de több esetben a szereplők változtatás nélkül tovább vitt nevével folytatja ugyanezen hősök immár a távoli földrészen kibontakozó, vagy már ki is alakított életének ismertetését. Nem árnyak az árnyak. Nagyon is élő emberek. Árnyak talán abban az értelemben, hogy életük élő. ill. holt asszonyok, s főleg egyetlen asszony árnya által változik. Sorsukat egy elevenen élő árny-asszony formálja. A könyv első lapján ez a betűkép áll: Troptichon Inke Sophie Christine Domahidy András helyében ötszöget rajzoltam volna, mert a kép akkor teljes, ha két férfinevet is hozzáírunk. János és Berci nevét, mert ez a két „idegenbe szakadt hazánkfia” úgy él, élhet csupán, ahogy a három nő vonzása, taszítása engedi. A lenyűgöző olvasmány a stílusművészet természetéből fakadó, tehát nyers, nem affektált, cizellált kiválósága által is élményt nyújt. Az Ausztráliában élő magyar hősök a megőrzött magyar nyelven beszélnek. Használnak olyan szavakat, melyeket a ma magyar olvasója netán a Magyar Ér- termező Szótárból, vagy a Néprajzi Lexikonból ismer már csak (hévér, palaj). E figurák viszont, ha a könyvespolcukhoz nyúlnak, Szabó Lőrinc: Huszonhatodik év c. szonettkoszorúja természetes otthonossággal simul a kezükbe. Hogyisne — a kedvest gyászolják. Sirathatják-e angolul? Együtt mondja tehát az egy asszonyt szerető két férfi: „Dolgoknak kezdel lenni rokona ! Halkulva lassan, halkuló agyamban ! Amelyekben már szétválasztha- tatlan / a fogyó egykor s a növő soha ...” Ez Domahidy András hozzánk intézett szép üzenete. Fogadjuk szeretettel, mert ő a mi írónk, minket gazdagít- Szabad Olga Mit ér az ember, ha nem labdarúgó Gyöngeségeim közé tartozik, hogy gyermekkoromtól fogva mindmáig vidít, szórakoztat, olykor keserűséggel áraszt el a labdarúgás. így talán nem furcsállja senki, hogy érdeklődést váltott ki belőlem az a sporthír, hogy meghatározták a legjobb labdarúgók átigazolásakor az őket átengedő együttesnek fizethető összegeket. Másfél millió a legnagyobb summa, amit NB I-es játékosokért kérni és adni lehet. Az NB II-sek esetében a plafon 800 ezer forint. Sok ez? Kevés? A vásárlónak nyilván sok. az eladó meg kevesli. De minden futballrajongá- som ellenére is eretnek gondolataim támadnak az ilyen hírek hallatán .. . Vajon nem kéne ezt kiterjeszteni a művészet területére is? Mondjuk, ha például Kaposvárott föltűnne egy tehetséges színész, és a budapesti Vígszínház szeretné átigazolni, miért ne mondhatná Kaposvár: jó, jó, de mi eljátszattunk vele eddig huszonegy főszerepet; amikor hozzánk került, pö- szén beszélt; úgy viselte a frakkot, mint tehén a gatyát; mi kezdőből vezető művésszé faragtuk — másfél millió az ára. Mi volna, ha a gazdaság is bevezetné ugyanezt? Mondjuk egy termelőszövetkezet, amely szanálástól szanálásig botorkál, fölfigyelne téeszközgazdászra, aki ötleteivel fölvirágoztatott egy hozzájuk hasonlóan gyönge adottságú téeszt. A jelen szakember nászutasok paradicsomává varázsolta gazdaságunk erdőszéli fogadóját. Kóser bort és pálinkát állíttat elő izraelieknek, csadort készíttet az iszlám asszonyoknak Közel-Keletre, jómódú, ám magányos özvegyasszonyok részére hétvégi szabadidőprogramot szervez, melyeken a harmincas évek elaggott táncdal- énekesei adják elő a jól fizetni képes hölgyek kedvenc számait. Szóval ezt a közgazdászt is értékelhetné másfél millióra az a szövetkezet, amely lehetőséget nyújtott neki nem csekély kockázattal járó ötleteinek megvalósításához. Elképzelhető, hogy még a közigazgatásban is hasznosítani lehet ezt a káderát- csoportosítási módszert. Az olyan falusi tanácselnököt, aki személyes varázsával a tehq könnyed elfogadására bírta a helység lakosságát; aki társadalmi munkában nemcsak művelődési házat, de búvár-világbajnoksághoz edzőpályát is építtetett a férfinéppel; aki megrendezte szabadtéri színpadjukon az első magyar aggastyántalálkozót — megszerezhetné magának a harminc kilométerre levő város. Az agyafúrt falusi tanácselnök megérne nekik akár kétmilliót is. Már kétmilliónál vagyok, holott arról még nem is szóltam, mit jelent egy üzemnek például egy olyan autószerelő, aki nem erőlteti minden csip-csup alkalommal az alkatrészcserét — még olyan estben is, amikor mondjuk, az a bizonyos darab hiánycikk — hanem úgy bánik a kocsival, mint a jó állatorvos a gondjaira bízott jószággal. Az olyan szerelő, aki nem ácsorog a büfében, nem a totóesélyek mérlegelésével tölt órákat, aki ha szemtől szembe áll az ügyféllel, nem célozgat arra, hogy neki bezzeg csak Trabantja van, meg három gyereke, és Krisztus koporsóját se őrizték ingyért. Vajon hány százezret ér munkahelyváltoztatáskor egy ilyen szerelő? És mennyit egy műbútorasztalos, aki hódítóan szép egyedi darabokba öli be irigyelt szaktudását, végtelen türelmét, és az arcáról patakzó verítéket? Mit ér a bányász, aki egyik nap olvassa az újságban. hogy szaktársaira valahol megint ráomlott a fejtés, de ő másnap megcsókolja gyermekeit, és a hajnali busszal indul a tárnába ... Van-e árfolyama a bolti eladónak, aki nem csonkít súlyt, nem számol öt tétel helyett hatot, aki nem rejti a fölvágottak hulladékát két szelet friss párizsi alá, aki rámosolyog a vevőre. Reménykedem, hogy labdát kergető barátaim nem értik félre gondolatmenetemet. Természetes, hogy helyénvalónak tartom: mint a népszórakoztatás munkásai, találjanak becsületes megélhetést, családot és otthont alapító lehetőséget. Másoknak illenék azon gondolkod- niok, hogy az ember társadalmi hasznosságának megítélésére vagy pénzbeli értékelésére a focizok árazásán kívül kínálkozik-e lehetőség. Bonyolítja a dolgot, hogy míg a pályán nem sok szerep jut például egy válogatott söprögető lelkivilágának, bizonyos mesterségek kézügyességet, filozófiai tájékozottságot, esetleg történelmi ismereteket is megkívánnak. És vannak emberek, akiknek személyiségében akár három kartársuk szorgalma, képzelőereje, művészeti adottsága egyesül. Olvastam Kós Károlynak Benedek Elekhez születésem évében írott levelében a következőt: „ ... építek is. Bővítem a fészkemet; csak úgy a határból összeszedett kővel, akit sár közé raktam ... karácsonyra szeretnék egy Kaláka-kalendáriumot kiadni... Nyomtatnám itt Sztá- nán. Erre a célra már szereztem egy kis ócska, kiselejtezett kézisajtót...” Ennyit a levélből. Hány ember volt Kós Károly? És volna-e olyan ázsiója manapság, mint egy fürge, labdaéhes jobbszélsőnek? Meg hogy a magam szakmájánál maradjak, egy jelesebb toliforgatóért, aki ma még Szegeden pusztítja a kéziratpapírt, adna-e annyi átigazolási díjat bármelyik budapesti napilap, mint amennyiért egy kiöregedett budapesti labdarúgócsillagot szerez meg egy falusi téesz, hogy vele díszítse csapatának összeállítását? Bajor Nagy Ernő Alapítvány A Békés Megyei Moziüzemi Vállalat alapítványt tesz a Békés Megyei Népújság Körőstáj kulturális mellékletében 1988-ban megjelenő, filmes témájú írások szerzői számára. Jutalmazni kívánjuk azokat a kiemelkedő írásokat, melyek a jelzett időszakban hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasók a filmművészetben tájékozódjanak, elősegítik, elemzik egy-egy rendező pályáját, egy-egy filmjét, a különböző filmirányzatokat, nemzetek filmművészetét, helyzetét, törekvéseit stb. Az írások műfaja kötetlen, alapvető feltétel, hogy témakörében átfogó, érzékletes elemzést adjon. Jutalmazni kívánjuk ezenkívül azokat a képzőművészeket is, akik a Köröstáj kulturális mellékletben vagy annak baráti körében filmes témához kapcsolódó tevékenységet fejtenek ki. Az alapítvány évi összege 15 000 forint, melyet a tárgyév után január hónapban bizottság ítél oda. Az értékelő bizottság tagjai: a Békés Megyei Moziüzemi Vállalat képviselője, a Köröstáj szerkesztője és a Magyar Filmintézet megbízottja lesznek. Az alapítvány felosztásáról és odaítéléséről az értékelő bizottság dönt. Eredményhirdetés első alkalommal 1989. februárjában. DANKO PÁL, a Békés Megyei Moziüzemi Vállalat igazgatója Polner Zoltán: Naplójegyzet Sugárzóm, mint kő a nyárban: mégis mire megszólítasz a múlhatatlan földet sújtod. A fény-harmatos mezőket, hol arcom végleg elmerül. Égnek vasöntvényű erdők, felhők, folyók gőzölögnek s én teremtem, teremtem egyre tékozló halálomat. Gyökössy Endre: Négysorosak Lengve a poros kertbe lejt, lesem az első hópehelyt. Milyen félénk, milyen fehér. Sár lesz, mihelyt a földre ér. ' * * * Hol finom úr, hol vakmerő ripők, ha kell csizmát hord, ha kell lakkcipőt, a más szavát mindig sokallja, mint lenge nád, úgy hajlik jobbra-balra. * * * Mindig mindenhol ott van és figyel, nem száll vitába soha senkivel. — Igazi úr! Ha elmegy kórus zengi. — Hogy is hívják? Nem tudja senki. * * * A pocsolyában is tükröt keresek, hogy láthassak az égből egy keveset, hogy erősebben akarjam a jobbat, hogy egy helyben ne álljak s ne topogjak. Szúdy Géza: Recsegnek a nyár falai Recsegnek a nyár falai, akár az életé, ha veszti lángolását, omladozik a nyáréj kupolája, számolatlan hullnak a csillagok. Elhallgattak a zengő tücskök is, olykor egy elszánt rezegteti még fázósan, kínnal, vontatottan. Hová visz ez a kigödrösödött homályos út, amelynek partján autóroncsok s letűzött keresztek jelzik, hogy bárhol befejezheted? Mert hát a cél és a megérkezés két teljesen különböző dolog, azt te tűzöd ki, ezt valaki más. Ambivalenciák kísérnek, és így Mindennek két, sőt több értelme van. Keresed közöttük a neked valót, azt az egyet, amely tán üdvözít, de meg ne alkudj, hogyha megtaláltad! Mondd: igen, igen, és mondd, hogy nem és nem, ahogy az Írás is eszedbe véste! Recsegnek a nyár falai, hiszen az a rendje, hogy minden összedől, meg hogy a romra — dőlni! — új fal épül. Omladozik a nyáréj kupolája, elcsöndesül a hars tücsökzene, egy-egy ha szól, és rezegteti még fázósan, kínnal vontatottan. Így szólok én is, elrezegtetem fogyó hangjaim csip-csup maradékát arról, hogy szép volt élni s arról, hogy félelmesen csúnya volt. De azért mégis nagyon szomorú, Ha az egész most a végére jár, végére, föllebbezhetetlenül.
