Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-28 / 281. szám

1981. november 28., szombat o Nyugaton halotti fény. A fű ledőlt a szél útjában. Hunyorog, hunyorog a ke­leti csillag. Lódobogás az úton. Lassú és súlyos. Meg­merevedett ember körvona­lai. Markáns ajkak és szelíd esti fénnyel megvilá­gított orr. Púpossá hajlott hát. Rövid, vaskos lábak. Susog a széna. A lovak tapossák az utat. Lassan meghúzza a gyeplőt, a lo­vak felágaskodnak. Megáll­nak. A széna lélegzik. Ke­leten a Hold. A szénába rejtett púp pihen. A férfi mellett bizonytalanul meg­hajtó női test kopott le­nyomata. Lány. És meleg, mint a lélegzet. Néhány nappal ezelőtt is kijött a szántóföldre. Egész nap ka­pálta a kukoricát. Egész nap a lány testét nézte, belefáj­dult a szeme. Ránevetett. A kukorica ottmaradt. A fér­fi megéhezett a kacér neve­téstől. Mira csak éjjel, az ágy­ban nevetett. Napközben so­sem látta mosolygós arccal. A kacaj száll az éjben. Csengősen. Beivódik a szé­nába, a fehérneműbe, az iz­zadt testbe. Kíván valamit ezzel a ne­vetéssel? Hogy megérintse? Vagy a púpján nevet, mint az utcabéli gyerekek? Ki­futott a mezőre és azt mondta: „A néni küldte.” Mira mindig incselkedik ve­le. Majd megmutatja ő neki! Mira néni sohasem verte. Csak sötétben nézte és egész Milorad Rodics: Álom önvédelemből lejöttek az erdőből a farkasokkal erősek és lázadók tölgytörzsek az Una habjain véres csapásokat osztogattak rohanva az árterekre hősök és vadállatok önvédelmük álmait elkockázták sebeikre a zöld leveleket fontak s a nap felettük tündökölt sírhantok emlékek pörögtek az örvényekben kövekbe rejtette őket az éj mintha örökre elvesztek volna támadtak emberek és embervadak szétszéledve a világba patakok vizében úsztak és irtották a bűnt voltak a szél a vízhez kötözött voltak a hal voltak a fű villámok fénye lobbant felettük amerre mentek így volt azzal a világta­lan lánnyal is A szénában. Csak az a lány nem illato­zott. Lábának trágya és te­héntej szaga volt. Egész éj­jel szeretett, becézett... Lány. A szemekben öröm. A kezekben szenvedély. A tenyér csúszik a fehér for­róságon ... az újraszületett holdvilágon. Susog a széna. A lovak vá­rakoznak. A lány arcára ki­ült a szenvedély. Törékeny test. Sötétség: őrült és sü­ket. A néma szél túlkiabál­ja a csendet. A kezek gyen­gülnek. Elhal a nevetés a szénában. A szél fonatai to­vasuhannak. Utaznak. Susog a széna: hajnal. Érzi: a púp zsugorodik, csak ki­csit hajlott a háta. Nagy szemek. Beesettek. Rózsás arc. Szép. Egész éjjel. Egész éjjel fújt a szél a szénán ke­resztül. Hajnal előtt a bol­dogság elköltözött valamer­re, meg nem határozható irányba. A boldogság a szél­lel megszökött. Beleselkedik az éj a reg­gelbe. Nyugatról a kelet el­ső sugarával elöntött ma­dárraj érkezik. A mező kö­zepén újra a tehetetlenség emelkedik. A lány eltávozik fáradtan a hajnal felé, az el­hervadt fű forróságával el­telve. A fehérség még érző­dik a levegőben, elfogy, mint a vágy. A férfi a lány fehér szövevényében puhán útra kél. Űjból kezdődik a mada­rak és az emberek játéka. Zrenjanini írók műveiből közlünk válogatást kulturális mellékletünk­ben. Valamennyien Békéscsaba jugoszláviai testvérvá­rosában élnek, írásaik, költeményeik egyrészt az Ulaz- nica című irodalmi folyóiratban, másrészt a városi könyvtár kiskönyvtár-sorozatában jelennek meg. Töb­ben nem ismeretlenek lapunk olvasói előtt, alkalman­ként szerepeltek már a Köröstájban is. A műveket Szavovics Margit fordította. Radisa Lucies: Illusztráció I. Radivoj Sajtinac: llje Sík, sík, sík. Annyira sík, hogy meredeken és átvág­va fojtogat, reszeli a tekintetet, a torokba fényforgá­csok költöznek. A végeláthatatlanba zuhan. Az éhes és száraz végtelenség derékig a földbe ás. Sík, mint az ős­kezdet, sík, mint a vég vége. Puszta, sokoldalú kép: a halál születése, vagy a születés halála. Örömteli szomo­rúság és szomorú öröm. Nem mozdul, felfújódik, meg­valósult és megátkoztatott. A síkság, halál a Világosság­gal szembeni ellenállásra. A bolond tenyere és az ural­kodó tükre. Határtalan katlan, mindent befogadó. Vé­kony hártya határvonalai, néma magasságok, kitaláltak. Tévedsz, nem tudod te ezt! Itt az árnyék elugrik, ,ha rálépsz, minden oldalról le­selkedik, hol eltespedve, hol megfeszülve. Nem változ­tatja irányát a szélben, nem hullámzik és nem ágazik szét a kiemelkedéseken és sziklákon, hozzád hasonló marad, nyomán mindig megtalálod önmagad. Itt minden látszik, nincs szűkület, ami zavarja, se kanyar, ami valamit megváltoztatna. Egyikből a másikba átmenve éled át önmagad a har­madikon át a negyedikig, mindez az ötödikért, és mégis se magadért, senkiért. A természet megnyitja az embert, a zsírosat, így nem nyikorog. Lengedeznek a katonaságok és karavánok. Az idő hiábavaló, a tér összefonódva, szakadékok és tá­maszték nélkül. Nő az elültetett és elvetett, hogy learasd, elbújt, el­tűnt és megjelent, találkozott a rosszindulatúval, befes- tődött a tulajdonnal, létezett és nem létezett, mindez négy meztelen éles vonal, égaljak, szántóföldek, lélegzés és lassú, lassú beszéd között. Hogy minden hallatszod jón, hogy mindent elmondjon, hogy mindent tudjon. Természet, dolgok és szavak... Miből van az arcom? Megérintem magam és érzem. Nem tükör, hanem az első idei fagy. Milorad Milenkovics Sum: KACAJ AZ ÉJBEN nap káromkodott. Esténként: a néni falaktól vonzott ha­talmas teste behúzódik a szoba ürességébe. A sarok­ban szétdobált ruhadarabok fojtották el a frissen festett padló és gyertyatartó fé­nyét. Nézte az üveg lepat- togzott nyomait a tükörben. Hajlongott. A hatalmas bal mellből gyermek nőtt ki. A képzelt sírás nyomta a szoba plafonját. Már tíz éve. Matur ska fürdő. A szavak elhaltak az ajkakon: ima. A mellek nyomait fáradt szél törli le a tükörről. A falon kép lógott. Kívánság, egyszerű és könnyű. Fürdő. Hát ilyen nehéz anyává len­ni? Ö nem válhatott azzá, még a szomszédtól sem. Az elkeseredés mind jobban szorította Mira sárgás testét. Mira nénit később zavarni kezdték az én melleim. Azt kifogásolta, hogy túlságo­san felemelem őket. Az éj­szaka kellős közepén kiabált. A gyűlölet a kezekből las­san a testbe és az arcba szö­kött. Növekedett a bosszú­vágy. VELE. Rejtőzködés és gyógykezelés nélkül. Teltek az évek, kiírva a foglalkozásokat: kis bejáró­nő rendes és tiszta. Idős há­zaspár: gondolkodási alka­lom. ö mindig egyedül jött. Keveset beszélt. A gyermek­kor elcsendesült utcái. Mint a holt kép: az ember szemei keresnek, kutatnak. Mosoly­gós arc a térbe dobva. Megcsókolja? Vajon kine­veti-e? Ha most itthagyja, nagyon szomorú lesz. A szé­na kábítóan illatozik. A lány kezei az arcán, mint­ha valamit keresnének. Meg­érinti a púpot... Lehet, hogy ő is, mint mások, sze­rencsét kíván? Holdfény. Mozdulatlan ke­zek a levegőben, a lány fe­lé fordítva. Kezek, nagyok és gyengédek, mint a hajna­li harangszó ... Csúsznak a feszes bőrön. Puha és me­leg, holdfény-illatú. Megre­megve szívják be a friss éj­szakát. Lábak fehérlenek. Az arc a sötétben mint az álarc. A szemek széttörik az éj­jelt, leselkednek. A nyelv megérinti az ajkakat, az ajkak a testet: a holdfény nem mozdul, örvendező ki­áltás: piroslik. Lassan si­mogat. Zorán Slavics: 5. fejezet, avagy amikor az élet normális volt Teljesen banális okból félbeszakította a KIÜT ke­resését: eső! A nehéz folya­dékfüggöny üldözőknek és üldözöttnek egyaránt meg­álljt parancsolt. Mar­tinnak már bőrig ázva sike­rült elérnie egy nádból ké­szült pásztorkunyhóhoz. Egy ideig álldogált, hajával az átvizesedett tetőhöz érve. Mintegy tíz perc múltán óvatosan leült a szalmával borított padlóra. A köpenyt maga alá gyűrve arra gon­dolt: vajon most mit csi­nálnak ök? Zavarja-e őket is az eső? Szokatlanul nyu- godtnak érezte magát, tud­ta, hogy az elkövetkezendő néhány órában képtelenség megközelíteni Beleget, mert csak stressz emelheti ki a mindennapiságból. Elvezet­ni a KIÜT-hoz. Legalábbis a könyvben így volt írva. Stressz vagy a kóma. Cigarettázott, a meleg füstben nem mindennapi, kábító megelégedettséget fe­dezve fel. A földpadlót za­varos vízsugár önti el, be- vizesítve Martin nadrágszá­rát. Nem reagált, pedig a víz hideg és sáros volt. Koráb­ban, még a Stankoviccsal való összetűzése előtt, min­den apróság bosszantotta. Meghúzódva ebben a kuny­hóban, az esővel áztatott pusztában, Martin Dimit- rijevics meg nem határoz­ható nyugalomzónába me­rült. Üldözői is kevésbé tűn­tek veszélyesnek és félel­metesnek. összehúzódva, mind job­ban befészkelte magát a szalmába. A melegséggel, melyet valahol mélyen ön­magában kezdett felfedezni, tudatába hatol egy közönsé­ges nap emléke azokból az időkből, amikor az élet még normális volt. Nada rekedten, lélegezve aludt. Az óra hangosan és ellenségesen csörgött. Fárad­tan, kedvetlenül kelt fel. Hétfő. 8 órakor a szokásos szerkesztőségi gyűlés várja. Kávé. Szokás, melytől a leg­rövidebb időn belül gyo­morsava lesz. Már napok óta olyan érzése van a gyomrábari, mintha sündisz­nót nyelt volna. A tűzhe­lyen kávéval félig telt edényt talál. Tegnap este főzte Nada, de neki nem volt kedve inni. 7.35. Még korán van. Az autó tegnap megérkezett a javítómű­helyből, úgyhogy nem kell gyalogolnia a szerkesztősé­gig. Citroenje gyakran elrom­lik. Most valami komolyabb baja volt. A szerelő kisipa­ros valami olyasmit emle­getett, hogy az olajhűtő ki­lyukadt, és komoly tűz üt­het ki, mert a gyertyák piszkosak, és gyenge az érintkezés. Azt is mondta, hogy az akkumulátor sincs valami jó állapotban. A számla majd csak szerdán érkezik. Pénze nincs túl sok. Nem fizette rendszeresen a televízió- és hűtőszekrény­részleteket, úgy, hogy adós­ságait egyszerre kellett tör­lesztenie. Nada fel sem éb­redve azt mormolta: szer­vusz. ö is viszonozta a kö­szönést, érezve, hogy ezt akkor tette csak, miután már becsukta maga mögött az ajtót. Felkelhetett volna — jutott eszébe rosszkedvű­en. Miközben haladt lefelé a lépcsőn, magára húzva kö­penyét, nem gondolt arra, hogy milyen idő várja kinn az utcán. Tegnap este a kertben teleszívta magát holdvilággal, és valószínű­leg ezzel a tudattal eltelve, nem is volt rá kíváncsi. Mégis, ez a fordulat túlsá­gosan kihangsúlyozott volt. Kinn esett az eső. Azaz, zu­hogott. Az ég átázott. Ned­vesség és szürkeség. Azt gondolta: elmúlhat-e egyál­talán ez az undorító hétfő eső nélkül? A nemrég beköszöntött ősz napról napra változtat­ta kedvét. Ö még drapp szí­nű nyári tergalnadrágot hordott. Cipője is nyári, műanyag és vászon. Igaz, importáru. 7.48 Az autó kilincse be volt kenve. Érezte a síkos­ságát, amikor hozzáért. Mondta Tot mesternek, hogy nehezen nyílik, bár csak felületesen, s így nem várta, hogy ennyire bepisz- kolja a kezét. Megfordította a slusszkulcsot, zörej hal­latszott. Begyulladt. Be­nyomta a gázpedált, és a motor egyenletesen búgni kezdett. A benzinszag kel­lemetlenül marta az orrát. Elcsodálkozott ezen, mert rendszerint szerette ezt a szagot. Az eső az oka, gon­dolta. És persze, a hétfő is. A szerkesztőségbe nyolc előtt két perccel ért. Me­net közben üdvözölte Mili- cat a hirdetőosztályról. Tur­kált az íróasztalon, kicse­rélte az írógépszalagot, ter­mészetesen bepiszkolta a kezét. Mire kijött a W. C.- ből, a gyűlés már elkezdő­dött. A főszerkesztő — szo­kás szerint — kötetlenül elemezte az előző számot, amely annak ellenére, hogy az újság hetilap — gyenge és unalmas volt. A „főnök” természetesen csak a kisebb hibákat vette észre. Valamilyen melléfo­gásokat emlegetett, melye­ket a következő számban mindenképpen el kell ke­rülni. Úgy viselkedett, mint­ha senki se figyelne rá, ami majdnem igaz is volt. Miután befejezte kimerítő beszédét, áttértek a követ­kező szám témáinak meg­beszélésére. Először a poli­tikai, majd a gazdasági té­mákat jegyezték fel. Amikor rá került a sor, bejelentette, hogy egy színházi bemutató­ról, és az ismert festővel, Mile Bogdanoviccsal foly­tatott beszélgetésről akar ír­ni. Az első cikket a kis Stojilkovics fogja megírni, a bogdanoviccsal folytatott in­terjút már szombaton ő ma­ga megszerkesztette. Tehát ezen a héten, azaz péntekig, csak egy nagyobb cikk és néhány kulturális hír ma­radt hátra. A múzeumban valami történt, annak utána kell járni. Megromlott mun­katársi viszonyokat emle­getnek. A többiek is felso­rolták témáikat. Városi hír­adó, falu és a végén sport. Teljesen elkalandozva hallgatta a felsorolást. 9.15. A megbeszélés elhúzódott. Éhséget érzett. Pogácsa és sör. Erzsiké fél 10-re hozza. Pedig ma ehhez sincs ked­ve. Jobban szeretne virslit enni. Mégis, mindegy. Meg­eszi a pogácsát. Sörért a „Putnik”-ba kell mennie, mert a szerkesztőségben ti­los inni. Amikor a gyűlés véget ért, a reggelire vára­kozva, elkezdte lapozni a színházi felvételeket. Egy vígjátéki képnél hosszasan elidőzött. Anda Vindrics az ágyban, mindez pedig a „Bolha a fülben” című da­rabban. Így volt ez a „normális” időkben — gondolta Martin. Kinn az eső csendesedni kezdett. A szalmában kel­lemes volt, de az üldözők bizonyára hamarosan meg­indulnak. Újra az elázott mezőkön keresztül! Lehajol­va, hogy kiférjen a kunyhó ajtaján, Dimitrijevicsnek Nada ugrásra feszülő testé­nek körvonalai villannak fel a párás levegőben.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom