Békés Megyei Népújság, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-26 / 227. szám
o 1987. szeptember 26., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A XXV. Alföldi Tárlat Békéscsabán A hagyományos békéscsabai Alföldi Tárlat történetében kettős kilométerkövet jelent az 1987- es esztendő. Egyrészt 1957- ben, tehát 30 évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit az első kiállítás.' (Igaz, akkor még Tiszántúli festők tárlata címmel, de a folytonosság nem kétséges!) Másrészt, ez évben 25. alkalommal került megrendezésre a tárlat. Az eltelt idő lehetőséget és egyben indokot is ad néhány kérdés felvetésére, átgondolására, és ezzel összefüggésben a három évtized értékelésére is. Egyik ilyen kérdés az, hogy van-e létjogosultsága az országos szakmai kiállítások rendezésének idején átfogó képzőművészeti tárlat bemutatásának? Másik gondolatkör: mit tekinthetünk az Alföldi Tárlat sajátos feladatának, és menynyiben felelt meg ennek? Ezenkívül a kilométerkődátum önkéntelenül veti fel a „hogyan tovább” kérdését is. Az első kérdésre adott választ illetően teljes az egyetértésem dr. Feledy Balázzsal, a kiállítás megnyitójával: átfogó képzőművészeti kiállításoknak napjainkban is megvan a létalapja. Az országos művészetpolitika több mint két évtizedig átfogó képzőművészeti kiállítás megrendezését nem vállalta ugyan, a képzőművészet azért — még a különböző intermediák megjelenése ellenére is — létezik. A tárlatlátogató szemszögéből — és erről sem szabad teljesen megfeledkezni —, külön élmény annak érzékelése, hogy azonos eszmei tartalom, művészi mondanivaló, milyen lehetőségek, sajátosságok figyelembevételével jelenik meg a különböző műfajokban. A tárlat kezdeményezői által három évtizede meghatározott és földrajzilag körülhatárolt „merítésen” a tárlat túllépett. A szűkebb hazában élő képzőművészeken kívül számos kiállító úgy érezte és érzi, hogy érdemes megjelennie műveivel az Alföldi Tárlatokon. Ennek eredményeként a helyi kötődés és nyitottság egyként jellemzik ma már az Alföldi Tárlatot. A kiállítás gerincét a szőkébb haza által ihletett művek képezik. Ez a kötődés két irányban jelenik meg: egyrészt az alföldi realisták hagyományához kötődően, másrészt a gyulai művésztelep lírai (hiperrealista) munkáiban. Az alföldi realisták értékes etikai, magatartásbeli hagyományát követők között Németh József művei méltán díjjal is elismerést nyertek. Lényeglátó képessége, egyszerűsége, fogalmazásának szép komolysága minden kiállított művének erénye. A barlangfestmények ereje a Tehenek-ben, a karók figurákat ölelő párhuzamosainak kompozíciós rendje új megoldásként is a Szőlőhegyben hat ránk. Lip- ták Pál oldott festőiséggel, egyéni módon szól szűkebb hazájáról. (Esett az eső. Esti csend a Körös-parton). 'Sajnálhatjuk, hogy a katalógusban jelzett négy műve közül csak kettőt láthatunk. Ugyancsak alföldi utcarészlet jelenik meg Égerházi Imre festményén (Hajdúböszörményi utca), de egészen más, síkba terített és monokróm megoldással. Ember-táj kapcsolat ihlette Lóránt Jánost is, de átírásában az önálló, elvont értékek felé mozdult el. (Magasból. Hajnali gyalogos.) Hézső Ferenc erőteljes kolorizmusa. határozott szerkezettel társul (Gazdátlan épület). Szur- csik János a mindennapi ‘munka képi megformálására vállalkozott, a tartalommal összhangban álló, egyszerű eszközök felhasználásával (Dunánál). Koszta Rozália Asszonyokja életútról, sorsról szól nagy összefoglaló, dekoratív felületek által. Emberi sors kapott szug- gesztív tárgyi kifejezést Pataki Ferenc Zsíros kenyérében. Az alföldi realisták hagyománya sugárzik át még Baranyó Sándor, Makra János, Csikós András, Maghy Zoltán, Fodor József műveiben is. A helyi szín más formában jelenik meg a Gyulai Művés_ztelep alkotóinál, akiknek részletgazdagsága látszatra hiperrealista emlékeket ébreszthetnek a látogatóban. de szellemükben ezek a művek korántsem olyan hűvösen, elidegenítőén tárgyilagosak, mint e törekvés klasszikusai. Székelyhídi Attila, Szakáll Ágnes, Marosvári György, Balogh Gyula művei képviselik ezt a közösséget. Az expresszív megjelenítés az erénye Kovács Tamás Vilmosnak és vele rokon ugyan, de keményebb, iró- nikusabb vénával Végh András. Éyas Kovács József szinte az „új vadak” lendületéig, feszültségéig jut el. A konkrét és az elvont határán mozognak Krajcsovics Éva és Parádi Tamás munkái. Oldott fes- tőiség jellemzi Vágréti Jánost, Várkonyi János pedig „ódon ízek” által szól hozzánk. A részletek és az egész válik gondolati egységgé ökonomikus szerkesztés és montázs alkalmazásával Kéri Lászlónál, aki szintén megérdemelten kapott elismerést. (Vonulók.) Individuális atmoszférateremtő erő sugárzik Tenk László festményeiből (Angyalröptetés, Templomos nénik). Vannak azután olyan alkotók is a tárlaton — és ez természetes —, akik nehezen sorolhatók szűkebb-tá- gabb szellemi közösségbe. Ilyen Schéner Mihály, akinek Hármas önarcképe lendületével, karakterességével, öniróniájával éppen úgy élményt nyújt, mint népi ihletésű István királya. Ugyancsak induviduális Tóth Ernő természet- és emberlátása, melyben valóság és álom ötvöződik egybe szellemesen, elnéző, megértő iróniába mártottam (Indokoltan kapta a városi tanács díját.) A kiállítás komoly értékét képezi Orosz János három műve. Portréfestésének összetettségét a Lány virággal, utóbbi éveinek kísérleteit a Performance és Nagy László életművének szuggesztív sűrítését a Költő királyban értékelhetjük, A népművészet parafrázisát F. Zámbó István alkotta meg. A tőmondatos egyszerűség, a néhány motívummal sokat mondás Vali Dezső műveinek (Régi zsidó temető) erénye. A grafikai művekben van jelen legkevésbé a helyi szín. Ez nyilván összefüggésben áll azzal, hogy. a grafikus kiállítók túlnyomó többsége nem helyi alkotó. A látott világgal közvetlenebb kapcsolatban Tóth Imre (Házsor, Major), Zala Tibor alkotásai (Fekete virág, Hajnal) állnak. Zá- borszky .Gábor szintén díjjal elismert lapjai az emberi műveltség jövőjéért aggódnak. (A kultúra nyoma I—II.) Benes József Gólem- je is a fantáziánk szorongásában fogant. A humor munkál ismert elemek bizarr együttesében Stevano- vits Péter Délibábjában. Történelmi tragédiánk kap a képépítés egyéni hangsúlya által drámai fogalmazást Barabás Ferenc lapjában (Papp Árpád: Duna— Don-sirató). Mindannyiunkra kacsint bábszerepük felvillantásával Szilágyi Imre. Lonovics László a természet reitett arcát, a fénymozgást jeleníti meg sajátos ritmussal, artisztikusan (Átlós fény, Vörös izzás). Bálint Ildikót is a mozgás érdekli, de geometrikusabb formákkal, Korányi Gábor viszont természeti formák és emberi tárgyak által szól az idő bonyolultságáról. Az apró részletek felületi gazdagsága válik egységgé Fülöp Ilona lapjain (Képzelt történetek I—VI.). A szobor- és éremanyag számszerűen jóval kisebb a festészetnél, de színvonalában — hasonlóan a grafikához — tömörebb, egyenletesebb annál. Kiss Nagy András méltán kapta a megyei tanács elismerését. Itt kiállított művei, de egész munkássága meggyőző bizonyíték arra, hogy a klasszikus hagyomány, az ábrázolás lehetőségei kellő tehetség mellett, koránt sincsenek még kimerítve, önálló tanulmányt igényelne A győztes című műve, kezdve a posz- tamens és a figura arányán, folytatva az emberi alak lendületén és a mozdulat mértéktartó és mégis kifejező megoldásával., A kisplasztikák és érmek azonban ezen túl is többszörösen örömet szereznek a tárlatlátogatóknak. Kiss György most is a nála már megszokott igényességgel szerepel. A gótika szellemét néhány részlet által is teljességként érzékelteti Nyírbátor sorozáta. „Görög szín- ház”-a két méretben is azonos értéket képvisel. Tóth Ernő arcvonásait Kiss György baráti szeretető a karakter torzítása nélkül merészen írta át. Szanyi Péter az ős-téma (Sárkányölő) szellemes, humoros uj- játeremtésével, ‘ Udvardi Anikó megrázó portréjával (öregasszony). Varga Éva a gondolat egyéni plasztikai megfogalmazásával (Függőleges) gazdagítják a tárlatot. Orosz Mária mattfehér porcelán szobraiban sajátos ellenpontozást hoz létre a geometrikus test kemény egyenes éle, simasága és a drapéria redőinek könnyed mozgása, lebegése által. A klasszikus éremművészet értékei, % finom rajzosság, sík- baterítettség, érzékenység, sajátjai Tóth Sándor és Nagy Lajos érmeinek. Varga Géza kiállított munkái (Alvó nő, Bohóc) „elvileg” már- már túllépik a kisplasztika méretét, de szegényebb lett volna a tárlat nélkülük. A levélerezet gazdagságát írja, menti át faburkolataiban Minya Mária. Németh Éva az anyag lehetőségeinek teljes ismeretében hagyja és használja ki annak szépségét szőnyegeiben. A rendezés egyáltalán nem könnyű feladatát Ratkai Ida művészettörténész a művek és a hely kellő ismeretében avatottan oldotta meg. A természettudományi kiállítás helyén rendezett grafikai-plasztikai terem lett tagoltsága, levegőssége miatt. A nagyteremben a még több paraván és a tömörebb elhelyezés dilemmája közül a rendező az utóbbit választotta. Ezáltal egységes térben biztosította a festmények nagyrészének kellő áttekintését. Mindezeken túl elismerés1 illeti azért a bátorságért is, amellyel vállalkozott a bíráló bizottság által elfogadott anyagból a kiállítás összképe érdekében művek kihagyásának nagyon is hálátlan feladatára. Külön kell szólnunk a katalógusról, amely többszörösen is kellemes meglepetés. Az elismerés első , mondata a tervező Szereday Ilonáé a borító remek telitalálatáért. Ember, természet, művészet, táj szellemes gondolati-képi együttese a zöldbe helyezett keret és benne a nagy A betű. Az A ez esetben kettős jelentést hordoz, egyrészt utal az Alföldi Tárlat kezdőbetűjére, másrészt általánosabban a művészet (Art) egyetemesen elfogadott emblémája is. A katalógusok legfontosabb feladata a kiállítás dokumentációja. („A kiállítást lebontják, a katalógus megmarad” — szoktunk mondani, némi túlzással!). A XXV. Alföldi Tárlat katalógusa dokumentációs feladatát az átlagon felüli mértékben teljesítette: minden kiállítótól egy reprodukciót közölt. É£/hem is akármilyen nyomdatechnikai kivitelezésben! Nem minden nagy nyomda reprodukál olyan színvonalon, mint ahogyan ezt a Békési Költségvetési Üzem nyomdája ez esetben megoldotta. Végül a hogyan továbbot illetően véleményem szerint lényeget érintő pályamódosításra nincs szükség. A műhely erősítése, a kiállítás szívonalának további emelése érdekében azonban még egyszer meg kellene fontolni a Rideg Gábor művészet- történész által felvetett pályázati gondolatot, rátalálva egy olyan megoldásra, amelyik lehetőséget biztosít, újabb teret nyit a helyben élő művészek számára is. Visszatérve a kilométerkő hasonlathoz, a XXV. Alföldi Tárlat nemcsak számszerűsége, hanem értékei miatt is megállásra készteti a látogatót és abban js reménykedhetünk, hogy színvonala mércét jelent az elkövetkező Alföldi Tárlatok kiállítói számára is. Dömötör János Kiss Nagy András: A győztes Polner Zoltán: Kinga nevére Te kis napkeleti infánsnő, álmok Beatricéje: lángok sétálnak szemed árnyas kertjében, mint a pávák. Öröm becézget, lányom s te suhanó felhőket kergető borzas kiskutyára vágyódsz. Sejtelmes mosolyod fénylő tükrében fűzfák fésülködnek s matuzsálemek ámélkodnak váltig rügyező szavaid bölcsességén, míg csillagok szövőszékén kék idő szövi gyöngyös jegykendődet. Búza Barna: Hajdú
