Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-11 / 188. szám

1987. augusztus 11., kedd «HiWraici Megpezsdült körülötte az élet... Emlékek, melyek nem égtek el Ha művészeti csoportokról beszélünk — legyen az amatőr, vagy hivatásos —, a teljesítményük érdekel minket. Mit, hogyan csináltak? Értek-e már el eredmé­nyeket? Mert ez a legfontosabb! Legalábbis soká így gondoltam. Aztán hallottam egy emberről, Horváth Gyuláról... Mikor nyugdíjba ment, Bélmegyeren tele­pedett meg. És megpezsdült körülötte az élet... Nem tudom, milyen szin­ten táncol az a tizenegyné- hány gyerek, akikből a Mé- gyeri táncegyüttest összever­buválta, s nem hallottam még a pöttömnyi citerásokat sem, akik ugyancsak Hor­váti Gyula irányításával is­merkedtek hangszerükkel. Nem láttam műsorukat, hát azt sem tudhatom, hogy a nyugdíjasklub nyolc táncosa mennyit merített a helyi tánchagyományokból. De ez- egyszer mindez nem is ér­dekelt. Az viszont igen, hogy miként lehet táncmozgalmat teremteni ott, ahol effajta hagyományokat nemigen ápoltak az emberek. Ha igen, akkor is csak a lagzikban. vagy a kocsmában, mulato­zás közben perdültek tánc­ra. Ki jobban, ki rosszabbul, a maga — csakis a maga! — gyönyörűségére... Felkerestem hát a „moz­galomalapítót”. ... Beszéljen életéről! * * * „A/ zenét mindig szeret­tem. Képzős koromban kap­tam egy tangóhafmonikát; jól jött, néha kis pénzhez jutottam vele. Játszottam mulatságokon, szerenádot adtam ... Aztán mikor egy barátom hazajött 1945-ben egy tanfolyamról, ahol nép­táncot tanult, ellestem tőle egy kanásztártcot. Magam is tanyáról származom, ebben a körben kezdtem előadásokat szervezni. Ment is ez egy da­rabig, aztán egyszer az egyik kedves, jó hangú gyereket — aki a szólistám volt —, tré­fából megtanították, hogy „szefeti a pap a kávét, de még jobban a szakácsnőt...” El is énekelte, ahol csak le­hetett. Meghallotta egyszer a templombíró, szaladt a pap­hoz ... Szóval ott attól kezdve nem volt maradá­som . . . * * * Hamar otthagyta hát első munkahelyét, a jászjákalmi iskolát. . . Ettől kezdve ne­héz nyomon követni a há­nyatott életutat, mért Hor­váth Gyula nyughatatlan természet volt mindig. Szol­nok, Jászberény, Nagybá- tony, Maconka ... S az utol­só munkahely: Fáspuszta, nevelőotthon. De csak a munkahelyeihez volt hűtlen, kedvteléséhez soha. Minde­nütt elhintette a néptánc, a népzene szeretetét. Együtte­seket alapított, fellépett ve­lük több, kevesebb sikerrel, aztán odábbállt. hogy vala­hol másutt egy tanyasi isko­lában, vagy egy nagyváros úttörőházában — mindegy volt hol — újra kezdje. Volt falusi népi együttese, cigánygyermek-együttese, 1957-ben ő alapította a Jászkun KISZ-együttest... Versenyek, túrnék, sike­rek .. . Kissé zavarosak az emlékek, a sok évig gyűj­tött dokumentumanyag meg oda ... * * * „A szárazdülői iskolában volt egy jó komám. Akkori­ban már két ládányi plaká­tot, újságkivágást, fotót gyűjtöttem össze a csopor­tokról, melyeket vezettem. Egyszer valamit elő akartam venni, keresem az egyik lá­dát, nincs sehol. A mási­kat ... Az is eltűnt. Kérdem a jó komámtól, nem látta-e őket? Mire ő nagy ártatla­nul: „Hideg volt, begyújtot­tam velük.” Gondolhatja, mit éreztem! Az addigi éle­tem veszett oda a lángok között. Nem tétlenkedett sehol. A szervezői munka mellett mindig szakított időt a gyűj­tésre. hisz — mint mondja — a magyarság — élete, néprajza mindig is érdekel­te. Figyelte az embereket, közelférkőzve hozzájuk meg­ismerte szokásaikat, dala- kat, táncaikat... S aztán másutt tovább adta. amit tapasztalt. Persze egyéb út­ját, módját is kereste az ön­képzésnek- 1951-ben, mikor akkori úttörő-néptánccso- nortjával bekerült a téli fa­lusi kultúrverseny megyei döntőjébe, felfigyelték rá. s beiskolázák Budapesten egy háromhónapos tanfolyamra. Ott ő tudott még a legkeve­sebbet a néptáncról... * * * „A többiek jártak már ha­sonló képzéseken, én meg nem akartam szégyent valla­ni a magam csekélyke tudá­sával. Volt egy kevés pén­zem, azt felajánlottam: aki egy óra hosszát tanít, annak fizetek egy korsó sört. Akadt jelentkező bőven. így már lépést tudtam tartani velük, sőt, nem sokkal ezután, rám bíztak Szegeden egy egyhó­napos alapfokú tánctanfolya­mot is, melyet Albert Évá­val vezettünk közösen. * * * Fáspusztán kilenc évig élt, s mi sem természetesebb, ott is tánccsoportot szerve­zett. Mikor nyugdíjazták, szolgálati lakást kapott Bél­megyeren, s itt sem pihent meg. Hogy mi mindennel próbálkozott, erről már ej­tettünk szót. Emellett a név­adóünnepségeken műsort szervezett, s most, mikor bekopogtattunk hozzá, ép­pen meghívókat gépelt. „Vidám vasárnapestét ren­dezünk a nyugdíjasklub énekesei, citárásai és a me­gyeri gyermekegyüttes közre­működésével. Padokat te­szünk ki a művelődési ház kertjébe, s jöhet, aki akar, a belépés díjtalan. Kell az ilyen szórakozás is. Nekem meg az effajta összejövete­lek a legjobb alkalmat je­lentik a gyűjtésre. Negyven év evezetek csoportokat, is­merem az embereket. A nyugdíjasklub asszonyai is azt mondták, nem tudnak ők semmi ta régi táncokból. Több se kellett nekem, mu­tattam nekik egy ciframotí­vumot, mire berzenkedni kezdtek: ők ezt nem tudják megcsinálni! Akkor mit tud­nak? — kérdeztem vissza. És kezdődött a bemutató. Csak figyelnem kellett... Azóta már megyeri táncok is szerepelnek a műsoruk­ban. Majd epyszer nézzen meg minket!” Köszönöm a meghívást. Ha tehetem, élek vele. Nagy Ágnes 0 magyar—fráncia kapcsolatok tündöklő fejezete Múzeumi hajlékot kap a Brunszvikok öröksége A történelem tetten érhe­tő nemcsak a termelőerők fejlődésében, az intézmé­nyek tündöklésében vagy bukásában, az egyének leg­belsőbb életében is. Egy el­fojtott sóhajtásban, a fel­törő érzelmek miatt hal­kabbra fogott mondatban. A Brunszvik-nővéreket áb­rázoló festmény átadásakor Madame de Gérando Judith így fogalmazott: „Itt ma­radt a lelkűnkből egy da­rab ... Ezentúl még gyak­rabban járunk errefelé gon­dolatainkban ...” A kép év­tizedekig velük volt. Gye­rekként „két tündérként” emlegették, akikről édesany­juk meséi szóltak. Később a történelem tanúságtevője- ként tekintettek rá. A két szép fiatal nő pasztellképét mostantól Martonvásáron őrzik. Én, Madame de Gerando, magam és három testvérem nevében, attól az óhajtól ve­zérelve, hogy a családom történetében meglévő ma­gyar—francia rokoni szálak a két ország kapcsolatainak erősítését szolgálják, a mai napon a tulajdonomat képe­ző, Brunszvik-nővéreket áb­rázoló képet a Magyar Tu­dományos Akadémiának ajándékozom. Kérem, hogy a kép a martonvásári mú­zeumban méltó helyre ke­rüljön ...” Az ajándékozási nyilatko­zat 1986 novemberében író­dott Montmorencyban, ahol a kép a Rousseau Múzeum­ban a Magyarok és franciák című kiállításon szerepelt. Emma és Ágost románca A martonvásári Brunsz- vik-család férfiága kihalt, de leányága máig virágzik. Brunszvik Teréz húgának, A Brunszkvik-nővérekct áb­rázoló festményt a XIX. szá­zad elején kíszítette egy ed­dig ismeretlen művész (Fotó: Kabáczy Szilárd — KS) Karolinának volt a lánya Teleki Emma — Blanka test­vére —, aki egy ízben Te­réz társaságában Párizsba utazott. Ott ismerkedett meg Auguste de Gérandóval, aki­hez 1840-ben feleségül ment. Szerelmükkel kezdődött a francia—magyar kapcsola­tok egyik legszebb fejezete. Ágost, aki jogot végzett, Magyarországra költözött if­jú asszonyával. Az apai ágon elfranciásodott spanyol, az anyai részről pedig olasz grófi család sarja 1840—48 között ismerkedett hazánk­kal. A valóság felfedezésé­nek vágya fűtötte, mert tud­ta, hogy a sajtó magyar- ellenes „firkászai” hamis in­formációkat terjesztenek ró­lunk nyugaton. Könyvet írt a magyarok eredetéről, Er­délyről. 1848-ban jelent meg Political közszellem Ma­gyarhonban a francia forra­dalom óta című munkája. 1846-ban vették fel az Aka­démia külföldi tagjai sorá­ba. 1849 nyarán Dembinsz­ky törzskarához akart csat­lakozni, hogy megírja sza­badságküzdelmeinket, de az összeomlás hírére érkezett. Kalandos úton kimenekült, a viszontagságok azonban megviselték szervezetét. Tü­dőbajban halt meg Drezdá­ban, 1849. december 8-án. B magyar—francia barátság szalonjai özvegye és két gyermeke száműzetésre kényszerült, Párizsba költöztek. Emma párizsi szalonja a francia— magyar barátság otthona. Megfordult nála többek kö­zött Lamartine, Victor Hu­go. Az emigráns családok gyermekeinek könyvet írt, fordított. 1869-ben hazaköl­tözött. Pesti szalonjában Jó­kai, Liszt is megfordult, és természetesen jeles franciák. 1877-ben Szatmár megyei birtokára, Pálfalvára költö­zött, ahol több könyvet írt. 1893-ban halt meg. Ágost és Emma lánya, An­tónia pedagógus és irodal­már lett, Brunszvik Teréz és Teleki Blanka eszmei ha­gyatékának folytatója. Ö fordította franciára többek között Jókai regényét, A kő­szívű ember fiait, Fivére, Attila földrajztudós és iro­dalmár, Pesten szerzett böl­csészdoktori címet. Reclus Üj egyetemes- földrajz című nagyszabású munkájában ő írta a magyar fejezetet. Ö volt az ötletadója Verne Várkastély a Kárpátokban című regényének is. Nem folytatom az utódok felsorolását. Regényt lehetne írni a magyar és francia kultúrához ezer szállal kö­tődő történelmi családról, amelynek legfiatalabb haj­tása Félice, a Sorbonne-on magyar—spanyol szakon végzett, most írja disszertá­cióját Victor Hugo és az 1848-as emigráns magyarok kapcsolatáról. Pár hete kö­tött szövetséget egy magyar ifjúval. Az esküvő az ősi fészekben, a martonvásári kastélyban volt. II nyitottság nem önfeladás Másfél évszázada a család tagjai szüntelenül építik, erősítik a hidat a két or­szág között. Lehet az ember egyszerre jó magyar és jó francia? Lehetséges a kettős kötő­dés? Lehet két hazája vala­kinek? Ez a család erre a kérdésre igenlő választ ad. Az igazsághoz hozzátarto­zik, nem sok ilyen példánk van. Ezért nemcsak az egyé­nek felelősek, a történelem viharai is, amelyekben ke­vesen tudtak ennyire talpon maradni. Sorsuk igazolja, a nyitottság sohasem jelent önfeladást. A földerítések, a portyázások nemcsak isme­retterjesztő alkalmak, közös­ségi-erkölcsi szerepük van, ezekről többnyire ígéretes, emberi-szellemi kapcsolatok­kal térnek haza az utazók. A történelmi család a jö­vőben újabb otthont mond­hat magáénak, Martonvá- sárt, ahol Beethoven mellett végre a Brunszvikoknak is lesz múzeuma. A tudatok­ban, a szívekben már régóta honos ez a szellemi örök­ség, csak az ereklyéknek méltó helyet kell emelni. Erre nincs alkalmasabb me­cénás, mint az MTA Mar­tonvásári Kutatóintézete, amelynek nyitottsága, szel­lemi tágassága messze föl­dön ismert. Zágoni Erzsébet KÉPERNYŐ Aki megérdemelt nyári szabadságát tölti azért, aki pe­dig dolgozik, azért kíván este, a képernyő mellett kikap­csolódni, szórakozni. A Magyar Televízió műsorszerkesztői pedig, mintha a meteorológiai előrejelzést is figyelembe vették volna, számítottak a lakásban marasztaló, hűvös, esős időre, és meglepően jó játékfilmeket ástak elő az el­múlt hétre. Jó filmek Sorozatban is volt részünk, s nem is akármilyenben. A koronatanú című olasz bűnügyi tévéfilmsorozat — ha jói ismert kellékeket is használt — az olasz társadalmi­politikai élet valóságát mutatta be. (Bár a valóság olykor ennél is szövevényesebb, kegyetlenebb.) „Könnyű” dolga volt tehát a két forgatókönyvírónak, Antonio Saguerának és Maroo Visalberghinek, hiszen hazájukban vezető politi­kusok, ügyvédek, főügyészek „tűnnek el”, vagy válnak ke­gyetlen terroristacselekmények áldozatául, s többnyire so­ha fel nem tárt bűnügyekben ... A sorozat rendezője, Daniele D’anza tehát nem véletle­nül hagyta befejezetlenül a történetet, éppen csak sejteni engedve a gyilkosságsorozat hátterében megbúvó politi­kai. hatalmi erőket. Mert szokványkrimi ide vagy oda, ha­zájában bizonyára megmosolyogták volna, ha ebben a tör­ténetben abszolút megoldást produkál. S bár a magyar televíziónézők többsége, aki a Derricken nevelkedett, mél­tatlankodott is ezért, a napi világpolitikában jártasak tud­ták, miről szól a valóságban sem szokatlan történet. S ha már az esti játékfilmeknél tartunk, két, igazán szó­rakoztató filmről érdemes még szólni. Antonio Jose Be- tancor, spanyol rendező filmje, a Valentina igazi filmcse­mege volt. A Ramon J. Sender Hajnali krónika című re­gényét feldolgozó filmben üdítő, lírai, megkapó történetet láthattunk, s egy olyan gyerekszereplőt Jorge Sanz szemé­lyében, akinek ismeretlenül is felejthetetlen alakítást kö­szönhetünk. (Csőre Gábor szinkronhangja is legalább olyan kitűnő volt.) A hazai mozikban ugyan nagyon ke- véc spanyol filmet látni, de a Valentina után érdemes fi­gyelni a film operatőrére, a szép, lírai képeket^ produkáló Juan Antonio Ruiz Anchia-ra. A gyerekekről, gyerekekkel készült filmek mindig há­lái ak. így volt ez a Valentina esetében is, de a vasárnap esti Bemelegités című ausztrál tévéfilmnek is használt. Fergeteges komédiát és jó színészi alakításokat nyújtott Rruce Best rendező szórakoztató története, amelyben a szokvány szerelmi történet csak amolyan szükséges hátté­rül szolgált, az igazi felüdülést az epizódok, a karakterek, az élethelyzetek nyújtották. A rendező biztosra ment: volt a fűmben gyerek, kutya, és kedves, jóságos öregasszony, egy kicsit hóbortos, „velemindigtörténikvalami” főszerep­lőnő, de ettől még unalmas is lehetett volna a tévéfilm, ha mindezt nem tudja szellemes fordulatokkal, kacagtató jelenetekkel feldúsítani. Sikerült neki, így vasárnap este, a képernyő előtt kellemesen búcsúztathattuk a hetet. Dráma a pályán Igaz, a hét szenzációja tulajdonképpen az újságok sport­oldalaira kívánkozik, mégsem lehet szó nélkül elmenni a több millió nézőt vonzó Forma—1 közvetítése mellett. Aki nem. szerelmese a száguldásnak, az is élvezettel nézte vé­gig a Magyar Nagydíj vasárnap délutáni közvetítését, amelyben a Magyar Televízió operatőrei, riporterei, tech­nikusai elismerésre méltót produkáltak. A népes csapat Muhrer Emil vezető rendező irányításával tévés szemüveg­gel nézve is színvonalas munkát produkált. A legfontosabb történésekre figyelve, kitűnő atmoszférát tudtak a hely­semtől távollevő néző számára is nyújtani. S hogy a má­sodik Magyar Nagydíjról sem hiányzott az izgalom, arról Nigel Mansell kocsija gondoskodott. Olyan drámát láthat­tunk, amilyet csak az élet tud produkálni. A végig vezető sportember látványa, amikor lehajtott fejjel ült a védő­korláton, sok-sok tanmesénél is többet mondott. S aztán az erő. amivel ilyen helyzetben olyannyira fegyelmezni tudta magát, hogy még autogramot is osztott; emelte igazán a nap hősévé. Mi lett vele? Nem vagyok Szilágyi János-rajongó, de tisztelem ered­ményeit, olykor engem is magával ragad riporteregyéni- sege. Üj sorozatát, a Mi lett vele? címűt hűségesen figye­lőm. Legutóbb a neves szülész-nőgyógyász orvost, dr. Hir- schler Imrét invitálta a kamera elé. S hogy az érdekes in­terjúalany ellenére lapos, nem igazán jó portré készült, annak az okait nehéz megtalálni. Talán a kérdések kissé semleges jellege, az interjúalany kora, a riporter indisz- pcr.áltsága együttesen eredményezték. De a sorozat gondo­lata jó, várjuk a folytatást. b. Sajti Emese­lapán zenekar megyénkben Az elmúlt év májusában Japánban vendégszerepeit a Békéscsabai szimfonikus ze­nekar. Látogatásukat akkori vendéglátóik most viszonoz­zák, hiszen augusztus 12-től japán népi hangszeres együt­tes lép fel megyénk több te­lepülésén. A vendégek augusztus 12- én érkeznek meg a távoli országból. A repülőtéren azok a gyerekek fogadják őket, akik a békéscsabai ze­nészekkel utaztak Japánba: a Magyar Állami Operaház gyermekkórusának tagjai. Másnap, 13-án Mezőhegyes­re látogat a japán csoport. Este Gyulán a SZOT-gyógy- üdülőben tartanak egyórás koncertet, 19.30 órai kezdet­tel. Augusztus 14-én Békésen a Fontexnél tesznek üzem­látogatást, majd ellátogat­nak a vésztő-mágori sza­badtéri múzeumba is. E nap sem telik el fellépés nélkül, ezúttal a vésztői tanácshá­zán mutatkoznak be a zene­kedvelő közönség előtt. A koncert 18 órakor kezdődik. Augusztus 15-én Békés­csabával ismerkedik a japán zenekar. Este 20 órakor a Békés Megyei Könyvtárban tartanak előadást, 16-án Szegedre utaznak a japán vendégek. A programban sé­tahajózás, városnézés, vala­mint a „Nyomorultak” című rockopera megtekintése sze­repel. A japán népi hangszeres együttes tagjai a hétfőt, 17- ét még hazánkban töltik — ezúttal Budapesttel ismer­kednek —, majd másnap in­dulnak haza.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom