Békés Megyei Népújság, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-02 / 206. szám
1987. szeptember 2., szerda Meddig ér el a barátság és a szeretet? Borisz Paszternák feltámadása Finnországba mennek a hímzőasszonyok Az imérít még Gonda Gézával beszélgettünk hármasban, és Sonkolyos Károlyné, a Petőfi művelődési központ hímzőszakkörének vezetője azokat a perceket idézte, amikor húszadikán (ez augusztusban volt) átvette a Szocialista Kultúráért kitüntetést, és sokáig nem akart hinni a szemének. Mondhatnánk, hogy persze, így van ezzel mindenki; meg azt is hozzá tehetnénk, hogy nem kell azért túllelkesedni, a dolgokat, még egy kitüntetést sem. Mondhatná, aki szkeptikus (miért is ne lenne az?), vagy egyszerűen képtelen felfogni, hogy a megérdemelt elismerés tiszta, mint a forrásvíz, és aki nem „soron lévő kitüntetettnek” érzi magát, mert nem az, annak hagyjuk csak meg az ünnepi percek emberi méltóságát, emlékét, romantikáját. Az igazgatót elhívja a kötelesség: éppen a hímzőasszonyok finnországi útját szervezi Kuusankoskiba, a papírvárosba, ahová több éve már, hogy orosháziak járnak vendégségbe, voltak ott már a festők, a táncosok, és most indulnak pár nap után a hímzőasszonyok, hogy a finn város három éve épült nagyszerű művelődési házában, a Kuusankoski Táléban kiállításon mutassák be a híres orosházi. szálon- varrottasokat. Maradunk ketten, és beszélgetünk. Arról is, hogy miként lesz valaki ennek a széD és nemes szórakozásnak hivatott művelője, hogyan vállalkozik arra, hogy másokat is tanítson és megnyerjen az időtöltések e hasznos formája számára? A történet (mint minden történet) hosszú, kezdődhetne Sonkolyosné Margitka fiatal! lány korában, folytatódhatna annak taglalásával, mivégre is adódott úgy, hogy (még a nőtanácsnál, a hatvanas években) azt mondta valaki: „Margitka, ugyan, rajzolj nekem elő egy térítőt, te tudod azt legjobban ...” És Margitka rajzolt, hímezett, elkezdte kérdezgetni az idősebb asszonyoktól, hogy mi is volt a divat régen? Mit hímeztek ak orosházi lányok-asszo- nyok, amikor még ezerki- lencszáz elejét írták a naptárak? így kezdődött a gyűjtögetés, így szervezkedtek össze húszan-huszonöten, még ott, a nőtanácsnál, és hímeztek térítőkét, falvédőket, gyönyörűséges párnákat, blúzokat. „Elmentem az orosházi múzeumba is, hogy ott nem volt sok sikerem, öreg tanyákba, ahol ismerősök laktak. Mindig előkerült valami érdekes terítő, párnavég, meg egyéb, és nekem egyre jobban tetszett a dolog. Budapest következett, a Néprajzi Múzeum. Vagy huszonöt éve. Ott találtam rá (egy múzeumőr segítségével) egy párnára, melyet az orosházi Talabér Mihályné Horváth Julianna hímzett 1886-ban. Megállt a lélegzetem is, de azért lerajzoltam, felírtam a színeket, sötétzöld és barna gyapjúfonallal varrta Julianna asszony házi takácsvászonra a párna jellegzetesen szép, orosházi virágait... Pestre többször is feljártam, előszedték nekem a békési cifraszűröket, olyan virágokkal, hogy bizony azok szinte énekeltek. Kérdezte is tőlem egyszer az igazgató, dr. Kodolányi, ha jól emlékszem, hogy nem lenne-e kedvem ott dolgozni? Hát, hogy nem volt, maradtam Orosházán, és csináltunk hímzőköröket, vagy ahogy mondani szokás újabban: „díszítőművészeti szakkört”. Lényeg a lényeg: nagy örömünk telt a mintagyűjtésben, meg abban, hogy még érdekesebb összeállításokat rajzoljunk ki belőlük, és perszej a hímzés. Amikor előjönnek a szép virágok, indák, vonalak, levelek, eszünkbe jutnak azok a • régiek is, akik (mint a múlt századi Julianna asszony) itt, Orosházán varrták-hí- mezték a párnákat, térítőkét, falvédő futókat. .. Szóval, miközben dolgozgatunk, lehet emlékezni is, meg azon okoskodni: hová is tesszük az új térítőt?” Mondják, hogy aki egyszer belekóstol a régiek életének felkutatásába, szokásaik, örömeik megismerésébe, nemigen tudja abbahagyni azt. Sonkolyosné Margitkával pontosan ez történt: kedvtelését semmiért fel nem adná. „Nemrég Szegedre utaztam, mert kitudtam, hogy ott, a múzeumban lehet előkeríteni az egykori tanonc- oktatásban használatos Szabók és Szűcsök Mintakönyvét. Elő is került! Kirajzoltam belőle mindent, ami kell. Aztán írtam egy szép térítőt, Czene Mihályné meg kihímezte. Vörösek, zöldek, világos ciklámenek, barnák! Tetszetős, szép. Visszük a kuusankoski kiállításra!” Mondják azt is, hogy Sonkolyosné Margitka három szakkört vezet I Orosházán, és a tapasztalatgyűjtő kirándulások fő szervezője. „Megjártunk már egy csomó helyet, ahol híresek a hímzőasszonyok. Kalocsán összebarátkoztunk ! Czabai Istvánnéval meg Tapolcsá- nyi Margit nénivel: amit ott láttunk, az maga volt a tiszta gyönyörűség újra. Margit néni, miközben fürge kézzel „írta” a virágokat, mesélt. Az életéről, Kalocsáról, fákról, füvekről, virágokról, háziállatokról. A szegénységről, amiben a családja élt, a szülei, a nagyszülei régen. Kedves napokat töltöttünk ott.” Ennyi szép virág között talán nincsenek is bajok, vagy ahogyan egy közkedvelt töltelékszavunk mondja: „gondok”. Vannak-e? „Vannak, sajnos. Például, hogy öregszünk.1 Meg a szakkör is öregszik. Poór Istvánná már 82 éves, Ben- kő Andrásné is 78, de a többiek fejét sem éppen most kötötték be. Nem jönnek a lányok, fiatalasszonyok. Nézem a Huba utcán, a nagy, emeletes házak előtt: ott ülnek a pádon, és órák hosszat trécselnek. Telik az idejük, csak úgy. Értelmetlenül. Egyszer már arra is gondoltam: oda kéne menni. Levinni egy asztalt, és hímezni. Mi lenné akkor? Jöhetnének közénk, a kul- túrháznak három szakköre is van. Jó együtt lenni. Hímezni, úgy trécselni, mesélni szép történeteket. Emlékszeme, amikor, Vajdahunya- don, a Hunyadi-várban? Képzelje, még ott is gyűjtöttünk! írásos mintákat.” A kitüntetést nem hozta el, de hozott egy csomó fényképet, kiállításokról, kirándulásokról, az elfelejt- hetetlenség kategóriáiból. Meg egy oklevelet is, ami azt tanúsítja, hogy az orosházi Sonkolyos Károlynét a „Kisipari Kézművestanács a kézművesek névsorába felvette”. Erre nagyon büszke, ezt nem lehet csak úgy egykönnyen megszerezni. Később Finnországról beszélgetünk, a nagy utazásról, a leplezetlen izgalomról, mellyel tizenhat orosházi hímzőasszony északi rokonainkhoz készül. „Mondják, hogy nagyon kedvesek. Hiszen milyen kedves volt a nyáron Mártii Kalmari professzor úr és felesége is, akik itt jártak, vendégeink voltak, és meghívtak bennünket Finnországba ... Mondják, hogy nagyon szeretik a magyarokat. A mi szívünk sincs bezárva, a szeretet és a barátság nagy dolog.” Bár lehet, hogy ezt az utóbbi mondatot már ki sem mondta Margitka, csak úgy éreztem, mintha mondaná. Sass Ervin Az eredeti fotográfia színes. Így csak elképzelhetjük, miféle színek pompáznak a hímzőasszonyok szép munkáin. Balról a harmadik: Sonkolyosné Margitka Borisz Paszternák 1890. február 10-én született az oroszországi Peregyelkinó- ban. Ugyanitt helyezték örök nyugalomra 1960. január hó 30-án. Peregyelkino Moszkva „Szentendréje”. Gyönyörű kis település alkotóházakkal, üdülőkkel, nyaralókkal; alkotásra késztető édene a művészeknek. A Paszternak-ház — annak idején — a szellemi élet központja, írók, festők, zenészek találkozóhelye. Gyakori vendég volt L. Tolsztoj, M. Gorkij, s otthon érezte itt magát R. M. Rilke is. Ebben a kifinomult szellemi környezetben, a korabeli előkelő, úri orosz otthonok puha melegéből nőtt fel a kis Borisz. Első versei l9ll-ben, első verseskötete 19i4-ben jelenik meg. A forradalmat nagy reménnyel, mondhatni lelkesedéssel fogadja, hiszen általa az emberre rákényszerített társadalmi erők, megkötések letörését reméli. Politikumot nem találunk lírai megnyilatkozásaiban, mert ő a forradalmat „ ... nem a szociális lény, hanem az érzéki lény szabadulásaként értelmezi ...” Verseiben gazdag érzelem, romantikus pátosz, s az akkori évek reménykedő, vágyakozó optimizmusa fejeződik ki. Nem csoda hát, hogy követőinek, rajongóinak száma egyre nő, már- már kikiáltanák a hon legnagyobb költőjének. Pedig a versírást B. Paszternák csak előgyakorlatnak tartja, s egyre csak a „nagyregény” megalkotását tervezi, arra készül. Később elszigetelődik, inkább a fordításnak — politikai támadásoktól megkímélt — műhelyébe húzódik vissza. Shakespeare-drá- mák, a Faust, Shelley, Keats, Verlaine versei kerülnek ki tolla alól nyelvén, de lefordítja a János vitézt, Petőfi verses meséjét is. Magányából a második világháború mozdítja ki. íróbrigádokkal a fronton lévő katonákat keresi fel. Hazafias verseiben feltámad újból a lelkesedés,' mert úgy érzi, hogy a háború megpróbáltatásai közelebb hozzák egymáshoz az embereket, őszintébbé teszi a kapcsolatokat, s értelme, értéke van a cselekvésnek. A háború után, 1948—55. között komolyan nekilát a tervezett „nagyregény” megírásának. Hogy oly felfokozott erővel lát neki a munkának, abban nagy szerepet játszik egy tragikus, eseményekkel terhelt kései nagy szerelem is. 1957-ben a regény, a Doktor Zsivago készen van. Hozzáértő bírálók szerint ugyan e művében nem sikerült megvalósítania a célt, mit maga elé tűzött: „ ... azokról az évekről, emberekről, sorsokról, amelyeknek keretét a forradalom adta meg, úgy kell írni, hogy elálljon tőle az ember szívverése, és égnek álljon a haja ..., ám ha e regény nem is koronája irodalmi működésének, mint ő maga hitte, de zseniális lírájának méltó társa.” A Doktor Zsivago „az orosz történelem 1903-tól 1929-ig terjedő periódusát fogja át, epilógusa pedig a nagy honvédő háború idején játszódik ... s szinte túlzó optimizmust sugároz”. „A regény hőse Jurij And- rejevic Zsivago orvos, gondolkodó ember, színes egyéniség ..., aki nem képes elÉrvek és ellenérvek a Celladamról 5. Nyilatkozik a főgyógyszerész A Magyar Televízió Hírháttér műsora is foglalkozik az üggyel. Ettől kezdve szinte megkétszereződik a Celladamért sorban állók száma. Átverekszem magam a több száz főnyi tömegen. Éktelen zaj fogad a rendelőben. Itt is, ott is minduntalan csörög a telefon. Mindenki kérdez valamit, a laboránsok nyilvántartásba veszik az érkezőket, felvilágosítják őket. Megszólítom az egyik fehér köpenyes nőt. Szívesen válaszolgat, de a nevét ném hajlandó elárulni. — Nem itt vagyok főállásban, meg aztán betiltott szerről van szó — magyarázza névtelenségének okát. — Megtudhatom, hogy most éppen mit csinál? — Betűrendbe rakom ezt az átkozott papírt, amit egy összefüggő harmonikában dob ki a gép. Azoknak ott nem volt már idejük szétvágni a nagy sietségben - mutat a másik pult felé és ideges mozdulatai elárulják, ha száz keze lenne, akkor sem győzné, akkora tempót diktál az ügyfelek áradata. — Ezen a lapón mit tartanak nyilván? — A személynevet és a véreredményt. — Hányadiknál tartanak? — A jó ég tudja, talán a 15 ezrediknél. A főállásban laboráns szakosítású orvosnő elárulja, hogy bár csak kültagja a csoportnak, betegeket is kezel a Celladammal. — Mindezt persze mellékállásban csinálom, szabad időm rovására — jegyzi meg fáradtan. — Azért bizonyára nem minden ellenszolgáltatás nélkül... — Tulajdonképpen a Kovács Adám vette a kocsimat, és most azt dolgozom le. Megismerkedek a cég titkárnőiével is — Kolonyi Margit vagyok — mutatkozik be, majd hozzáteszi, hogy hisz a Celladam jövőjében, ezért vállalta el ezt a munkát. ' Ö biztosan pontos adatokkal tud szolgálni nekünk. — Hány embert vettek eddig nyilvántartásba? — Most a 9242. betegnél tartunk. (Beszélgetésünk óta azonban már elmúlt egy hónap, a szám tehát meghaladhatta a tízezret is.) Eszembe jut egy hír, a rádió is bemondta. Hogy nem kacsa, azt első kézből tudom, mégpedig a szemfüles svercerektől: . a lengyel fekete-gyógyszerpiac slágere lett a Celladam. Olyasmit is suttognak bizalmas forrásokból tájékozódó „jólértesülfogadni a forradalmat, nem látja át értelmét, és a maga passzív módján hagyja, hogy életét, sorsát, tudatát ösz- szeroppantsa ez a titokzatos erő...” Hazájában nem fogadják el közlésre a regényt, sőt, politikailag súlyosan megbélyegzik miatta. Elképzelhető, mekkora támadásnak lesz kitéve, amikor 1958-ban, egy milánói kiadó gondozásában megjelenik a Doktor Zsivago a nyugati könyvpiacon. 1965-ben film is készült belőle, Omar Sharif főszereplésével. Nagy port kavar Nyugaton, aminek persze erős tápot ad, hogy a könyv „tiltott mű” volt a Szovjetunióban. Tiltott könyv, amelybe sok mindent belemagyarázott otthon a visszahúzó politikai erő, Nyugaton pedig a szenzációra vadászó reakciós sajtó. Szinte dicshimnuszokat zengenek róla a nyugati sajtóban. A felfokozott hírverés csak karára van az írónak. Kizárják az írószövetségből és nyílt levélben mond le a neki odaítélt irodalmi Nobel- díjról. Az ellene indított ellenséges politikai kampány az érzékeny lelkű embert megtöri. Teljesen visszavonul, csupán levelezéssel tart kapcsolatot ismerőseivel, barátaival. Jóval halála után, az 1986-os írószövetségi kongresszuson Jevtusenko nyílt szavazáson ’ fogadtatta el, hogy Borisz Paszternák születésének századik évfordulójára létesítsenek emlékházat a peregyelkinói Pasz- ternak-házból. Voznyeszenszkij vezetésével megalakult a Paszternák irodalmi örökségét feldolgozó írószövetségi bizottság. Hatálytalanították a harminc esztendővel ezelőtt hozott határozatot, amely Paszternákot kizárta az írószövetségből. Jevtusenko szerint Borisz Paszternák a szovjet irodalom „gyöngyszeme”, regényét annak idején megalapozatlan, hamis vádak érték, félremagyarázták. Danes Vera tek”, hogy egy közeli ország államfője szintén Celladammal gyógykezelteti magát.., Megmozdul bennem a kisördög. Fúrja az oldalam a kíváncsiság, vajon mennyire pontos ez a nyilvántartás. Szerintem jóval többen jutottak a szer birtokába, ha már kereskednek is vele a bolhapiacokon. Vagy igaz a fáma, hogy Celladam gyanánt desztillált vizet árulnak? — Mindenki, aki Cellada- mot kap, nyilván van tartva! — szögezi le ellentmondást nem tűrő hangon a titkárnő. — Még a diplomáciai titokként kezelt nagy nevek is? — kérdezem és elárulom neki, mit hallottam ... Kolonyi Margit jóízűen nevet, ilyen név ugyanis nem szerepel a listájukon, hacsak nem álruhában járt náluk, mint Mátyás király... „Huszonnégy országgal levelezek” A helyiségből falépcső vezet a galériára. Az az érzésem, hogy ez az egész deszkatákolmány egyszer le fog szakadni az egymás hegyén- hátán tolongó páciensek alatt. Két kopott íróasztal, mellette szék a sorra kerülők számára. Ez az orvosi rendelő. Megtermett, széles vállú férfi ül az íróasztalnál. Csakis ő lehet dr. Tatár János, akiről azt kell tudni, hogy a hatvanas évek többszörös magyar félnehézsúlyú ökölvívóbajnoka. Jó kemény homokzsákon edzi a kitartását, mert acélidegek kellenek egy olyan munkához, amire a kuruzslás, sarlatánság bélyegét sütötték rá a gyógyászat
