Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-16 / 166. szám
1987. július 16., csütörtök o Bemutatkozó látogatást tett megyénkben az új református püspök A Tiszántúli Református Egyházkerület közelmúltban beiktatott új püspöke, dr. Kocsis Elemér július 15-én, tegnap bemutatkozó látogatást tett megyénkben. Békéscsabán fogadta a református püspököt Gyulavári Pál, a megyei tanács elnöke, aki tájékoztatást adott megyénkről, majd egyházpolitikai kérdéseket vitattak meg. Csomagolástechnikai tanácskozás Sínen a melléküzemág Árucikkeink igényes felöltöztetéséről, a csomagolástechnika országos gondjairól és feladatairól tanácskoztak a szakemberek szerdán a Pécsi Ipari Vásár központjában. Az eszmecserének az adott időszerűséget, hogy javítani kívánjuk termékeink eladhatóságát a nemzetközi piacon, s ennek lényeges feltétele az áru korszerű és vonzó csomagolása. A tanácskozáson különös figyelmet szenteltek a fogyasztók összességét érintő élelmiszeripari termékek csomagolásának. Ennek kapcsán felvetődött a kérdés: másként csomagoljunk-e belföldre és külföldre. A szakemberek határozott válasza az volt, hogy ne. Sok esetben technikailag sem megoldható a különválasztás, a fő szempont mégis az, hogy a kínálati piac megteremtésére irányuló törekvéseinknek megfelelően a hazai fogyasztót ugyanany- nyira kell értékelni, mint a külföldi vásárlókat. Több érdekes bejelentés hangzott el a tanácskozáson a hazai csomagolástechnika fejlesztése érdekében tett lépésekről, intézkedésekről. A MÉM részéről közölték: elkészült az élelmiszergazdaság ágazatközi fejlesztési programja, amelynek tervei között szerepel egy csomagoló-anyagokat gyártó vegyes vállalat létrehozása is. A Könnyűipari Műszaki Főiskola a napokban kibocsátotta az első 18 csomagolástechnológus üzemmérnököt. Elismeréssel fogadta annak idején a zárszámadó közgyűlés az elnöki beszámolóban a hírt: veszteség helyett már szerény nyereséget könyvelhettek az 1986- os esztendő után a Csanád- apácai Széchenyi Termelő- szövetkezet melléküzemágában, amelyet a helybéliek egymás között leginkább Kopácsolónak neveznek. Egyre több fejfájást okozott ez az üzem az utóbbi években a vezetőségnek, s közvetve természetesen a tagságnak is, hiszen az üzemben nem éppen a legjobban mentek a dolgok. Sok kooperációs partnerrel álltak kapcsolatban Budapesttől Makón át Mezőtúrig, s bizony a megrendelés rapszó- dikus lévén, hol volt munka az üzemben, hol nem. — Tavaly júniusban döntöttünk úgy — sorolja Mészáros Pál, a közös gazdaság elnöke —, hogy az orosházi Mezőgép Vállalatnak dolgozunk, és nem bántuk meg. Alkatrészeket gyártunk, például a csőtörő adapterekhez. Emellett az üzemben folyik viaszminta-készítés is a budapesti Danuviának és az Orosházi Vas-, Műanyag Szövetkezetnek. A mintakészítőben nők dolgoznak, a vasas szakmában pedig zömmel hegesztő és forgácsoló szakmunkások. — A váltás nem okozott bonyodalmakat? — Miután azóta a Mezőgép normájával dolgoznak az üzemben, perc-bérben, nem ment teljesen simán a váltás. Többen, elmentek az üzemből, a téeszből is. Az üzem a község szélén, az Orosházára vezető köves- út mellett épült. Rendezett, tiszta a bejárat és az udvar éppúgy, mint a tágas csarnok. Átható az olajszag, a gépek zaja elnyomja a szót. Persze nemcsak ezért hajol beszélgetés, téblábolás helyett ki-ki a gépe fölé, hanem mert „ketyeg az óra”, s a kereset attól függ, ki mennyit teljesít percenként, illetve óránként. Bacsa Ferenc esztergályos épp csőtörő egységhez törőhengert esztergál. A csarnok előtt váltunk pár szót, ügyelve, ne tartsuk fel sokáig, hiszen az ő órabérével számolva majdnem 50 fillér jut minden percre. — Hogy tetszik az új elszámolási rend? — Hát, a darabbérben könnyebb volt számolni, viszont nem volt annyira differenciált — mondja némi gondolkodás után. — Nekem 26,30 az órabérem, a váltósomé 31 forint. — Ez igazságos? — Az a helyzet, hogy ő az idősebb, több a gyakorlata. Ügy néz ki, a forgácsolóban aránylag jól beválik ez a módszer. Szabó József üzemvezetővel a tenyérnyi irodában folytatjuk a beszélgetést. — Voltaképpen mit is jelent a perc-bér? — A következő a helyzet: az orosházi Mezőgéptől kapjuk az alapanyagot és a technológiai leírást a gyártási lapon. Ezen le van bontva például a törőagy előállítása műveletekre, és szerepel, hogy ennek a műveletnek az ideje összesen 9 és fél perc. Ha valaki hét perc alatt elkészíti, akkor nyilván többet tud óránként, műszakonként produkálni. A darabszámot összesítjük, és az órabér ismeretében, tulajdonképpen a perceket számolják el, innen a perc-bér. — Mennyi van a borítékokban? — Természetesen változó, hiszen van jó és kevésbé jó szakmunkás, de a legjobbak közül van, aki 11 ezer forintot visz haza. Minden jel arra mutat, hogy sínre került ez a melléküzemág Csanádapácán, s a következő zárszámadáson már tisztes nyereségről számolhat be az elnök. T. I. Bacsa Ferenc esztergályos Fotó: Gál Edit Közügy-e a magánügy? Falra firkált előítélet Vágjunk a közepébe — kérem az osztályfőnököt és kezébe adom a szerkesztőségünkhöz küldött névtelen levelet. „... ballagás lesz 9 órakor és az osztály élén ballag az iskola mintatanára, 43 évesen, zabigyerekkel a hasában, az apáca, az erénycsösz, aki saját gyerekeinkkel nem foglalkozott, ha valami probléma volt, küldte a tanácsra. Bővebb felvilágosítást a helyszínen . . „ümikor már semmire sem megyünk” Nézem az arcát, ahogy ezt a mocskolódó lapot olvassa ... Peregnek a könnyei..., zsebkendőt vesz elő, hogy letörölje arcáról fájdalmának jelképét. Percekig nem tud megszólalni. Leteszi a lapot, rám néz, a szemei még mindig fátyolosak. Várom, hogy lecsillapodjon. S azon gondolkodom, vajon én hogy viselkednék hasonló helyzetben? Mennyire tudnék fegyelmezett lenni? Azután az osztályfőnök megszólal, és már csak rá figyelek. — Valóban elmúltam 40 éves. Eddig, és azt hiszem ezután is csak az érdekel, hogy becsületesen neveljem a gyerekeket. Szeretem képességeikből mindig a- legtöbbet kihozni. A mostani nyolcadik osztállyal nem volt szerencsém. Jó lenne nem gondolni arra, hogy cserben hagyott a pedagógusérzékem ... Olcsó hivatkozás — tudom —, hogy a többi tanár sem bírt ezekkel a tanulókkal. — Hivatkozik a levélíró arra, hogy a tanácshoz küldtem tanítványaimat, ha probléma volt velük. Olyankor vagyunk kénytelenek a tanács gyámügyi osztályát bevonni, amikor már semmire sem megyünk, holott a szülőkkel közösen szerettünk volna a gyerekekkel dűlőre jutni. Nem ment. Se szép szóval, se másként. Nincs mit kommentálni. Olvassa kérem a tájékoztatót, amit erről írnom kellett. Ebben két kislány viselt dolgaira térek ki. „B. A. túlkoros — javításra bukott. Sz. A. félévkor matematikából ért el elégtelen osztályzatot. B. A. nevelőit, társait durva, trágár szavakkal illeti még a tanórán is .. ., több tantárgyból áll bukásra, cigarettázik, problémás magatartású tanulókkal barátkozik ...” „Sz. A. notórius hazudozó, nincs értékítélete, tudatosan rossz irányba irányítja a tanulók többségét. Csavargással tölti szabad idejét, cigarettázik, hamisít, hogy testnevelésből felmentsék, gátlástalanul állítja meg az órai munkát.. — És a tanács? Ott segítettek? — Próbáltak. Minden hiába. Érzésem szerint valamelyik kislány szülei írhatták a szerkesztőségnek a levelet. „Hülyén kérdez, nem felelek” Amikor az osztályfőnököt arra kértem, találkozzunk — bevallom, nem jutott eszembe, hogy kollégáit is meghallgassam. Véleményükre persze kíváncsi voltam, de terveim szerint csak akkor, amikor már a szülőkkel is találkoztam. Másként alakult. A tanári kar tagjai kérés nélkül is jelentkeztek. Az egyik tanárnő; — Azt hiszem, nincs olyan osztály, ahol ne lennének gondok. Az enyémek is sokszor neveletlenek. De olyan renitens társasággal, mint a mostani 8/a. volt, még nem találkoztam. A másik tanárnő; — Példa nem volt még arra ebben az iskolában, ahogy ez az osztály viselkedett. Pontosabban, az osztály 7-8 tanulója, akikkel nem bírtunk. Ha szépen szóltunk hozzájuk, sértő, durva szóval válaszoltak. A legtöbben hajlottak a szép szóra, de ezeket a vezéregyéniségek terrorizálták. A tanár; — férfi létemre nem tudtam rendet tartani. Az órákon beszélgettek, sőt kiabáltak. Szégyeljem-e, nem tudom, de lehetetlen volt bírni velük. Egyszerűen ellenszegültek. Az osztályfőnök; — Ha felelni hívtam, Sz. A. például azt válaszolta, hogy „Hülyén kérdez, nem felelek. írja be az elégtelent.”. Idegileg akkor készültem ki igazán, amikor gyalázkodó mondatokat firkáltak a táblára, meg a házam falára, célozgatva az állapotomra. Hát, ha én vállalom ezt a gyereket, örömével, gondjával együtt, akkor mi az a bűn, amit elkövettem? Hogyan ítélkezhetnek felettem 14-15 éves gyerekek? Vagy a szüleiktől hallották a gyalázkodást? Hogyan adjam tudtára or- szágnak-világnak, hogy egyszál magam maradtam, mint a kisujjam. Hát bűn az, ha szeretnék egy gyereket magam mellett? Elcsuklik a hangja, és a zokogástól nem tudja folytatni mondanivalóját. . . A tanár, hogy a feszültséget oldja, indulatos hangon töri meg a csendet: — Meg kell, hogy tudja! Az osztályfőnök az egvik legfelkészültebb nevelő az iskolában. Ez mindnyájunk véleménye. Az igazgató; — Ha behívtam a legfékez- hetetlenebbeket elbeszélgetésre, mindent megígértek. Megjavulnak, megváltoznak. Hiába beszéltünk a szülőkkel is. A helyzet változatlan maradt. A második tanárnő; — Én 18 éves kora óta ismerem az osztályfőnököt. A mostaniakon kívül sosem volt a tanítványaival problémája. Az igazgató; — Az egyik „nehéz” kislánynak szerettem volna „megmosni” a fejét. Kérdeztem, mi lesz így belőled, ha ennyire hanyag, nemtörődöm és fegyelmezetlen vagy? Kurva a Rákóczi-téren, vágta rá hetykén. Ezt is el kellett, hogy mondjam a szülőknek. Kértem, figyeljenek jobban a lányukra. Elfoglalt emberek vagyunk, ez volt a válasz . . . 700 tanulója van az iskolának. 70 gyerek él csonka családban. A 8/a-ban 7—8-an voltak, akikkel nem lehetett bírni a 23-ból. Én is úgy gondolom, valamelyik problémás tanuló szülője írta a névtelen levelet. Ennél pedig hatásosabb lenne, ha a gyerekével törődne. Hadd feleljek a tanári testület nevében a levél másik felére. Helyesnek tartjuk az osztályfőnök döntését. Emberi tulajdonság; öreg korunkra nem akarunk egyedül maradni. Az osztályfőnöknek volt egy nagyon beteg édesanyja. Hosszú-hosszú éveken át ápolta szeretettel, becsülettel, odaadással. Aztán az édesanyja meghalt. És ő egyedül maradt. Találkozott valakivel, és kapcsolatuk eredménye lett a baba, akit életre vár. Hát ez a történet. Egy hétköznapi történet. „Sok a szöveg” Az egyik — nem egészen példás viseletű — gyerek édesanyja az udvaron tesz-vesz. Szép, nagy házban laknak. Bemutatkozom. Azonnal a keresztnevemen szólít, mintha már évék barátsága fűzne össze minket. Mondom, mi járatban vagyok. Ügy tűnik félvállról veszi a dolgot. Mintha nem túlzottan érdekelné. Aztán rövid beszélgetés után kibújik a szög a zsákból; — Asszonynak kötelesség, lánynak dicsőség — szajkózza az ötvenes évek „slágerszövegét”. Majd gondolkodás nélkül folytatja; — No de, egy pedagógus? Már meg ne haragudjon! — Neki tilos? — kérdezem. — Nem erről van szó ... — Hanem,, miről? Hümmög. Erre nincs mit felelnie. Gyorsan áttér egy másik témára. — Nem tudja a tanítványait fegyelmezni. Régen át kellett volna adnia az osztályt másnak. A gyerekek kicsúsztak a kezéből. — Azoknak a gyerekeknek van anyjuk, apjuk. Nem lehet mindent a pedagógus nyakába varrni! — Nem, persze, hogy nem. Azért még utoljára elballagtathatta volna őket. — A diákok úgy viselkedtek vele, hogy nem érdemelték meg. Egyébként is táppénzen van... — Azért ment táppénzre — hogy kibújjon az utolsó kötelezettség alól! Beszélgetésünk közben érkezik a „nagylány”. Modern frizurával, modern szerelésben. Szép, pimasz kis arca van. — Mondd csak, mi bajotok volt az osztályfőnökkel? — Nekünk? Semmi! — Na jó. Akkor úgy kérdezem, miért firkáltatok a táblára és a háza falára, a terhességével kapcsolatban? — Én nem tudok róla, hogy mi firkálgat- tunk volna .. . — Mi kifogásotok van az ellen, hogy kismama? — Mindig az erkölcsről prédikált, hogy ne cigarettázzunk, ne fiúzzunk, ne csavarogjunk ... — Nem volt helyes, hogy erre tanított? — Nem erről van szó. De aki ezt tanítja, az miért nem tartja be, azt amit mond? — Az osztályfőnöködnek meghalt az édesanyja. Tudod, hogy milyen rossz egyedül maradni? — Ha nem mennék férjhez, én is szeretnék egy babát. De én nem prédikálnék az erkölcsről senkinek. — De nem is vagy pedagógus! Sok férfival láttátok az osztályfőnököt? — Éppen ez az. Soha senkivel nem láttuk. — És most baj, hogy találkozott valakivel? — Engem már nem érdekel. * * * A másik problémás kislány anyukáját a .munkahelyén keresem fel. Alig ejtem ki a számon, hogy mi járatban vagyok, indulatosan kitör: — Nem akarok hallani az egész ügyről. Elegem van! — Miből van elege? — Abból, hogy mindig csak piszkálták a gyereket. — Nem volt jogos? — Én nem azt mondom, hogy az én kislányomban nem volt hiba, de hát azért vannak a pedagógusok, hogy rendre tanítsák, vagy nem? — És miért vannak a szülők? — Nekem három gyerekem van. Dolgozom, ellátom az otthonomat és még közéleti munkát is vállalok. Nem sok időm marad, elhiheti. — De hát mégiscsak a maga csemetéjéről van szó! — Hála istennek, hogy kikerült ebből az osztályból, a lányom majd felnő, és remélhetőleg benő a feje lágya is. — Mi a véleménye, hogy névtelen levél érkezett az osztályfőnök ellen? Azt kifogásolja a levél írója, hogy családi örömök elé néz a lánya volt tanítója. — Nincs véleményem. Az ő dolga. Azt nem hiszem, hogy ezt a levelet közülünk írta volna valaki... — Miért védekezik? Ezt nem is állította senki. . . * * * Tartozunk a történet szereplőinek azzal, hogy tiszteletben tartjuk kérésüket, amely szerint szeretnék megőrizni inkognitójukat. Hiszen ezzel talán segítjük őket abban, hogy a további kellemetlenségeket elkerüljék. És persze úgy hisszük, ebben az esetben nem is a helyszín, és nem is az egyes emberek nevei a mérvadók, hanem maga a jelenség,* amely mellett nem mehettünk el szó nélkül. Béla Vali
