Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-01 / 180. szám

1987. augusztus 1., szombat

o

SerédiJános:

A munkaverseny

A hórihorgas zetoros reggel óta bajlódik a géppel. Végre sikerül beugrasztania a motort. Gadócs János, a szövetkezet elnökhelyettese, aki borostás állás simogatva átszellemült arccal társalog a hajtatóház előterében a brigádvezetővel és a jogtanácsossal, elismerően füty- tyent, s amikor a gép hangja normális tempóra csendesedik, felemeli a kezét.

— Ez aztán igen. Jól puf- fog a masina — harsogía diadalmasan, hogy mindenki hallja a telepen.

Én még mindig az öregekkel dolgozom. Hivatalosan a 3-as számú munkacsapatban. A többiek cam- mogóknak nevezik őket. Találóan. Űgv mozognak a pa- lántásban, mint valami kihalófélben lévő őshüllők. A hollandágyak duhasztó, orrfacsaró meleget árasztanak, s ők kalapban, csizmában, nyakig gombolt ingben szertartásos nyugalommal végzik a munkát. Mintha életük függne a palántáktól. Magukat kulák megbúvóknak nevezik. Itt a kertészetben minden munkacsapatnak van ragadványneve. A nagy testű, lomha járású asszonyok a Dömperek, az örökké perlekedő, csípős nyelvű női csapat tagjai a Darazsak. A fiatalok mindössze heten vannak, ök a Huligánok. Nem csak a csapatokat keresztelték el. A folyton politizáló Szlanyik bácsi évtizedek óta a mindenkori amerikai elnök nevét veszi fel. Jelenleg John- sonnak hívják. A gyűrött arcó Kesjár apót, akit az első világháború vihara hadifogolyként Sanghajba sodort, s ennélfogva Kína- szakértőnek számít. Maó tatának becézik. Van ennél pikánsabb meg sértőbb elnevezés is. A tarajosi humor nem ismer határt.

A hollandágyak alacsonyak. A feltámasztott ablakok alatt csak négykézláb lehet dolgozni, sőt, a belső széleket hason csúszva is nehéz elérni, pedig ott a leggazosabb. Az ember csupa lucsok. A föld nedves. Alatta a lótrágya bűzlik, mely élteti és gyors növekedésre serkenti a palántákat. Az öreg Vida, hogy szusszantson egyet, meg hogy körülnézzen, honnan jött a hang, kifarol a vasablak alól. Mikor észreveszi az elnökhelyettest, felszisszen, akár egy luftballon, amikor kieresztik belőle a levegőt.

— Megint törik valamin a fejüket.

— Kto sa to? — kérdi Mázán bácsi.

Az öreg áttelepült. Csallóközi magyar. A nénjével jött onnan egy batyuval. Nem tud szlovákul, de azért megérti a kérdést. A cammogok között négy áttelepült dolgozik, ők csak magyarul beszélnek, a taraj o- siak pedig szlovákul. Mégis megférnek egymással. Összeköti őket a múlt. A háború, a fogolytáborok, az örökös birkózás a földdel. Az, hogy parasztok.

— A két szószátyár — válaszolja.

így hívják egymás közt az elnökhelyettest meg a jogtanácsost, aki az öregek szerint úgy tartja a fejét, mint körmenetkor a pap a most- ranciát. Hetente többször kinéznek a telepre. Senki se tudja miért. Ám sejtik. A telepen vagy százötvenen dolgozunk. Az öregek harmincán lehetnek. Minden évben fogynak. Hol az egyiket, hol a másikat kaparintja meg a kaszás. Kertészeti szakértelmük és kiterjedt rokonságuk révén mégis nekik van a legnagyobb befolyásuk, noha sem a brigád-, sem a közgyűlésen nemigen szólalnak fel. Láthatóan ez bosszantja a vezetőséget. Át akarják törni a betonfalat, mellyel körülveszik magukat. Minél több fiatal agrármérnök gyökeredzik meg a szövetkezetben, a régi gárda alatt annál erősebben inog a talaj. Kisebb- nagyobb villongások jelzik, hogy a felszín alatt kemény pozícióharc folyik. Nem mindegy, hogy a cammogok melyik oldalhoz csapódnak.

A vasablakra árnyék vetődik. A hollandágyak alatt elnémul a szó. Torkomat égeti a szomjúság. Kimászok az ablak alól. Akkor veszem észre Szabó Károlyt, a párttitkárt. Köszönünk egymásnak. A hajtatóházhoz indulok, mert ott a kanna. Utánam jön.

— Volna egy pártmegbízatás a számodra — mondja borongós arccal.

A víz hideg. Aprókat kor- tyintgatok a fedélből, nehogy tüdőgyulladást kapjak. Egy éve vagyok párttag. Eddig azonban semmiféle komolyabb dologról nem beszélgettem a titkárral. Viszont azt sem tudom elfelejteni, hogy tavaly, amikor egyetemre jelentkeztem, a vezetőség ellenére egyedül ő támogatta a továbbtanulásomat. Ám itt mocorog bennem a legutóbbi párttaggyűlés emléke is, amelyen a tehenészet egyik párttagja éppen megbízatás alapján számolt be, hogyan vélekednek a dolgozók a telepen a vezetésről meg az elnökről. őszinteségével olyan vihart kavart, hogy a városi pártbizottság is foglalkozott az üggyel. Végül őt marasztalták el, merthogy eltúlozta a dolgot. Szóval, ez mocorog bennem.

— Vannak itt a telepen tapasztaltabb kommunisták — válaszolom óvatosan.

— Igen, igen — bólogat —, csakhogy te a 3-as számú munkacsapatban dolgozol.

— Hát fontos ez?

— Most ez a fontos.

— Akkor talán beszélgetni kellene velük — kockáztatom meg a véleményemet.

— Ha közéjük megyek, akkor csak hümmögnek, bólogatnak, mint akiknek nincs véleményük.

Méghogy nincs véleményük! Soha senkivel nem beszéltem annyit a világ dolgairól, politikáról, napi eseményekről, emberi sorsfordulatokról vagy éppen a szövetkezetről, mint velük. Ám ők alulról nézik a világot. Ahogy a napba néz az ember. Ha nem akar megvakulni, be kell hunynia a szemét, vagy le kell hajtania a fejét. Rögvest elhallgatnak, ha valaki a vezetők közül közeledik hozzájuk, csak a fiatal kertészmérnök előtt nyílnak meg néha, ami újabb nyugtalanságot kelt a szövetkezet központjában. A titkár városi ember, s tetejében egyetlenegy szót sem ért szlovákul. Tudom én miről van szó. Azt is tudom, nem hagyja ennyiben. Még

mondana valamit, hogy fontoljam meg, vagy ehhez hasonlót, de az elnökhelyettes teljesen leköti a figyelmét.

Gadócs felteszi csizmás lábát a hollander peremére. ő aztán tud potyeszolni. Az ám, de hirtelen átvált a magyarra, mégpedig olyan fullánkosan, mint akinek ördöge van. Mindig rossz gazdának tartották, s netán még most is. Ez a sejtés nem hagyja békén.

— Megszüntetjük a háztájit — pattog kajánkodva. — Értik, el fogjuk törölni.

Az öregek a betonpallókon gubbasztanak. Sorjában, egymás mellett, akár ősszel a költözködő fecskék.

— A háztájit? — kapják fel riadtan a fejüket.

— A tanyákat is eltüntetjük. Letaroljuk őket egy bulldózerrel. Az egész tsz egy nagy tábla lesz.

Bogdán bácsi cigarettát sodor. Az agyondolgozott, bütykös kézben remeg a dózni. Aztán, mint vulkánból a láva, olyan hirtelen robajjal tör ki belőle a káromkodás. Senki se érti. Bolgárul szitkozódik. Indulata tör, zúz, átkot szór a világba. Az öreg bolgárban a nagyapja vére buzog, akiről azt beszélik, hogy Bulgáriából érkezett, vállán egy koldustarisznyával, tele

paprika-, meg paradicsommaggal, mellyel meghonosította a kertészkedést Tarajoson. — Pesten mást mondanak — emeli fel a felháborodástól bugyborékoló hangját. — Pesten azt mondják, a háztáji gazdálkodás igen fontos.

Az elnökhelyettest hidegen hagyja az öreg bolgár mennydörgése. A bajuszát húzogatja és aprókat hehe- részik.

— Ja kérem, az Pesten van, de mi itt élünk Tarajoson. És ha mi azt mondjuk . . .

Szabó lehajtott fejjel hallgat, nyeli a szavakat. Csak a mozdulat, ahogy cipője orrával bökdösi a földet, jelzi, hogy tusakodik magában. Nem szívesen mond ellent az elnökhelyettesnek. Vagy talán nem is mer? Alig ismerte valaki a szövetkezetben, hiszen csak pár hónapja dolgozott a gépműhelyben, amikor Gadócs javaslatára megválasztották párttitkárnak. Van azonban egy határ, amikor nem a józan mérlegelés diktálja a szavakat. Mert a hallgatás már több mint hiba, már egyenesen bűn.

— Nem mondunk ki semmit — sistereg a hangja.

És mindenki a titkárra néz. Ki csodálkozva, ki megdöbbenve.

Dr. Balaj, aki mint a szövetkezet jogtanácsosa, egyben az ellenőrző bizottság elnöke is, soha sem használja a keresztnevét, amióta ledoktorált. Fontoskodó mozdulattal megigazítja orra nyergén a szemüvegét.

— Úgy hiszem, Gadócs elvtársnak igaza van, a kommunizmusban nem lesz háztáji és nem lesznek tanyák sem.

— Hol vagyunk még a kommunizmustól ?!

— Rajtunk múlik, mikor érünk oda, elvtárs. Meg kell gyorsítanunk a fejlődést.

Sokan ismerik a jogtanácsos vesszőparipáját. így a fejlődés, meg úgy a fejlődés. Évekkel ezelőtt magas hivatalt töltött be a városban, míg vaskalapos dogmatiz- musa miatt ide nem helyezték. Most azonban nem ideológiai vitáról van szó. Ez csak a felszín. Sokkal kézzelfoghatóbb kérdés húzódik meg mögötte. Szembe mer-e szállni Szabó a vezetőség két legtekintélyesebb tagjával, s a fiatal agronó- mus mellé áll, akit a növénytermesztési brigádok elnöknek akarnak. Innen a hollandágyak ablakai alól nehéz megállapítani, mi megy végbe a párttitkárban. Fekete volt a haja, amikor megválasztották, most meg ősz. Anélkül, hogy szólna valamit, sarkon fordul. Az elnökhelyettes azonban elébe áll, mintha el akarná állni az útját. A lábát is szétterpeszti. Zetor- kerekek szabdalták fel az ágyak útközeit, hát ki se lehet térni előle.

— Mi lesz a munkaversennyel?

A titkár lehorgasztott fejjel nézi a cipője orrát.

— Eléggé felkavartuk így is a kedélyeket ezzel a háztájival.

Újabb alkalom, hogy a jogtanácsos megcsillogtassa eszmei ti^tánlátását.

— Mindenhol rendeznek munkaversenyt. Az ilyesmire felfigyel a megye. Megmozgatjuk egy kicsit a tagságot. Ez csak használ az ügynek.

A titkár átlát a szitán. Egy munkaversennyel bizonyítani lehetne, hogy a vezetőség még ura a helyzetnek. A brigádvezető is ott serteper- tél. Az ő szénája a gyakori italozás miatt elég rosszul áll, hát jó pontot akar szerezni.

— Én már beszéltem néhány munkacsapattal.

— Maguk mit szólnak ehhez? — fordul vissza az emberekhez hirtelen támadt eltökéltséggel a titkár. Az elnökhelyettes és a jogtanácsos úgy néz rá, mintha pofonütötte volna őket.

— Sorverseny kellene ide — nevetik. — A kell bizony !

A párttitkár komoly marad. A Körös-part felé mutat. Arra, ahol a zetoros bo- ronálja a földet.

— Azon a táblán paprika- palánta-ültető versenyt rendezünk.

Az öreg bolgár, mint egy maszatos vakond, mászik ki a hollandágyból.

— A palántát nem lehet versenyben ültetni — töri meg a csendet.

— Miért ne lehetne?

— Mert a palántát csak egyféleképpen lehet ültetni.

— Mégpedig?

t— Csak jól. A többi cip- kár munka, és megvan a maga átka. Rossz a termés, kevés a fizetség.

— Ma^a mindig félrebeszél — ugorja át a jogtanácsos a zetornyomban ösz- szegyűlt pocsolyát. — A munkaversenyről, mint a szocialista emberformálás egyik eszközéről, szövetkezetünk nem mondhat le. Erről van szó.

— No igen, de ettől még nem fog nőni a palánta — válaszolja az öreg.

Dr. Balaj levegő után kapkod. A titkár halványan mosolyog. Eszébe jut a kertész- mérnök javaslata, hogy az üreg bolgárt kellene kinevezni a telep élére. Nem rossz ötlet. A mostani erőviszonyokat tekintve erről azonban szó se lehet.

Csodák csodája, később, amikor sor került a versenyre, senki se ellenezte. Egyszeriben megtört a hétköznapok egyhangúsága. Heccelődve, mint valami népünnepélyre, készülődtünk a különös erőpróbára. Mi több, azon a napon senki se maradt otthon. Egyrészt, mert ki lett hirdetve: aki nem vesz részt a versenyen, lemondhat az év végi részesedéséről. Meg aztán az az ötszáz forint se közömbös. Ennyit kapnak fejenként a győztes csapat tagjai.

Én időközben átnyergeltem a fiatalokhoz. Régóta terveztem ezt a lépést, meg hívtak is.

— Jó buli lesz, nem szabad kihagyni — érvelt Lajcsi, az öreg bolgár fia a munkaversennyel.

Nem is hagytuk ki. Ketten a hajtatóházból ládákban hordjuk a palántákat, ketten kapával árkot húzunk, amelybe a többiek ültetik a gyönge szárú paprikapalántákat. Ültetik? Dobálják! Eszeveszett iramban hajtunk. Folyik rólunk a verejték. Némelyik palántának eltörik a szára, letépödik a levele, vagy éppen a gyökere hiányzik. Ilyen aprósággal azonban nem bíbelődhetünk, ha győzni akarunk. A többi csapat is ráver a melóra. Nyomunkban vannak a Dömperek meg a Darazsak.

— Vigyázzatok, Huligánok, mert lemaradtok — kiabálják.

Csak az öregek nem változtatták a tempót. Volt abban valami barbár áhitat, ahogy minden palántánál letérdeltek, s óvatos, vigyázó mozdulattal nyomkodták meg a töve körül a földet. Nem csoda, hogy hátul kullogtak. Mi már régen felvettük a győztesek jutalmát a brigádirodán, mire ők kiérnek a partra.

— Bizony, bizony, győzött az ifjúság, övék a jövő — mondja önelégülten az elnökhelyettes, aki fent áll a Körös partján és mellén ösz- szefonja a karját.

Az öreg bolgár a palántákat vizsgálgatja. Morog, csóválgatja a fejét.

— Ha odahaza is így ültetné a fiam a paprikát, útilaput kötnék a talpára — szólal meg végül.

Azon a sávon, ahol az öregek dolgoztak, néhány hét múlva a palánták szára megvastagodott, s az egészséges, zöld levelek között kipattantak a fehér virágok. Gyönyörű, húsos paprikák teremtek. A mi részünkön satnyák maradtak a bokrok, hullajtották a levelüket, s alig hoztak termést. A Darazsak hajszál híján megelőztek minket, de az ő területük sem volt sokkal különb. Többé nem rendeztek munkaversenyt a telepen.

Pedig milyen jól jött az az ötszáz forint. . .

Arcok

közelről

Balázs Tibor

Július 10-én két termet megtöltő kiállítás nyílt Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban Balázs Tibor festőművész olajképeiből és grafikáiból. A Kuná- gotán született és régóta Budapesten élő művész ritkán, de annál nagyobb szeretettel és (az ő esetében nyugodtan mondhatni) lobo- gással jön haza, keresi fel gyermekkora színtereit, visz magával éltetőt a. nagyvárosba. Egyszer mesélted, hogy te voltál iskolás korodban az „osztály mindenese”. Mit jelentett ez?

— Volt egy táskám, amit édesapám csinált. Nagyon szép táska volt, és annyi minden belefért! Volt is abban minden, könyv, füzet, ilyen-olyan kis szerszámok, furulya, okarina. Ha valamire szükség volt az iskolában, az az én táskámból biztos, hogy előkerült. Most már azt is tudom, miért volt ez így. Mert sokáig nem tudtam eldönteni, mi legyek? Akartam lenni feltaláló, tudós: a különös dolgok érdekeltek. Közben rajzolni is nagyon szerettem, és egyre inkább vonzódtam a művészféle emberekhez ...

Aztán elérkeztek a tanulás évei, Szeged, tanítóképző . . .

— És a nagy elhatározás: színész leszek! Még szerencse, hogy néhány sikeres szavalat és szereplés lett csak az egészből. Falusi, tanyai tanító lettem otthon, Kunágotán. Aztán a kultúr- ház igazgatója, amatőr színjátszó-rendező és festeni, rajzolni kezdtem. Egyre komolyabb elhatározással, hogy ez az igazi! Szegeden elvégeztem a rajz szakot a főiskolán, és Pestre mentem, a televízióhoz. Diplomát szereztem a Képzőművészeti Főiskolán, és állást vállaltam a budapesti Csaba utcai általános iskolában. Rajzot tanítok.

Kiállítások?

t— 1966-ban a Kassák- klubban volt az első, aztán sorra következtek a kollektív tárlatok. Jó néhány egyéni is Budapesten és Gyulán, Mezőkovácsházán. 1983-ban megkaptam a TOT-ösztöndíjat.

Mi az, ami vonz, ami alkotásra serkent?

— Gyönyörű kis országunk tájai, városai. A szülőföld, az Alföld kiismerhetetlenül sok csodája, de lenyűgöz a Balaton is, visszahív a Dunántúl. Éppen ezért szeretek művésztelepekre járni, Gyulán, Veszprémben, Sopronban töltöttem így kellemes, alkotó időszakokat.

És a rajztanítás?

— Nem is tudom, iennék- e festő, ha nem lennék tanár? Ha nem érezhetném át évente azt a tiszta örömöt, hogy a tanítványaim sikeresen szerepelnek rajzversenyeken; ha nem vezethetnék kerámia- és tűzzománckészítő szakkört; ha nem érezhetném tanítványaim ragaszkodását. Persze, utazni is nagyon szeretek, egy-egy nem ismert országban barangolni felejthetetlen élményekkel ajándékozza meg a figyelmes utazót. Prágai grafikáim a kedvencek most, de csak addig, amíg újakat nem rajzolok, valahol másutt ..

Sass Ervin

Balázs Tibor: Anyám tyúkja