Békés Megyei Népújság, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-20 / 144. szám

1987. június 20., szombat

Családi kör klubok — Gyulán

0 békéscsabai Kner Nyomdában

Megnyílt

az alkalmazott grafikai míívésztelep tárlata

A televízió népszerű családnevelési műsorához, a Családi körhöz kapcsolódva valamennyi gyermek- és ifjúsági korosztály szülői részére párhuzamosan Családi kör klubok alakultak Gyulán tavaly októberben. A kezdeményező a gyulai városi Hazafias Népfront társadalompolitikai bizottsága és a városi tanács gyermek- és ifjúságvédelmi bizottsága volt. A havonta sorra kerülő klubfoglalkozásokon az alapvető családszociológiai ismeretek mellett elsősorban a szülők, nagyszülők tapasztalatait, hasznosítható ötleteit várták a klubok vezetői. A tervezett négy klub közül egy bizonyult életképesnek. A 0—3 éves korú gyermekek szüleinek tervezett foglalkozások vezetője, Rozsnyói Katalin pszichológus szerint a szervezés hiányosságaira vezethető vissza az, hogy az első összejövetelen a gondozónőkön kívül csak egyetlen szülő jelent meg.

A 6—14 éves gyerekekről beszélgető klub vezetőjét, Brandt Szilveszterné tanulmányi felügyelőt arról kérdeztük : mi történt a megalakulás óta eltelt hét hónapban?

— A felhívás után rendszeresen havonta találkozunk a Családi kör adása után. Rendszerint ugyanazt

a témát beszéljük meg, de az igényeknek megfelelően sor kerülhet másra is.

— Említene néhány témakört?

— Többek között a gyermekkori lopásról, az új oktatási törvényről, a szülők megváltozott jogairól és kötelességeiről cseréltünk eszmét. Decemberben a televízió Vasárnapi Családi Magazin című adását véleményeztük. A műsor készítői egy pesti és egy vidéki család hétköznapjait nyomon követve arra a kérdésre kerestek választ: hogyan élhetnénk egészségesebben. Mi úgy véltük, hogy kissé fővároscentrikus volt az adás, s háttérbe szorult az a tény, mely szerint a vidéki családtag — éppen az egészséges életmód következtében — húsz kiló súlyfeleslegtől szabadult meg.

— Mit tapasztalt, milyen a klub látogatottsága és a tagok aktivitása?

— Mindkettőt jónak ítélem, s úgy vettem észre, hogy van valamiféle önbizalomerősítő hatása a foglalkozásainknak. A szülő láthatja; nem csak az ő családjában vannak nehézségek, s másképp viszonyul saját gyermekeinek gondjaihoz.

(—szilasi—)

Tegnap délelőtt a nagyszámú érdeklődő — köztük megyénk és a város számos párt- és állami vezetője — előtt Aradi Nóra művészet- történész, a Magyar Tudományos Akadémia művészet- történeti kutatócsoportjának munkatársa nyitotta meg Békéscsabán a Kner Nyomda Lenin úti központi épületének művelődési termében a XII. Alkalmazott Grafikai Művésztelep műhelykiállítását. A közönség a következő hetekben 14 alkotó — köztük a finn Kari Piippo — több mint száz levelezőlaptervét tekintheti meg.

_ Aradi Nóra rövid megnyitójában elsősorban a „hogyan tovább?” kérdésére kereste a választ. Véleménye szerint a kiállított levelezőlapok formai és tartalmi gazdagságukkal, míves kivitelezésükkel — amely a Kner Nyomda munkáját dicséri — a mindenkihez eljutó hordozói lehetnének a bizony nagyon háttérbe szorított hazai képi kultúra egy újabb, igen értékes ágának. Ehhez azonban az kell, hogy propagálják, terjesszék; hogy beillesszék a magyar

levelező- és képes üdvözlőlapok kiadási rendszerébe. Ezt a fontos kezdeményezést csak akkor lehet kiteljesíteni. ha a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat támogatását is megnyerik az alkotók, a rendezők.

A megnyitót követően kértük meg Vigh Tamás szobrászművészt, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnökét — aki ezekben a napokban a megye vezetőivel megbeszéléseket folytatott az együttműködés folytatásáról és kiszélesítéséről —, hogy mondjon rövid véleményt a látottakról.

— Ami a műfaji oldalt illeti, úgy vélem, hogy ez a kiállítás is bizonyítja: az alkalmazott grafika igazi művészi színvonalú, minden tekintetben napjainkban is méltó az oly híres hagyományaihoz. A népdalokéhoz hasonlítható egyszerű közvetlenség gondolati tisztasággal egyésül kitűnő formai megjelenítésben. Nem ennyire kellemes a helyzete maguknak a művészeknek. Hiába kellő és nagyszerű az. amit csinálnak, ha sok-sok és elsősorban anyagi-gazdasági ok miatt nem kerülhet az utcára minden alkalmazott grafikai mű. Pedig valamennyien tudjuk és érezzük. hogy nagyon hiányoznak ezek a művészi színvonalon álló, éppen a gazdaságot segíteni tudó munkák a reklámpropagandánkból, s mi több: nemzeti kultúránkból is. Meggyőződésem, hogy ez a helyzet visszahat egész képzőművészeti életünkre, s valahol annak közérzetét is jelzi.

(nemesi)

Adás indul...

Aligha volt még újságírói feladatom, amihez ilyen korán kellett volna felkelnem. Az utcák nem rúgták még le hajnali párapaplanukat, a szegedi emberek is utolsó álmaikat mentik az ébresztőalarm elől takaróik oltalmában. Fél ötkor csak egy-két szédelgő, nász-másnapos

macskaficsúrral találkozom.

* * *

Előzetes bejelentkezés nyomán, háromnegyed ötkor jutok be a Magyar Rádió Szegedi Körzeti Stúdiójába, a Tanácsköztársaság útján levő felújított palotába. Nem túlzás a megnevezés, ha csupán az „alulnézetből" nyitható bejárati kilincset idézem is fel . . . A második kísérleti adás kezdődik ezen a langyosan dermedt júniusi csütörtök reggelen.

Az .épület

— a régi Hungária Szállóval átellenben — visszaszépült legszebb hajdani hajadon- bájaira. Elkészült a külső tatarozás is. Századeleji méltósága szerint fogadhatják vissza Szeged színes épületelőkelőségei az élénksárga, oroszlánreliefes homlokzatú nagy házat. Belül is gazdag elegancia fogad. Portás még nincs. Azt az ünnepélyes il- letődöttséget érzem, amit a rádió és a televízió világának csendbűvöletes légköre máskor is kiváltott bennem.

A földszinten irodák, tárgyaló, társalgó és hangtárak. Üvegkazettás ajtók, pompás csillár és bársonyszőnyeg az öles lépcsőkön. Az emeleten van a három hangstúdió a technikai szobákkal és a különböző műtermekkel. A hangok hermetikus világába kerültem. Itt bent a burkolatok uralkodnak. Szinte anyaga, közege, sűrűsége van a csendnek.

Még csak a hangtechnikust, Duránszkai Zsoltot találom fent

az egyesben.

Gyötri az álmosság. Visszasóhajtja az előző állását, ahol kevesebb izgalom volt és nem kellett ilyen korán kelni. Ráadásul, ma lesz a de- bütje. Ezt a próbaadást már teljesen önállóan kell megcsinálnia. Nem lesz mellette profi rádiós, mint tegnap. Szakmabeli ő, de még nem volt rádiós. Távközlési technikusként dolgozott azelőtt a postánál. Tenger izgalmában és „gyűröttségében" is készségesen mutatja be az 1. technikai stúdiót.

Középen a BEAG kolosz- szális, huszonnégy csatornás keverőasztala birtokolja a mindenhatóságot. Én körülbelül annyit értek hozzá, hogy szép . . . Ahogyan a függőleges zöld csíkok táncolnak a zene és a beszéd löketeire, meg ahogyan az oszcilloszkóp görbéi guban- colódnak-ugrálnak, mintha a kis stáb izgalmát rajzolná. Zsolt más szemmel nézi, de szerinte is minden mai igény szerint is megfelelő berendezés ez. Itt bent körülötte forog a világ... no és a négy professzionális be- játszómagnó. „Mechlabor” a típusjelzésük, de ennek rövidítését (ML) látjuk a két, kisebb asztalnyi lemezjátszó- bejátszón is.

Az ajtóban, mindjárt jobbról egy embernyi magas berendezés, pirosán világító, szuperpontos digitális időjelzővel és sok lyukkal, dugaszokkal és drótokkal. .. (Csak épp a telefonos-kisasszony hiányzik a képből!) Ez egy erősitőberendezés. mint mondja Zsolt, amely az összeköttetést biztosítja az adóval. A tetején egy később használatra kerülő vevőkészülék a helyszíni közvetítőkocsikhoz.

Ezen a napon

már egyenesben

megy a reggeli program, de csak annyiban, hogy minden ugyanúgy folyik, mint július 1-től rendszeresen menni fog. Akkor indul ugyanis a Szegedi Körzeti Stúdió sugárzása.; Addig minden reggel főpróba . . . Mindenki és minden a helyén — ahogyan a színházban mondanák. Ezek a próbaadások kell hogy felszínre hozzák a technikai és az egyéb gyakorlati problémákat.

Ugyanúgy futkosnak a szerkesztők és segédszerkesztők az ügyeleti jelentésekért szalaghírekkel a hónuk alatt, mint most Cseh Éva és Bozó Beatrix, akik pedig mindketten kipróbált rádiósok. De bizonnyal lesz gondja egy hónap múlva is Árva Évának, ' aki tapasztalt szegedi újságíróként sem kevés tö- redelemmel és sietséggel tudja összeszedni a friss-ropogós reggeli információkat. Itt közel sincs annyi idő az anyag feldolgozására, mint az újságnál.

Júliustól is ugyanígy fogja az ölében hozni a zenei szerkesztő az aznapi zenei „früstököt”, mint ma reggel Kutas János zenei vezető, akit a szolnoki körzeti adásokból ismerhetnek a hallgatók. Ö nem álmos, de ő is izgatott egy kicsit, örökmozgó. A két és fél órás adásidő alatt le sem ül. Nem szereti — imádja a zenét! Végigtáncolja az egész műsort. Persze mindig csak akkor. ha már „a gép forog”... Régi rádiós — ő már tévedhet is, de igazi „úriember": azonnal jelzi a legjelentéktelenebb bakiját is, és „ön- bírál”. Szerintem mindig egy kicsivel több vétséget vállal magára, mint ameny- nyi az ő „bűne”. Amolyan jópofa mai „házi Krisztus”... Áldásos tulajdonság az efféle szakmában az ilyen — persze másutt is . . . mintha ritkulóban lenne...! Két külsős munkatársnak — az egyik ma jelentkezett — figyelemmel és türelemmel mutatgatja a műhelyfogásokat.

Van még valaki a stúdióban. Egy nyugodt ember. Legalábbis úgy viselkedik. Az elején bejelenti, hogy a „dél-magyart” (Szeged lapjáról, a Dél-Magyarországról van szó — P. A.) szeretné olvasni, közben. Vagyis: gond nem lehet immár a második adáskísérlet körül... Ö a körzeti stúdió helyettes vezetője, Horváth Kálmán. Tényleg csak félmondatos közbeszólásokra van szükség néha.

öt óra harminckor hangzik el Szigeti István szignálmotívuma a szintetizátor „zenedoboz”-hangján és

kezdődik az adás.

Cseh Éva az utolsónak elpróbált mondatában még bakizik egyet, ahogy ilyenkor az még rendjénvaló. Az adásban már nem. Derűvel, mosolygósán, az arcával is beszél az egyelőre még fantomhallgatóhoz. Három megye információi között az első egy mezőkovácsházi. Később hallunk jelentést a 47-es út Békéscsaba és Békés közötti

javításáról, de értesülnének a megyebeliek, otthon a vésztői országos kirakodó- és ál lat vásárról és az orosházi, Arany János utcabeli tűzesetről is. Ha hallanák. Hallhatják viszont július elsejétől az ultrarövidhullámon, a szentesi Kossuth hullámhosszán ! Egyelőre az OIRT-sávon, de később a nyugati szabvány szerinti, korszerűbb CCIR-tartomány- ban is.

Hat órakor a Kossuth rádió ötórai híreit, a három megye — Bács-Kiskun. Békés és Csongrád — aktualitásaival keverve, szalagról játsszák be. Előtte a Falurádió műsorát, hétkor pedig a Kossuth napi ^tájékoztató-in- formációs blokkját veszik át „egy az egyben”. A

mai riportok

— az időjárásra nyelvet öl- tögetve — a vízzel és a strandolással kapcsolatosak. Illik hát közéjük a csabai vízhiányról szóló közlemény... 7.38-kor hangzik el egy riport a Gyulai Várfürdő igazgatójával. Sok érdekes hír és információ hangzik még el 8 óráig a ma reggeli szegedi kenyérhelyzettől a tegnap esti amatőrszínpadi bemutatóig.

Várkonyi Balázs, a körzeti stúdió vezetője csak később jön fel. Nem „zavar", nemigen szól bele a dolgokba. Egyszer azért mégis: ne suttogjanak a kollégák a technikai stúdióban. Jobb, ha úgy szokják meg, hogy mindig legalább négyen-öten beszélnek köröttük. A suttogásra inkább támad kényszerünk odafigyelni... Az adás utáni megbeszélésen nem minősít senkit. Észrevételeit mondja el és bátorítja a sikeresen kezdő munkatársakat.

Mire az értékelésnek vége, már jönnek a többiek, belső és külső munkatársak. Kezdődnek a képzési gyakorlatok és az ezer meg ezer előkészületi teendő. Szobájában még néhány praktikus információt kértem tőle a körzeti adásról, a stúdiómunkáról és a vételi feltételekről. Ezekről egy későbbi, tár- gyilagosabb tárgyalású írásban adnék számot.

A stúdióvezető kedélyes és készséges volt. Mindamellett, régen láttam ilyen fáradt embert. Az utcán javában sütött a nap, amikor kiléptem az épületből.

Kezdődött a nap . . .

Pleskonics András

Dőlt betűvel

Nemzetünkért

A jelszó — Nemzetünkért, nemzetinkért —, melyet mozgósítónak szántak, szép, igazán szép, csak éppen egyre üresebben hangzik. Ahogy távolodunk az időben a Nemzeti Színház felépítésének meghirdetésétől, úgy hagy egyre hidegebben mindenkit. A lendület — egy-egy gejzírszerűen kitörő adakozástól vagy akciótól eltekintve — alábbhagyott. Ami akár természetes is lehetne, mert a tervezett 1,5 milliard forint helyett közel három év alatt mindössze alig valamivel több, mint 200 millió gyűlt össze. Ez önelégültségre a legkevésbé is adhat okot, gondolkodásra (meggondolásra) viszont annál inkább.

Ezzel szemben a Nemzeti ügye egy parlamenti felszólalás nyomán most újabb lendületet vett. A cél maradt, csak a hang, meg a terv lett visszafogottabb. Hogy a lényeget el ne felejtsem, természetesen azok hangja, akik annak idején a Nemzeti-építést — a nép nevében — oly hevesen szorgalmazták. Pillanatnyilag még az sem zavar senkit, hogy a nép, enyhén szólva, nem kíván — legalábbis közadakozásból nem — Nemzeti Színházat építeni.

A helyzet hasonlatos az ausztrál bennszülöttéhez, aki nem tudott megszabadulni a bumerángjától, hiába dobta el azt újra, meg újra. Mert esetünkben van egy védnökség és operatív bizottság (igaz, hogy nem népképviseleti, és ülésezni sem szokott, arról már nem is beszélve, hogy dönteni meg végképp nem), van egy grandiózus akció (amelyről időközben kiderült, hogy egyáltalán nem grandiózus), van egy kormányzati döntés (amely bizonyos értelmiségi körök kezdeményezésére és össznépi összefogásra épült — sajnos hiába), s végül itt van ez a majd negyedmilliárd forint (amit a Nemzetire fizettek be, s nem másra).

Ügy látszik tehát, hogy nem tudunk szabadulni — ha nem is a bumerángtól — magától a tudattól, hogy ehhez az összeghez, mint valamiféle közösen készített gombhoz kellene most kabátot varrni. Ám a kérdést — mely egyre nyilvánvalóbb — időszerű feltenni: kell-e nekünk kabát?

Az államkasszába — mindenki tudja — vékonyan csordogálnak a forintok. Az egyéni háztartásokba is, így aztán a megnövekedett lakossági terhek (teho, ilyen-olyan társulások, ház- és egyéb adók) miatt nagy nemzeti közadakozásra legfeljebb csak fillérek jutnak. Végtére is nem a nagy megvalósítások korát éljük, vagy ha mégis építünk, akkor — létünk, s jövőnk miatt — sokkal okosabb jól jövedelmező üzemekre, szerkezetváltásra, kereskedelemre fordítani a pénzt.

Budapesten most 17 színház van. A Nemzeti lenne a tizennyolcadik. Thália otthonai ott is, vidéken is (nálunk Békéscsabán is) egyre rosszabb állapotban vannak. Alig jut rájuk pénz. Mint ahogy másra is, ami a hazát jelentheti, a nemzethez tartozást, a magyarságtudatot erősítheti: a Nemzeti Múzeum és a Szépművészeti Múzeum felújítására, a korona és a Feszty-körkép méltó elhelyezésére, a szentendrei (a nagy magyar) skanzenre, várainkra, kastélyainkra és templomainkra, s a sor még nem teljes.

Egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy mi jelképet akarunk felépíteni. Pedig inkább színház kellene, jó színtársulat, amely attól nemzeti, hogy nemzetit játszik a legjobb színvonalon.

Az utolsó magyar Nemzeti Színház — amely ott állt az Emkével szemben — nem vagy alig valamivel volt nagyobb a legtöbb fővárosi színháznál. Nem a hely s a nagyság, hanem a szellem tette nemzetivé. A pénz, ami most befolyt, elég lenne bármelyik mai színház felújítására és az új cégtábla — Nemzeti Színház — megfestésére. A szellem meg ... de az már egy más kérdés.

Aradi Nóra művészettörténész (középen) nyitotta meg a kiállítást Fotó: H. Kovács Erzsébet