Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-16 / 166. szám
1987. július 16., csütörtök — A hetvenes évek második felében, közel tíz éve kezdtük járni az országot, és szórakoztatni az ifjú közönséget. Olyan neves emberek is felléptek velünk, mint Rodolfó, a Mazsolák, Kemény Henrik vagy Dévai Nagy Kamilla. Egyik kedves hagyományunk, hogy minden évben újabb és újabb híres művészeket, előadókat hívunk meg, hogy szerepeljenek műsorunkban. Az óriási félkörben elhelyezkedett közönség kíváncsian várta a rögtönzött pódium piros-sárga-kék kockás függönyének szétnyílását. A Nevess velünk stáb tagjai csaknem másfél órán keresztül szórakoztatták, késztették közös játékra az ifjú nézőket, sokukat először avatva be a színház varázsába. Az előadás után Pfeiffer Máriával beszélgettünk. — ön ragyogó „varázsló". Hol tanulta ezt a mesterséget? — Nálunk ez családi örökség. Édesapám sok mindenre megtanított, de a jó bűvész mégsem attól jó, menynyit tud, hanem attól, hogyan tudja. — Sokszor lép fel gyerekek előtt? — Nagyon sokszor. És ennek csak egyetlen titka van. Szeretem a' gyerekeket, hiszen nekem is van egy, és azt hiszem, értek is a nyelvükön. — Hány előadásuk van? Meddig maradnak Gyulán? — összesen öt fellépésünk volt-lesz a várfürdőben, délután öt órai kezdettel. Csütörtökön a Piroska és a farkas, pénteken a Hófehérke című produkció van a műsor középpontjában. Magyar Mária Kefe, Paradicsom és Laci bácsi mesét játszik Vitay Ildikó énekel — Szervusztok, gyerekek! Itt Laci bácsi beszél — harsogta a hangosbemondó hétfő délután, a gyulai várfürdőben. — Bizonyára sokan emlékeztek még Kefe és Paradicsom bohócok tréfás jeleneteire. hiszen tavaly már találkoztunk veletek. Az idén ismét eljöttünk, és nagy szeretettel várunk benneteket öt órakor a gyermekmedence mellett felállított színpadnál. Az előadás kezdete előtti percekben váltottunk néhány szót Mikolay Lászlóval (Laci bácsival), az . Operett Színház népszerű rendezőjátékmesterével. a stáb vezetőjével. — Mit fogunk ma látni? — Műsorunk címe: Nevess velünk. avagy Kefe. Paradicsom és Laci bácsi mesét játszik. A központi jelenet egy bohócszám (Hol a kígyó?), de mellette fellép Vitay Ildikó énekesnő. Pfeiffer Mária bűvész, a zenés fejtörőkben közreműködik még Gyarmati Károly. Kóló: Fazekas Ferenc a budapesti Szerb Antal Gimnázium zenetanára. — Hol szoktak fellépni? — Általában Budapest üzemeiben, gyáraiban, gyermeknapok vagy' Télapó-ünnepélyek alkalmával, de nagyon sok vidéki meghívásunk is van. Gyulán tavaly jártunk első ízben, és úgy látszik, a bemutatkozásunk sikert aratott, mert az idén újra meghívást kaptunk a Gyulai Várszínháztól. — Milyen múltra tekint vissza az együttes? A Tardi helyzet és A cifra nyomorúság .Jó fél évszázada, amikor ezek az írások először megjelentek, politikai, irodalmi, és sujtótámadások érték Szabó Zoltánékat. Mert — mi sem természetesebb a magyar Glóbuszon — a nemzet krízishelyzeteiben mindig megnő az írástudók felelőssége, s nagy szerencsénkre mindig támadnak józanul gondolkodó hazafiak. írástudók, akik felismerik ezt a felelősséget, és teszik a dolgukat, mint például a Német maszlag, török áfium ellen való orvosságot író Zrínyi Miklós, vagy a szatmári adózó nép állapotát elemző Kölcsey Ferenc. S ezzel már jeleztem is azt a hagyományt, mintegy mintát, amelyet követhetett, fölvállalhatott az a lelkes író- és politikuscsoport, amely nem kisebb feladatot tűzött ki maga elé a kél világháború között, mint Magyarország fölfedezését. A magyar valóság alapos föltárását — és. fölrázását — szorgalmazva lényegében Ady nyomdokain haladtak, aki már a történelmi Magyarország széthullása előtt figyelmeztetett a helyes történelem- és valóságlótás szükségességére. Csak az a nép — és politika — birtokolja a sorsát, amely tárgyszerűen és naprakészen ismeri a kor adott valóságát. Milyen volt ez a magyar valóság Trianon után? A kérdésre ma már pontosabban tudjuk a választ — hála éppen Szabó Zoltánék- nak- —, de akkor a népi (és más) írók tollából megjelenő szociográfiák sokkoló erővel hatottak. Kodolányi János és Fülep Lajos hívta fel a figyelmet először a dunántúli parasztság (Ormánság) önpusztító „egvké- sedésére", s később tudatosodik, hogy a baj nem regionális: az egész magyar társadalom beteg. Sorra jelennek meg a diagnózis értékű munkák: Nagy Lajos Kiskunhalom, Illyés Puszták népe, Féja Géza Viharsarok. Kovács Imre A néma forradalom című műve, s Szabó Zoltánnak a most harmadik kiadásban is kézbe vehető szociográfiái. A tardi helyzetben azt írta meg Szabó Zoltán, hogy a magyar paraszt éhes, éhezik. Az éhség azonban nem csupán a mindennapi táplálékra vonatkozik, hanem a földre, életlehetőségre, demokráciára is. A megdöbbentő tények, emberi sorsok magukra a szerzőkre is a felfedezés erejével hatottak. Egy eladdig idillinek tűnő parasztképről fújták le a port, a lila ködöket. A falu nem tudja eltartani a népét. mert kinőtte a határát. A kis parasztgazdaságok, parcellákká osztódnak, s az adott termelési kultúra mellett (főleg gabonaneműek, csökkenő állattartás) sem elég munkát, sem elég jövedelmet nem biztosított a sok gyerekkel megáldott paraszt- családnak. így jött létre az az energiákat pocsékoló, és a végletekig kizsaroló kényszerhelyzet, hogy a tardi parasztok távoli uradalmakba kénytelenek menni dolgozni, summásként. Ez: a falu emberfeleslege, illetve annak foglalkoztatása egészen más szempontból jelent majd gondot, immár megváltozott körülmények között 3-4 évtized múlva. De erről már a másik, az új Magyarország felfedezése sorozat kötetei tudósítanak a hatvanas évek közepétől (lásd például Miskolczi Miklós, Moldova György, Mocsár Gábor, Örszigethy Erzsébet, Erdei Ferenc, Horváth Dezső és mások köteteit). A cifra nyomorúság az északi országrész (Nógrád, Heves, Gömör, Abaúj), s a legfontosabb társadalmi osztályok (a parasztság, a munkásság. valamint az akkor „középosztálynak" nevezett értelmiség) árnyalt elemzését adja. A mai olvasót (különösen, ha értelmiségi) éppen ez utóbbinak az ironikus és kíméletlen látlelete ragadja meg. Sok ponton ma is érvényesnek érezzük ugyanis mindazt, amit a (vidéki) értelmiség hibáiról elmond. Mert az értelmiség definiálását minden kornak újra el kell végeznie, feladatait pontosan megfogalmaznia. S ez ma sem könnyebb, mint Szabó Zoltánék idejében, mert noha a történelem ritkán ismétli önmagát, gondjaink ma sem kisebbek, kevésbé bonyolultak, mint A cifra nyomorúság írása idején voltak. Jut feladat bőven a ma szociográ- íusának is. (Akadémia, Kossuth. Magvető) Horpácsi Sándor HONGSZÚRÚ Egyre több fórumon hallhatunk, egyre több helyen olvashatunk történelmi, természeti, építészeti és sok egyéb olyan értékünk megőrzéséről, melyekről az elmúlt évtizedekben nem, vagy csak keveset emlékeztünk meg. Elég csak az eheti rádióműsorok közül néhányat kiragadunk — pedig még csak hét elején járunk —, s máris bizonyított: végre nem kell annyira aggódnunk nemzeti kincseinkért. (Mert a természet, levegőnk, tisztasága, növény-,és állatvilágunk óvása is úgy hiszem, e kincsek közé sorolható.) Nézzük hát egyenként, milyen műsorokra gondolok? Először is egy miniatűr részekből álló sorozatra hívnám fel a kedves olvasó figyelmét. Muzsikáló természet címmel, ötperces műsoridőben csodálkozhatunk rá a minket körülvevő világra e műsor segítségével. Lehet, hogy a szürke hétköznapokon, rohanva munkahelyükre, vagy haza, észre sem vesszük a madarak csivitelését, fütyülését, turbékolását . . . Kirándulások alkalmával esetleg méltatjuk néhány szóval az erdők koncertjét, ám akkor is csak találgatva a felröppenő, vagy félénken megbúvó énekes virtuózok kilétét. S akkor itt ez a műsor, mely tökéletes hangfelvételekkel illusztrálva avat be minket a természet koncertjének kulisszatitkaiba. Legutóbb, hétfőn délután a Kossuth adón például, a magyarországi rigókról hallhattunk, öt perc rácsodálko- zás — nem több —, s lehet, hogy ezentúl mi, akik hallottuk a dr. Balogh János által írt műsort, bárhogy sietünk is, csak egy pillanatra, de felfigyelünk, elgyönyörködünk a már ismerős hangokon. S felüdülünk. Hála dr. Ország 1 Mihály hanganyag-összeállításának ... S valahol itt kezdődik a természetvédelem: megszerettetni, hogy aztán óvjuk értékeit. A Gazdasági Magazint Eco- mix címmel közvetlenül a Muzsikáló természet után sugározta a rádió — ez is foglalkozott természetvédelmi kérdésekkel, de most mégsem erről szólnék. Megyei lap munkatársa vagyok, nem csoda hát, ha szűkebb környezetünk híranyaga érdekel leginkább. Nos, e magazin- műsorban a körösladányi Metakémia „Szuku" termékéről is szó esett, ám e híradás bizonyára kellemetleneb- bül érintette a békésieket — s még inkább a gyártókat —, mint egy szúnyogcsípés. Arról volt ugyanis szó, hogy bár kapható a ladányiak által gyártott termék, ám hiába vesszük meg, hiszen hogy-hogy nem, a flakonból nem lehet előcsalogatni. Kétségtelen, ez is lehet a takarékosság egyik] módja, hiszen egyhamar nem fogy el a csodatévő szer, de hogy a szúnyogok ettől vígan garázdálkodhatnak rajtunk, az már bosszantó. Értékeink védelméről szóltunk eddig a jegyzetben, s úgy hisszük, a jó hírnév is nagy érték lehet. Védjük hát azt is! Figye- lemfelkeltőnek elég volt meghallgatni a hétfői műsort, a többi már az érdekeltek dolga. De lépjünk tovább, s szóljunk most a mozgalommá terebélyesedett városvédelemről. Karavánszerálv címmel ugyanis e témával foglalkozott a rádió kedden délután, a Petőfi adón. A műsort a Műegyetem R-klub- jából közvetítették felvételről, s bár ismétlés volt amit hallottunk, mégis érdemes kitérnünk a szűk egyórás beszélgetésre, hiszen a klub vendégei — Ráday Mihály operatőr, Éber András építész és Szabó János profesz- szor — nem kis feladatra vállalkoztak. Szólni kívántak arról, miként alakult az elmúlt évtizedekben a városvédelem. Milyen gondokkal küszködtek régen és ma e mozgalom képviselői. S milyen eredményeket értek el... Mert ez is fontos, tanulsággal szolgálhat a hallgatóságnak. S ha már a hallgatóságnál tartunk: sajnos, a vendéglátók — a klub tagsága — nem kaptak szót a műsorban. Pedig lehet, hogy az általuk megfogalmazott kérdések, vélemények még teljesebbé tették volna a műsort. / Szerencsére ilyen hiányérzetet nem hagyott maga után a Haza-járás. i Víz-ország testamentuma című része. A műsor készítői ezúttala Szigetközbe invitáltak minket. „A víz volt itt évszázadokon keresztül a mindent meghatározó ... az itt élők már mérni sem tudták-tudják jóságát s kínjait, csak az biztos, egyek vele.” — olvashattuk a műsor ajánlásában. Az egyórás riportösszeállítás minden percében éreztük: az itt élők őrzik, s tovább adják hagyományaikat. Becsülik, megbecsülik (!) az őket körülvevő világot. A vallomásokat — melyek a táj; s a kihalóban levő mesterségek szeretetéről szóltak — szebbnél szebb népdalokkal fűszerezték, teljessé tévé az élményt, melyet e „túra” jelentett a rádió hallgatóinak kedd délután. n. a. Önérzet és intelligencia Mindkettő hiánycikk nálunk. .. A kerthelyiségben négyen ülnek az asztalnál: egy hölgy és három férfi. Fölöttük színes ernyő feszül, alatta mozdulatlan a hőségtől sűrű, bágyadt levegő. A férfiak közül az egyik ismerősöm. Ö csalt ide: — Gondold meg. valódi párizsi franciákkal találkozhatsz! Meggondoltam, és elmentem ötödiknek. Ismerősöm bemutatott bennünket egymásnak. A hölgyről azt mondta, hogy annak magyar neve van: úgy hívják, hogy „Pö- tyi". A férje állandóan annak szólítja, a bátyja meg úgy hívja, hogy „Polett”. — Érted te ezt? — nézett rám szemrehányóan, miközben valamiféle buta büszkeség jelent meg az arcán, mintha a három franciát ö kreálta volna. — Nálunk laknak két hétig, olyan fizetővendégek. . . Kivettem a szabadságomat is — tette hozzá gőgösen. — Ez nagyon karasó továris — ajánlott be a három franciának. A „továris” szóra érdeklődve pillantottak rám: ezt az egyetlen szót értették az egész eddigi lihegő fecsegésből. Ismerősöm honnan is tudhatta volna, hogy a szó francia eredetű: mint ahogy azt sem tudta, hogy a „Pötyi” a be- cézése, a „Polett” pedig a neve a hölgynek. .. Elnézést kértem hiányos németségemmel, amiért nem tudok franciául. Megtudtam tőlük, hogy valamennyien tanárok ‘ Párizsban: mi több: mindhárman irodalmat és nyelvet tanítanak. A férfiak a „Sándor Mátyás”-sal kedveskedtek, a hölgy Déry Tibor: „Kedves Booper”-ével. Szóval „jól megvoltunk”. Közben azonban valamiféle nehezen magyarázható düh kezdett türem- leni, sokasodni bennem: miért vigyorog alázatos gyönyörben ismerősöm a fizetővendégek előtt, hiszen cserében szolgáltatást ad?! Vagy: miért telepszik a nyakukra koloncnak?! Nem valószínű, hogy az ő látására utaztak Gyulára — Párizsból; és én miért kértem elnézést, amiért nem franciául, hanem csak németül tudtam szólni hozzájuk?! Ök sem kértek elnézést, amiért nem tudnak magyarul... * * * A nők intuíciós képessége már sokszor bámulatba ejtett. Most is: — Szeretnék hallani egy eredeti magyar népdalt — kérte kedvesen mosolyogva, ahogy tekintete megállapodott elborult homlokomon. — Mit mondott...? — kérdezte ismerősöm, aki nem csupán a melegtől izzadt már. — Szeretne hallani egy eredeti magyar népdalt, de lehetőleg halkan — vetettem oda mérgesen. — Majd én! — vigyorgott magabiztosan ismerősöm, és rázendített: „Hej, Rigó, Rigó, részeges ló, megittad a rum árát.. A három francia makacsul meredt az asztalterítőre: én meg teljesen összeomoltam, mint egy székre hajított, gyűrött zakó. .. — Hagyd abba, mert...! Abbahagyta. Felháborodva nézett rám. majd elnéző, kutyahűségű mosollyal a fizetővendégeire: „Ő nem tehet róla, hogy én ilyen műveletlen vagyok .. Megmagyaráztam a bizonyítványt, hogy ismerősöm nem értette meg pontosan, hogy mi a feladata, de ha megengedik, szívesen eldúdolok egy virágéneket. Nagyjából sikerült is, mert egy negyed óra múlva négyen kötöttük a lovat a piros almafához; a hölgy meleg, kissé nazális altján tercelve énekelte: „Tetőled, voálám, sák a halál old el...” — arcát a férje felé fordította ... — Most önök következnek — néztem ké- rőleg. Nem hiába: finoman, de belső tűzzel egy forradalmi carmagnole-t énekeltek. A dallama nekem is ismerős volt, de emlékeim ködfátyolán keresztül csak az jutott eszembe: „A gaz bitangnak terve ez...” * * * Ismerősömet teljesen leírtuk. Látszott rajta, még mindig azon búsul, hogy a Rigó meg ő megitták a rum árát, bocsánat: a zab árát. Amikor elköszöntem tőlük, az egyik francia valami olyasmit magyarázott, hogy végül is: „Alles gut — ende gut...” Én azonban nemcsak éreztem, tudtam és hiszem is: még mindig nem jó a vége sem. Mint mikor valaki rácsap az üres zsebére, hogy: „van itt pénz!” — pedig egyelőre hiánycikk: az önérzet és az intelligencia... Ternyák Ferenc
