Békés Megyei Népújság, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-01 / 205. szám

1987. szeptember 1„ kedd I TT3-T V r K ■ ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------1 2 2 1 l a Pingpong a könyvtárban Beszélgetések a kondoros! közművelődésről Amikor a könyvtárat avatták ... Archív felvétel Farkas Zoli, Sárosi Robi. Kasík Árpád és Dóka Pisti teljes odaadással adogatja a labdát. Kicsit meglep itt a könyvtár előcsarnokában a pingpongozás, de odaadásu­kat látva legyintek magam­ban: miért is ne? Nekik most éppen ehhez van ked­vük és nem az olvasáshoz, hát legyen. S ha már- itt vannak, biztos hazavisznek egy-két könyvet. És akkor már ők is jól érezték magu­kat. a könyvtárosoknak is nyert ügye van. Mert az ol­vasók becsalogatását, meg­nyerését az irodalomnak, szívükön viselik az itt dol­gozók (tudom meg később). Ám egyelőre bámészkodom, s nem állom meg, hogy amolyan előzetes tájékozó­dásként ne szólítsam meg a srácokat. Farkas Zoli a leg­beszédesebb: — Néha a szüleim beutaz­nak Csabára, hogy megnéz­zenek egy-egy színházi elő­adást. Itt, marad a mozi. a könyvtár, meg a művelődé­si ház, ahol elüthetjük az időt. — Volt, hogy a művelődé­si házban pingpongoztunk — veszi át a szót Robi, aki nem tud elszakadni a játék gondolatától. — Persze, ott előadáso­kat is láttunk — néz rá né­mi rosszallással Pisti. — Egyszer Rodolfó volt itt, máskor a'100 Folk Celsius együttes jött el a „Paff, a bűvös sárkány”-nyal. — Az előbb tetszett kér­dezni, hogy mi meg a szü­léink hová megyünk, ha időnk van. Hát nekem még csak akad szabad időm, de a szüleimnek nemigen — egészíti ki hevenyészett köz­vélemény-kutatásom Pisti is. — Gyógynövénnyel foglal­koznak, az minden idejüket lefoglalja. — Esetleg az öregek — összegzi a hallottakat Robi —, a nagyapámnak már van ideje. Be is iratkozott a könyvtárba, hogy legyen mit olvasnia. Megköszönöm a beszélge­tést, s amint elfordulok, már hallom: kipp-kopp; pat­tog a pingponglabda az asz­talon. * * * Kalhammer Mátyásnénál, az egyesített közművelődési intézmények vezetőjénél folytatom a kérdezősködést Kondoros kulturális életéről. Előbb — ha már ott jártam — a könyvtárról beszélge­tünk. — Sajnos a valamikor könyvbeszerzésre fordított 70 ezer forint helyett most csak évi 30 ezret költhetünk erre a célra. Ha a kötetek árainak emelkedését is belekalkulál­juk, bizony nagyon meg kell gondolniuk, mit vásárolnak. A törzsanyagra is alig fut­ja a pénzből, lemezre, a kri­mikre és a fantasztikus iro­dalomra nemigen. Pedig so­kakat csak ez utóbbiak ér­dekelnek, s ha kéréseiket nem teljesítik, hát nem jön­nek többet. Legalábbis fel­tételezik az itt dolgozók, hogy többek közt ezért ma- radoznak el az alsó tagozat­ban még oly lelkesen olvas­gató gyerekek tíz-egynéhány évesen. — És persze a túlterhelt­ség miatt — teszi gyorsan hozzá Kalhammerné. — Ilyen különóra, amolyan nyelvtanulás, s erre máj- nem marad idejük. Különö­sen akkor nem, ha az olva­sás maga is nehézséget je­lent. Később meg, ha felnő­nek, végleg hiába várjuk őket. Napjaink középkorosz­tályára nemcsak nálunk, másutt sem lehet számítani. Állattartás,., fóliázás, vagy ami itt jellemző, gyógynö­vénytermesztés ... Aztán az idősek — ahogy egy órával ezelőtt Robi a maga kis világából bölcsen leszűrte a tanulságokat —, ismét rendszeres látogatók. Persze a helyzet ennyire nem elkeserítő, hiszen a si­keres író-olvasó találkozók, a könyvtárban megrendezett rendhagyó irodalomórák, a vetélkedők és rajzpályáza­tok mégis bizonyítják, van­nak, akik látogatják a köz­ség két éve átalakított,! 400 négyzetméter alapterületű könyvtárát. — Örömmel tapasztaljuk — egészíti ki az imént mon­dottakat az intézmény ve­zetője —, hogy egy éve ke­lendőek lettek folyóirataink. Gyakran betérnek hozzánk, csak azért, hogy átlapozzák őket, friss információkhoz jussanak. S ha már az újdonságok­nál tartunk: ez évtől az is­kolakönyvtárat, s annak hétezer forintost?!) beszerzé­si keretét is gondozásba vették. Ezt diktálták az ot­tani rossz körülmények. Természetesen ez csak ideig­lenes megoldás, hiszen, ha az új iskola elkészül, a könyvek ismét visszakerül­nek rendeltetési helyükre. * * * Rugalmasság. Ez a szó jutott az iskolakönyvtár sor­sáról hallva, az imént, az eszembe, s most, hogy a népművelők munkájáról be­szélgetünk, ismét erre gon­dolok: — Sokan nem helyeslik, de én a művelődési házban dolgozók munkaidejének jó kihasználása érdekében ilyenkor nyáron a könyv­tárba irányítok mindenkit. Itt a csendesebb nyári idő­szakban is van mit dolgoz­ni. Aztán, mikor szeptem­berben ismét beindulnak szakköreink, tanfolyamaink, megy vissza mindenki a maga helyére. Hihetném ezek után, hogy nyáron mindig zárva a kul­túra háza Kondoroson. De nem így van. A frissen csi­szolt, lakkozott helyiségeket néhány hete gyerekek vet­ték birtokukba. Számítógé­pes, angol nyelvű, testneve­lés, természetjáró és kézmű­ves szaktábort rendeztek itt az ELTE hallgatóinak köz­reműködésével. Mintegy száz gyerek emlékezik máig is szívesen az itt eltöltött két hétre. — Programjainkat igyek­szünk úgy összeállítani — folytatja Kalhammerné —, hogy mindenki megtalálja a számára legvonzóbbat. Igaz, már az iskola szervezésé­ben, bárki tanulhat úszni, akinek ehhez van kedve. Az idén angol nyelvű tanfolya­mot is indítunk. Mások, a gyerekek, választhatnak bá­bozást, fotózást, modellezést — két ilyen szakkörünk is van —, vagy részt vehetnek a gyermekszínjátszók igen népszerű munkájában is. Vége-hossza nincs a fel­sorolásnak, hiszen a számí­tógépes tanfolyamtól a ka­ratéig és a társasági tánc- tanfolyamtól a citeraszakkö- rig. s a játszóházig sok mindennel próbálkoztak, és próbálkoznak az idén is. Szeretnék az összes jól működő kis csoportot meg­tartani, ám anyagi lehetősé­geik itt is szűkösek. Sze­rencsére az Egyesült Terme­lőszövetkezet csakúgy, mint az iskola, sok gondot levesz a vállukról. Ám erről a ve­zetőnő már nem szívesen szól: „Az ő érdemük, náluk kell folytatnia ezt a beszél­getést” — mondja. * * * Amint á termelőszövetke­zet központja felé robogok — hátha szerencsém lesz, s így váratlanul is bent talá­lok valakit, aki nyilatkozhat e témában —, a „Rózsa” pá­vakörre gondolok. Egy minő­sítésen hallottam őket leg­utóbb, kiválóan szerepeltek. Szerencsém van. A szö­vetkezet párttitkárát, Szmo- la Gyulát, s a pávakör és a nyugdíjasklub egyik oszlo­pos tagját, Gyöngyösi Pál- nét még bent találom. Né­hány perce lett vége a nyugdíjas-találkozónak, az tartotta itt őket ilyen késő délutánig. Mit tesz az Egyesült Ter­melőszövetkezet a kulturá­lis lehetőségek bővítéséért, erről faggatom Gyöngyösi­nét, aki jól emlékszik a pá­KÉPERNYŐ A delfin napja Robert Merle regényei — Malevil, Üveg­fal mögött. Mesterségem a; halál, Állati elmék — jól ismertek és nagyon népsze­rűek hazánkban is. Az Állati elmék olyan izgalmas, fordulatokban gazdag, egyszerre tudományos-fantasztikus és lírai, hogy nyilván nem lehetett nehéz filmet készíteni a történetből. A francia regényt amerikai film követte 1973-ban: A delfin napja. Irodalom, film, televízió: három külön­böző műfaj, természetesen mindegyik más eszközzel dolgozik, mások a lehetőségeik, s nem kérhetjük számon például a filmtől, amit csakis a regény nyújthat, mint aho­gyan nem várhatjuk a képernyőtől a mozi hatását. Mégis úgy tűnik — s erről leg­utóbb éppen A delfin napja győzött meg —, ha igazán jó, értékes, művészi iroda­lomról vagy filmről van szó. s akkor le­het az akár tévében sugárzott film, vala­mennyi különbözőségük ellenére van ben­nük valami közös: az író, a rendező mé­lyen humanista aggodalma, figyelmeztetése, hogy a jövőnk, az emberiség könnyen ve­szélybe kerülhet. Idézet Robert Merle előszavából: „.... A delfint, a kedves, elragadó delfint, akit oly sok hathatós fegyverrel áldott meg a természet, s aki mégis oly szelíd, oly jó­indulatú, oly barátságos az emberrel szem­ben, az őrült emberiség katonai célokra akarja felhasználni, hogy rettegést és pusz­títást zúdítson általa az ellenség kikötőire és flottáira. Miket visznek, illetve miket vihetnének végbe ezen az eleven tenger­alattjárók. ha majd a tagolt nyelv segít­ségével bevethetőkké válnak, ahogy mon­dani szokás: ezt próbáltam meg, korunk politikai összefüggéseibe ágyazva, elkép­zelni ...” A film Floridába, az Atlanti-óceán me­seszép partvidékére visz bennünket. Be­tekinthetünk a Terrell professzor vezetésé­vel folyó izgalmas delfinkísérletekbe. Ki­tartó, kemény munka az állatok tanítása, de látható, mennyi gyöngédséggel, szeretet­tel foglalkoznak a delfinekkel. Mindezzel szemben áll a pénzt adó alapítvány, az al­jas szándék, hogy az értelmes állatokat ka­tonai célra használják fel, a hírszerzők te­vékenysége. A delfin napja szép. izgalmas, szórakoz­tató film a képernyőről is. Hooper utolsó vadászata Bűnügyi komédiának jelezte az újság a Hooper utolsó vadászata című kétrészes NSZK produkciót, de én ugyanolyan kri­minek láttam, mint a többi sok-sok köze­pes, vagy annál is' gyengébb, de a tévé ál­tal bőkezűen sugárzott bűnügyi filrftet. Mielőtt a krimi kedvelői lázba jönnének, gyorsan hadd szögezzem le: magam is szí­vesen megnézek olykor egy krimit, ha az jó! Tudom, gyakran a könnyed, kikapcso­lódást jelentő műsorokat igényeljük, vár­juk a televíziótól, mert elég volt már arra a napra a gondból, a munkából, a bel- és külpolitika szolgáltatta nagy kérdésekből. Nem nézhetünk állandóan súlyos életfilo­zófiával terhes művészi filmeket, drámá­kat, amelyek teljes embert, lelki és szelle­mi együttlétet igényelnek. Bizony jól jön fáradt napokon egy kis krimi. Most inkább egy másik szempontra utal­nék ugyancsak a Hooper utolsó vadászatá­val kapcsolatban: a két hét végi esténket is elrabló film szereposztására. A főgengsztert Horst Tappert játszotta, akit a tévénéző önkéntelenül is Derrick főfelügyelővel azo­nosít. A színésznek nyilván érdekes két kü­lönböző, teljesen más figurát alakítani; ké­pességeit dicséri, ha mindegyik szerepben jól játszik. Hogy ez mennyire érdekes a nézőnek? Van, akit zavar az ilyen szerep- osztás, van akit nem. Engem zavar. Talán azért, mert volt már példa arra, hogy a rendező szándékosan ugyanazzal a színész­szel játszatta el a bűnöst és az áldozatot, a különböző, sőt ellenséges politikai néze­tek képviselőit, mintegy jelezve, hogy bár­kiből válhat bármi a történelem során. S ez pedig veszélyes nézet! A Hooper-film rendezőjét nem akarom megvádolni azzal, hogy szerinte is bárki­ből lehet bűnöző, vagy rendőr, de Der- ricket látni gengszternek, mindenesetre furcsa volt. Niedzielsky Katalin Érvek és ellenérvek a Celladamról A zombori elektromos ember A váróteremben már sok­kal kellemesebb, mint kint az utcán dacolni a széllel, hideggel. A kopott falak, a régi ajtók elhanyagolt vi­déki iskola szűk tantermére emlékeztetnek. Bútorzata mindössze két székből áll. Faggatom az embereket. — Nem én vagyok a be­teg. A férjemnek viszem. Amióta kapja az injekciót, egészen erőre kapott. Het­venkét éves és az orvosok nem akarták. sem műteni, sem sugározni. Megpróbál­tuk a Celladamot. Azt hi­szem, érdemes sorba állni ér­te — meséli egy megviselt arcú, fejkendős asszony. Szikár, hajlott hátú férfi lép hozzám: — Azt mondja meg már végre valaki, mikor lesz a Celladamból gyógyszer. Nem mond az semmit az illetéke­seknek, hogy már 12 000 em­bert kezeltek vele eredmé­nyesen? — Honnan tudja ilyen pontosan a statisztikát? — kérdezem tőle meglepődve. — Mert már beszéltem a 12 000. sorszámúval is. — Sorszámot is osztanak? Sötét színű, régimódi fel­öltőjű belső zsebéből egy sárga lapot vesz elő. — Tessék csak nézni, ilyen kartont kapunk, ezen van fel­tüntetve a sorszám. Én a 4600. vagyok. Fiatal, csinos nőt pillantok meg a falnak támaszkodva. Talán nincs rosszul? — Dehogy, csak sajog már a derekam a sok állástól. Kü­lönben nem én vagyok a be­teg. Az injekciót a barátnőm édesanyjának viszem. A Ko­vács-féle diagnosztikai mód­szerrel megállapították ná­la, hogy rákos folyamat in­dult el a szervezetében. Azonnal elkezdték a Cell- adammal kezelni. Az ered­mény csodálatos. — Ha már ilyen sokat ácso- rog, miért nem nézeti meg a vérét, vagy már meg is tet­te? — Soha nem jutna ilyes­mi eszembe. Őszintén szólva nem is érdekel. Nagyon gyá­va vagyok, és ha a vérsa­vómból most a Kovácsék ki­elemeznék a rákot, én men­ten összeesnék... Nem is találkozom olyan­nal, aki makkegészséges lé­tére arra lenne kíváncsi: burjánzásnak indult-e vajon szervezetének valamelyik rejtett zugában egy sejtszö­vet. Pedig a vizsgálat in­gyenes . .. Kiderül, hogy főként a sú­lyos betegek keresnek gyógy­írt bajukra a rákgyógyásza­ti magánrendelőben. Márpe­dig a kutatók elképzelése az, hogy lehetőleg még a tumor kifejlődése előtt leleplezzék és megállítsák a kóros folya­matot. vakör tizenöt évvel ezelőtti megalakulására: — Előbb tizennégy asz- szony fogott össze, aztán si­került egy citerazenekart keríteni. Azóta már a fér­fiak is dalra fakadtak, lát­ván, milyen szép eredmé­nyeket értünk el. És sorolja. Van mit. Ní­vódíjat kaptak kétszer, a megyei és az országos mi­nősítéseken arany fokozatot értek el, és megkapták a Szocialista Kultúr iért ki­tüntető címet is. — Négy éve — emlékezik Gyöngyösiné —, mikor nyug­díjba mentem, megalakítot­tuk a nők nyugdíjasklub­ját. A kezdeti 40 tagból 68 lett, ez is bizonyítja, hogy mennyire szeretünk össze­járni. — Akarták ezj a klubot nyugdíjasaink veszi át a szót Szmola Gyula. — Ügy hat-hét éve kezdődött. A postánál — ha otthon nem tudták kivárni a nyugdíj, az újság érkezését — találkoz­tak az öregek. Leálltak, be­szélgettek, sokan voltak. Gondoltuk, helyet kellene adni nekik. A volt Lenin Tsz irodáját el is fogadták. Előbb csak beszélgetni, kár­tyázni jártak össze. Hát így kezdődött... A nőknél a ’70-es évek „kézimunkaláza” volt a leg­jobb toborzó. Díszítőművé­szeti szakkörük azóta is dol­gozik a nyugdíjas nők klub­ja mellett. Igaz, azóta már a kötéstől a tojásfestésig több minden mással is foglalkoz­nak, de az együttlétek örö­me ma is változatlan. A termelőszövetkezet köz- művelődésében betöltött szerepéről szólva nem fe­ledkezhetünk meg az általuk felújított s fenntartott egy­kori cselédházról, melynek azóta már messzi földön hí­re ment. „Miért fontos egy gazdasági egységnek mind­ez?” — tettem fel az utolsó kérdést a szövetkezet párt­titkárának. — Nézze! Az itt élő hét­ezer lakosból így, úgy 2600 kötődik a termelőszövetke­zethez. Ezért meghatározó létünk a falu életében. Tag­jaink igénylik az ilyen, részben hagyományápoló, részben társasági együttléte- ket. S ha ez így van, köte­lességünk a közművelődést lehetőségeink szerint támo­gatni a jövőben is. Nagy Agnes — Én nagyon drukkolok nekik. Szerintem nagy dolgot művel ez a kutatócsoport. Én bízom benne, hogy siker­rel jár majd a kitartásuk. Mert sajnálatos, hogy ilyen mostoha körülmények között kénytelenek dolgozni — jegyzi meg egy fiatalasszony, aki édesanyja helyett jött az injekcióért. — És maga megnézette a vérét? — Még nem, de éppen be­szélgettünk róla a férjem­mel. Elhatároztuk, hogy egy­szer, ha több időnk lesz, ho­zunk vérmintát. — Miért nem hozta el most magával, hiszen ha már amúgy is sorba áll.. . — provokálom. — Egyszerűen azért, mert most voltam rákszűrésen és minden rendben. — De ha egyszer ez az új diagnosztikai eljárás állító­lag megbízható, miért , pem él az alkalommal? — Most még nem szeret­ném kipróbálni. . ■ Egy magabiztos, idős hölgy szólít meg: — Maga, ugye, újságíró? Hát csak szépeket írjon ezekről az orvosokról, meg a Kovács Ádámról. Egy évig szedtem a Celladamot és itt vagyok. Én eddig, kérem, fekvő beteg voltam. Három és fél hónapot a kórházban töltöttem . . . Szólnak, hogy itt van egy jugoszláv is. — Én vagyok az elektro­mos ember. Ha maga jugo­szláv, akkor ezt tudnia kell — mondja fölényesen a hon­fitárs, akit kíváncsian kö- rülállnak. — Nekem pontosan meg­mondta, hogy mi bajom van — újságolja felhevülten va­laki a tömegből.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom