Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-25 / 174. szám

1987. július 25., szombat NÉPÚJSÁG Telefontéma Mit tenne, ha... — Mit tenne, ha most kezdené az életet? — kér­dem dr. Pankotai Istvánt, a társadalombiztosítás megyei igazgatóját. — Mit úgy, mint akkor, mit meg másképp. Ha most lennék egészen fiatal, tanul­nék, tanulnék, tanulnék, mert nekem ezt mind ké­sőbb kellett a hat elemihez pótolni. Egyébként úgy csi­nálnék, ahogy tettem, most is a politikát választanám. Ez volt az életem és nem bántam meg, bár sok csaló­dással, törődéssel járt, de si­kerrel is. — Mit ért a sikeren? — Politikában feltétlenül azt, ha érezzük, hogy egy hullámhosszon vagyunk az emberekkel. — És anyagilag? — Egy szolid, tisztes élet­formát éltem, olykor filléres gondokkal, a gyerek tanít­tatása idején. — Megint a tanuláshoz ju­tottunk . . . — Ez természetes. Ha szülő az ember, ad rá, hi­szen végzett, kitanult fiatal­nak lenni — szakmával vagy diplomával — nagy indulási előny az életben. A szelle­mi és erkölcsi nevelésen kí­vül ez a legtöbb, amit ad­hatunk gyermekeinknek. — Sok politikai előadást' tart. Fiataloknak is? — Igen és ' mondhatom, szót lehet velük érteni. — Még mindig nagy a külpolitika iránti érdeklő­dés? — Változatlanul, azzal a különbséggel, hogy jelentő­sen utolérte a belpolitika, gazdaságpolitika. Hogy mi­lyen izgalmassá vált, tükrö­ződik a sok ez irányú kér­désben, vitában. És ebből a fiatalok java sem marad ki. * * * — Az óvónők nem szok­tak meggazdagodni — mon­dom Huszár Juditnak —, de mégis, mit tenne, ha gazdag lenne? — • Igazán nem tudom, mert sohasem vágytam sok pénzre, s talán nem is kor­szerű a véleményem róla. Félek, hogy megsínyleném emberileg. Az én korosztá­lyom — öt év múlva me­gyek nyugdíjba —, sok min­dent megélt, szerénységhez szokott. Sose felejtem, mi­lyen boldog voltam a 700 forintos kezdő fizetéssel. — S ha „rászakadna” egy váratlan gazdagság, nem len­ne jó? — Ki tudja? Ritka ember, aki jól viseli el a sok pénzt, bár, hogy mi a sok, az vi­szonylagos, de mondjuk, ha tényleg nagyon sok van be­lőle, könnyen deformál, s jön az unatkozás, felleng- zősség, rongyrázás, vagy ami ennél is rosszabb. Évekkel ezelőtt egy körutazáson jár­tam, s mikor Spanyolország felé tartottunk, még francia földön egy hippitalálkozóhoz keveredtünk. Csupa elha­nyagolt, szinte csavargó kül­sejű fiatal, s arréb a sok álomszép, drága autó, amit a gazdag otthonukból hoz­tak. Nekem ez borzasztó volt. De szörnyű a szegény­ség is, megalázó. — Maradjunk a gazdag­ságnál, ami már nálunk sem szégyen. Van ennek valami nyoma a kicsik között? — Észre lehet venni raj­tuk a világ változását. Azok. akiknek igen jól megy, di­csekednek, sorolják, mi min­denük van. Persze, nem mind, mert ez nevelés kér­dése is, nemcsak gyerekdo­log. Akit igen jó körülmé­nyek közt is tudatosan sze­rénységre nevelnek és jól, ízléssel, de flanc nélkül öl­töztetnek, az ilyen gyermek törődik a másikkal is és szellemileg fejlettebb. — S ahol gyengék az anyagiak? Cyrano, Szegeden Huszti Péter és a hetyke gárdisták Fotó: Nagy László Isten áldd meg a magyart. Elhangzott a Himnusz, meg­kezdődött a Szegedi Sza­badtéri Játékok műsorfo­lyama: a Dóm téren Ros­tand Cyrano című drámája került színre elsőként. Va­lamiféle mentési akció, cso­portos beugrás eredménye volt ez az előadás, hiszen az eredeti tervben egy Shakes- peare-bemutató szerepelt. Régi színházi szabály, hogy ha a függöny fölmegy, men­nie kell a darabnak is, bár­mi volt az előzmény. Nos, a szegedi nyárra most lé­nyegében a Madách Színház Cyrano-előadását igazítot­ták át, tágították szabadtér­re. Cyrano de Bergerac, a me­rész orrú, sziporkázóan szel­lemes, vakmerő katona ez­úttal is csatát nyert a né­zők szívében. Vele éltünk, érte könnyeztünk, mert sze­retjük az igaz szókimondást, és íme egy ember, aki meg- cselekszi, legalább a színpa­don. Kusza világunkban egy­re erősebben vágyódunk szép, tiszta szerelemre, s lám, a hőslelkű lovag lán­golón, szívhez szólóan sze­ret. Példát is mutat, mert üres pöffeszkedők, álnok bugrisok közt, koldusszegé­nyen is ő a leggazdagabb, ő, aki megőrizte hitét, becsüle­tét. Lengyel György rendezte az előadást, s munkája nyo­mán szépség és látvány töl­tötte be a Fogadalmi temp­lom előtti teret. Mozgalmas tömeg jelenetek, villanó tőr­pengék, szellemes szócsaták és érzelmes pillanatok vál­tották egymást, jó ritmus­ban, hullámzásban. Nagy kár, hogy a hangosító be­rendezések állapota miatt a színészek hangja csak tor- zan, kihagyásokkal jut el a nézőtérre, így nem csak já­ték, de küzdelem — küsz­ködés — is van az érthető­ség érdekében. Huszti Péter alakítja a címszerepet, sokszínűén, erő­től duzzadón, s az utolsó képben, a Roxant játsszó Moór Mariannái emlékezetes színházi pillanatokat vará­zsolnak. Vass Gábor, Csűrös Karola, Juhász Jácint, Papp János, Horesnyi László és mind a népes szereplőgárda részese, hogy szép este volt az idei első szegedi bemuta­tó. Andódy Tibor — Ilyen is van, főleg a nagycsaládosok élnek nehe­zen, nekik már művészet a beosztás is, de azért akad, hogy sikerül. Csak egyre ne­hezebben ... * * * — Mit tenne, ha tanács­elnök lenne? — szögezem a kérdést Bujdosó Adám nyugdíjas főosztályvezető­höz. — Ilyen ambícióm még álmomban se volt, annyira távol áll tőlem, válaszolni se tudok rá. — És arra, hogy mi kell a jó várospolitikához? — Elegendő „mozgástér”, nyíltság, demokrácia. De ezt már sokszor hallottuk, az emberek konkrét dolgokat várnak. — Például mit? — Nézze, ha egy idegen Csabára jön, látja a fejlő­dést, a csabai naponta a kátyúkat is, méghozzá nem egy helyt a város központ­jában. A helyi közlekedés­ről ne is beszéljünk. Ga­lambinvázió az OTP-nél és a színháznál, túloldalon a hepehupás keskeny járda (hasonló kátyúk a torony­háztól a hídig is) és az áru­házzal szemben az alkalmi parkoló. Vagy víz és sár, vagy merő por az időjárás­tól függően. A Szabadság tér buszpályaudvar lett... Vagy említsem a vasút környékét, az aluljárót? — Talán a pénzhiány az oka mindennek? , — Pénz, pénz, nem "min­dig volt kevés. De ha most az, legalább tudná a lakos­ság, mire megy el. Ügy vé­lem, minden évben az új­ságban kellene ismertetni a városi költségvetés előző évi végrehajtását. Mennyi volt a bevétel és mikből, s mennyi* a kiadás és mikre? — Tény, hogy jobb tájé­koztatás kellene. — Kifejleszteni a kábel­tévét és a helyi közügyek szolgálatába állítani. Le­gyen ott tanácsüléseken, rendezzen vitákat vezetők és állampolgárok között, ütköz­tesse a véleményeket. Szóval segítse a demokratikus köz­élet kialakítását. — Ez minden? — Közel sem, csak ami így hirtelen eszembe ju­tott. * * * Következő hívásomra fia­tal lányhang jelentkezik: Feigl Klára könyvkötőtanuló. — Ha a jó tündérrel ta­lálkozna, mi lenne a három kívánsága? — Ó ... ! Gondolkodhatok egy kicsit? — Hát persze, hiszen vá­ratlanul érte. — Először is egy jó házas­ság, aztán a nyugodt, szép családi élet, de mivel ezt a pénz is befolyásolja, az se hiányozzon. Tudom, sok munka kell hozzá, de szere­tem a munkát és nem szé­gyellem. — Mi kell a jó házasság­hoz? — Szerelem az biztosan... de a többi olyan ellentmon­dásos, mert fontos az anya­gi rész is, de ha nagyon hajtanánk, az a családi élet rovására menne. — És az otthoni munka- megosztás? — Nem várnám el a fér­jemtől, hogy ő legyen a há­ziasszony, de az is rosszul esne, hogy amíg én a kony­hában dolgozom, ő a tévé előtt ülne. Ezt majd vala­hogy össze kell egyeztetni. — Mi fontos még? — Szerintem az, hogy mi­vel nem vagyunk egyfor­mák, hagyjuk, hogy a másik azt csinálja, ami őt érdekli. Például az udvarlóm szeret horgászni, apukám is, együtt mennek, sokszor odavannak, ez nem baj — csak ne olyan sokáig, hogy izgulni kelljen értük. — Gyerek? Nevelés? — A jó tündértől egy fi­út és egy lányt kérnék ... A nevelést úgy képzelem el, hogy se szigorú, se engedé­keny ne legyen, hanem a középúton. De ez csak az elmélet. A gyakorlat pedig — megint azt mondom — csupa ellentmondásnak lát­szik. Vagy talán maga az egész élet ilyen? Megjelent a Békési Élet legújabb száma Már megszokott, hogy közművelődési és tudomá­nyos folyóiratunk, a Békési Élet közérdeklődésre szá­mot tartó, ismeretanyagok­ban gazdag tartalommal je­lenik meg. Az ez évi har­madik szám is ezt példázza, Tanulmányok, Művelődés, Tények, dokumentumok, emlékek rovata szembetűnő­en változatos és érdekes. A folyóirat új számának élén a Tanulmányok rovat­ban Krupa András főszer­kesztő Hiedelemlények a szarvasi szőlőkben című írá­sa bizonyára széles olvasó­táborra talál, és nemcsak azért, mert témaválasztása felettébb szokatlan. „A sző­lőbeli történetekben — írja — a boszorkány együtt je­lenik meg a lidércfénnyel is. és azt saját céljaira hasz­nálja fel... A boszorkány mellett a szarvasi szőlőkben az egyik legismertebb alak a foggal született gyer­mek . . ., aki nem varázsol, de „sokat fog tudni”. Tábo­ri György Tótkomlósi séták címmel teszi közzé tanulmá­nyát, Csobai Lászlóné pedig a román nemzetiség betele­pülését, belső viszonyait, kormányzatát elemzi Gyu­lán és Kétegyházán, a 18— 19. században. A folyóirat Művelődés ro­vatában Sass Ervin összegzi az Orosházi Filharmonikus Társaság harminchat évét. 1914-től, alakulásától 1950. évi megszüntetéséig. A ta­nulmány nyomon követi a lelkes zenekedvelőkből ala­kult „altruista” zenekar vi­déken ritka és gazdag pá­lyáját, sikereit, kudarcait és jelesül fontos szerepét az alföldi kisváros közművelő­dési életében. A Tények, dokumentumok, emlékek rovat írásai mind figyelemkeltőek. MOZI Hz ifjú Frankenstein Sokféle húron játszhat a félelem, a borzongástól az őrületig, s ábrázolása, érzé­keltetése nem új dolog sem szóban, sem írásban, és ké­pi megofgalmazásban is szép múltja van a kísértethistó- riáknak, horrormeséknek. Sőt, már az ezeknél is bor­zalmasabb sztoriknak. Az, első Frankenstein-film va­lószínűleg csak a maga ko­rában — a harmincas évek­ben — tűnt borzasztóan fé­lelmetesnek, ma, újranézve nem lenne ilyen hatása. Vagy más lenne, mint min­den további változata — márpedig volt belőle jópár —, hisz valóságos mágnes­ként vonzotta az amerikai filmipart ez a titokzatos és hátborzongató elemekből szőtt, fantasztikusnak is nyugodtan mondható törté­net. A legendává vált Fran­kensteinről, Mary Shelly kö­zel kétszáz esztendős regé­nyéről annyi bőrt lehúztak már Hollywood filmesei, hogy csak egy maradt hátra: a paródia. A nevettetés. Mert. mint annyiszor bebizonyosodott már, nincs olyan, amit ne lehetne a visszájáról nézni, hiszen mindez bőséges for­rása a humornak, akár ez a legenda itt a filmen, ízekre szedve, olykor félelmesen, szinte folyton kacagásra in­gerelve. Már az ifjú Fran­kenstein professzor elindu­lása és megérkezése a „flú- gos" nagypapa komor vár­kastélyába, ami hol is le­hetne másutt, mint a Dra- kula hazájában, Erdélyben. Ahol bár nem akaiya — mert nem hiszi —, de mégis az útjára lép, s ő is feltá­masztja a szörnyet, aki egy véletlen következtében nem az előre elképzelt nagysze­rű, sőt, zseniális férfi agyát kapja meg, hanem famulu- sa, Igor balszerencséje foly­tán: egy abnormális embe­rét. S eztán még inkább jöhet­nek a képtelennél képtele­nebb kalandok, amiket a környezet, a helyzetek, a fő- és mellékfigurák szinte a bohózatig fokoznak. S hol van ez már Mary Shelley regényétől, melynek elősza­vában többek közt ezt írta: „Arra törekedtem, hogy megőrizzem az emberi ter­mészet alkotóelemeinek hi­telét, de nem haboztam meg­újítani ezek egymáshoz való viszonyát." És mégis, a pa­ródia nyelvére fordítva a dolgokat: ez is sikerült a filmrendező Mel Brooksnak. Ügy nevettet, hogy soha nem kell erőszakot alkalmazni alakjai jellemén, amit tesz­nek, nem üt el tőlük, bele­illik a róluk kialakult ’ kép­be. Olyan színészi játékkal kísérve, amilyet Gene Wil­der és Marty Feldman pro- • dukál mesterfokop, az ifjú Frankenstein, illetve Igor szelepében. Nem is lehet csak együtt említeni őket, alakításuk annyira egyen­rangú, akár a tehetségük. Született nevettetők. A nők sem maradnak el tőlük: az asszisztensnőt játszó Teri Garr, a menyasszonyt meg­személyesítő Madelin Kahn és a Blücher kisasszonyt alakító Cloris Leachman. És a nem véletlenül fekete-fe­hérben készült film opera­tőre — Jerry Hirschfeld — -is csak kitűnő bizonyítványt kaphat. Olyan az egész alkotói együttes, hogy keresve sem találni hibát a munkájuk­ban. „Csak" mindent feled­tető kacagást. V. M. Vass Márta (—n) flz önandalitásról Pufinak általában a kövérkés embereket becézik. Az a Pufi, akit említenék, éppenhogy so­ványságával tűnt föl iskolás éveimben. És soványságánál is jobban — fürge eszével, utolérhetetlen szorgalmával. Időnkint talál­kozunk, nem ritkán pedig levéllel örven­deztet meg, melyből kitetszik, hogy a Pufi­szabású közgazdák miként ítélik meg éle­tünk egy-egy jelenségét. Legutóbb így kezdte elmélkedését: „Hallottuk a hírt a rádióban egy új magyar sikerről: Himalája- expedíciónk eredményes túrája után haza­tért. Vezetőjük ugyan örökre ottmaradt, ke­resésében nemcsak a sajátjuk, hanem az ottani jóakaró honfitársaik pénze is elfo­gyott; a csúcsot ugyan nem érték el, de minden felszerelésük odaveszett... Ilyen magyar sikerek is vannak .. Tehát így kezdte Pufi a levelét. Elszorult a szívem. Hisz ki ne sajnálná őszintén a magyar sportembert, aki életével fizetett nagy álmáért. De az ember óhatatlanul arra is gondol e komor esemény nyomán: nem minden külföldi csúcskísérletünk eredményéről jut el hozzánk ilyen egyszerűen mérlegelhető híradás. Talán kizárólag a sportteljesítmé­nyek megítélésére van ilyen lehetőség. Korántsem ilyen egyszerű a magyar mű­vészek külföldi szerepléseinek minősítése. Nem emlékszem olyan esetre, hogy a más országokban turnézó magyar együttesekről hazatérésük után így írt volna a sajtó: ,.Sajnos küldötteink csalódást keltettek a közönségben is, a szakemberek körében is.” Nem, ilyet sohasem hallunk vagy olva­sunk. Soha nem hallott elnevezésű fesztivá­lokon néha olyan filmjeink is díjat nyer­nek, melyek hazai vetítéseiről megszökött a közönség, és csak indulatszavakkal szólt a kritika. Ám az olyan hír, hogy ezt és ezt a filmünket ide meg ide kiküldöttük, és ott a mű jószerével leégett: erről sohasem be­szél a krónika. Természetesen időnkint ennek az ellen­kezője is megtörténik. Főként zeneművé­szeink, énekeseink tartják számon az olyan eseteket, hogy valaki itthon szinte föllépési lehetőséghez sem jutott, és kinn a kímé­letlen verseny körülményei között meg vi­lágkarriert futott be. Hogy csak egyetlen nevet említsek: Cziffra György életútja is jó példa erre. Gondolom, erről sokan úgy vélekednek: igen, igen, de a művészi teljesítmény sike­re vagy kudarca függ a befogadó közönség ízlésétől, a művész személyével kapcsolatos reklámtevékenységtől, de még a politikai széljárástól is... Szentigaz, de ez sem ment föl bennünket annak kényszere alól, hogy objektiven szemléljük: vajon hogyan sze­replünk a világban. És a szereplés nemcsak a foci, nem ki­zárólag koncertezés vagy filmbemutató. Amit iparunk és mezőgazdaságunk a kül­földnek kínál vagy küld, az még jobban al­kalmat ád a megítéltetésre.. . Itthon valóság­gal rákövült fölfogásunkra néhány sablon. Ilyenek: a magyar villanykörte, a téliszalá­mi, az alumínium, a tokaji bor a nemzet­közi piac csillagai. Nagy általánosságban nem gondolunk arra, hogy az égbolt igazi csillagainak fénye sem onnan jön, ahol lát­ni véljük azokat. Az idő és a tér óceánjai-* ban már évezredek vagy évmilliók óta má­sutt vannak, mint ahová gyarló szemünk ma helyezi őket. Nos, valahogy így van ez sok portékánknak a nagyvilágban kialakult tündöklő helyzeté­vel is. Így van, s erről az országos érvényű beszámolókban általánosságban mind gyak­rabban hallunk. Ugyanakkor az írott sajtó­ban, a tévében és a rádióban nyilatkozó kö­zépvezetők szinte kivétel nélkül a sikere­inkről beszélnek. Mintha más volna az a magyar népgazdaság, amiről a tervhivatal elnöke vagy az iparügyek minisztere be­szél, és más, amit a közönség az egyes üze­mekről szóló interjúkból megtud. Nem kétlem, ebben a magyar újságíró­társadalom is ludas. Nehéz ugyanis azt re­mélni, hogy egy több ezer dolgozót foglal­koztató gyár vezérigazgatója amúgy nyer­sen megfogalmazná: „Átaludtunk tíz évet, amit mi gyártunk, az drága, korszerűtlen, a kutyának se kell...” Érthető az emberi gyöngeség. Az már a riporter szakértelmén, leleményes voltán, humánumán múlik: hogy beszélgetőpartnerét ne sértse, ne bántsa meg, de mégis őszinte beszámolásra bírja. ... Fiatal éveimben széles körű, emléke­zetes vita folyt arról: milyen . a hírünk a világban. Ha jól emlékszem, akkor csupán akörül folyt a disputa, vajon megfelelően ismerik és értékelik-e külföldön a magyar irodalmat, tudományt és művészeteket. Bár ma is változatlanul fontos és érdekes ez is, az élet arra kényszerít bennünket: tudjunk róla, miként vélekedik a külföld a magyar húsiparról, a magyar tévégyártásról, vagy a nálunk készített gyógyszerek minőségéről, áráról, és így tovább. Mert ilyen prózai dolgokból élünk, s bármilyen - kellemes, ha átmenetileg elandalítjuk önmagunkat. a realitások egyszercsak úgy lehűtenek ben­nünket, mint a decemberi szél. Bajor Nagy Ernő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom