Békés Megyei Népújság, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
Szereday Ilona: Visszatekintés 1987. május 16., szombat KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Az eltűnt idő nyomában Nincs időnk. Élni sincs időnk. Semmire sincs időnk. Valahová elsikkad az idő. Elhatároztam, hogy megvallatom ez ügyben — az olvasó szíves engedelmével —■ a dédnagyapámat. Valamit, a legszükségesebbet, a portréjához. Száz évvel ezelőtt a java férfikorát élte, harminc és negyven között. Morzsolgat- ta a maga újtól újig —azaz: betakarítástól betakarításig — kerekedő, falusi életét; tette a dolgát azon a kis darab földön, amelyben megkapaszkodott. Gyerekfejjel vészelte át 1848—49-et, kimaradt később — úgy tudom, kimaradt — az esedékes háborúkból, s bizony a szülővidékén túl nem sok világot láthatott. No, de megvolt a józan esze ahhoz, hogy a saját világában eligazodjék; értett ahhoz, ami a dolga volt, és egyebekhez is megpróbált érteni. Saját kezűleg megcsinálta a faluban az első szélrostát; valahol a környéken kileste, hogyan ütik napraforgóból az olajat (a családi szájhagyomány szerint csak az ablakon leske- lődött, mert —■ szándékát megsejtvén — nem bocsátották beljebb), és otthon, az udvar sarkában szerkesztett egy olajütőt. Arról sincs adatom, hogyan foglalt állást abban a vitában, amely az idő tájt kavarta fel a falu nyugalmát: a miskolc—budapesti vasútvonal a tervek szerint éppen a szélső házaknál haladt volna el, nagy volt a riadalom állítólag: még aztán az a tüzet okádó gőzös felpörköli a falut! A sok tiltakozás, petíció különben eredménnyel járt, sikerült a szomszéd falu határáig kitolni a vasutat (vele együtt, persze, az állomást is, s azóta ezt a sikert naponta lemérhetik — jövet-menet az állomásra, duplán is lemérhetik — az utódok nemzedékei). — Hát igen — bólogat most a dédnagyapám —, ki láthatta azt • előre, mi lesz a vasúiból!... Ugye, mi még azt is meggondoltuk, ha át kellett gyalogolni vagy ko- csikázni Kövesdre, pedig az csak tíz kilométer. Pestre meg?... Ohó, Pestre száz ember közül ha öt egyáltalán eljutott. Hetekig az a nagy készülődés, az a hercehurca: milyen idő lesz, le ne sántuljon a ló, hol szálljunk meg az úton... most meg, ugye, Miskolctól Pestig két óra. Mennyi időt nyert azóta az ember! Amit sokkal-sokkal értelmesebben eltölthet, mint a rossz utakon az a lelket kirázó zö- työgés. Hát még repülővel! Órák alatt annyi út, mint azelőtt hetekig, hónapokig. Ha valamit irigyelek tőletek, azt a sok megnyert időt leginkább. Akármit nézek, ma minden százszor gyorsabb, könnyebb..., ezzel a tömérdek géppel tömérdek időt nyert az emberiség! Nektek maiaknak borzasztó sok jóra való időtök lehet... — Időnk? ... Éppen hogy az nincs! Hiszen semmire nem jut elég időnk, épp az a nagy gondunk. A legfontosabb dolgainkat is csak elkapkodjuk, az egész életünk sietség, rohanás, hajsza. — Ne bolondozzál velem — csóválja fejét dédnagyapám. — Hát épp most sorolom, milyen tömérdek időt takarít meg a mai emberiségnek a vonat, a repülő, az autó. .. és ezzel még el se kezdtem jószerivel. Hát még az a rengeteg munkagép! Vegyük csak azt: a kombájnnal egy mai arató legalább ötvenszer hamarább letakarítja ugyanazt a táblát, mint a kaszával a régi arató. . . Ohó, azt még nem is számoltam: el is csépeli! — Ezek tények, én ezeket nem vitatom — bólintok. — De az is tény, hogy... nincs időnk. Nem nyertük mi azt az időt meg. — Csak ti nyertétek meg, nem veszhetett az el! — így a dédnagyapám, már némi bosszúsággal az értetlenségem miatt. — Hát ide figyelj. Vegyük csak az asz- szonyokat! Tudod, mi az: a tüzelőt mindennap bekészíteni, aztán tüzet rakni a szabadkémény alá..., vagy akár az újmódi masinában. .. a konyhán, aztán szemmel tartani, vetni rá, mikor csak ki ne aludjon, mikor úgy égjen, ahogy a szükség kívánja... Még akkor nem számoltam, hogy a fát én vágom ki, felfűrészelem, felhasogatom, a gyújtóst felaprítom..., látod, ezt az egész tortúrát a mai asszony egy csettintés- sel elintézi: csettint egyet a gázöngyújtóval, begyújtja a gázsparhétot... Hát ez rengeteg idő, nem?... És ugyanígy, ha elkezdeném sorolni a vizet: télen-nyá- ron, esőben-fagyban bekésziteni az ivóvizet, a mosóvizet. .., most, ugye, megcsavarja azt a rézcsapot a falban, annyi az egész. Hát csak-csak megnyertétek azt a rengeteg időt!... Vagy a világítás. Nem kell mécsessel, petróval büdösködni, csak egyet kattint a falon, és micsoda fényesség!.,,, Vagy a nagymosás. Ugye. ától cettig kimossa a gép, de mostanában már ki is csavarja. Én nem is tudom, mit csinál egy mai asszony egész nap, mivel tölti az idejét. Hát jóformán már semmi dolga nem maradt... — Jaj, ezt nehogy valaki asszony meghallja — mondom. — Ha van egy akármilyen kis család, egy-két növögető gyerek, azt se tudják szegény asszonyok, hol a fejük. — Egy-két gyerekkel? — kérdi most már végképp bizalmatlanul a dédnagyapám. — Nem nyolc-tízet mondtál, ugye, hanem egyet-kettőt?... Ide figyelj. Miért akarod te velem nrndenáron a bolondját járatni? Hát az a tömérdek idő mégiscsak valakié lett, hová sikkasztottátok ! — Idő, idő ... — legyintek, tovább már nem titkolható, de azért tisztelettudó indulattal. — Szeretnénk mi azt a kifogyhatatlan, ráérős időt, ami dédnagyapámék- nak még megvolt! No, nem tavasztól őszig ... azt ne bolygassuk. De október elején, szüretkor már kezdődött a lazítás, amikor meg forrásnak indult a murci, végigkóstolni a pincesort, jöttek a lagzik, a disznótorok, a szomszédolások, a farsangolások, a bálozások. Hol van a mai embernek annyi ráérős ideje, mint ami megvolt a falun még akárkinek száz évvel ezelőtt! — Ezt te komolyan... te komolyan beszélsz? — hök- ken meg a dédnagyapám, és nagyon elgondolkodik. — Mert az lehetséges, látod, hogy a hiba másutt van. Mert úgy is el lehet sikkasztani azt a rengeteg időt, ha mondjuk, tíz ember közül csak egy dolgozik, kilenc meg csapkodja a lába szárán a legyet. Mert, ugye, azt a kilencet helyettesítették a gépek azóta. Leginkább kilencet ... és akkor még nagyon takarékosan számolok. — Nem, ez nem így van. Épp hogy még azokat is munkára fogtuk, akik nem ' dolgoztak azelőtt, a hajdani urakat is. Sőt! A legtöbb asszony ma kereső foglalkozást folytat. Ugyanazon a területen ma nagyjából kétszer annyian élünk, de legalább háromszor annyian dolgozunk. — Nem és nem értem, egyszerűén nem fér a ' fejembe — hitetlenkedik a dédnagyapám. — Hát a gép helyettesíti az embert, igaz? Tíz közül legalább kilencet helyettesít... így van? — Jó-jó — mondom —, de az a kilenc is dolgozik valamit. Valami mást. Lehetséges, éppen a gépet csinálja. Mert igaz, hogy kombájnnal ötvenszer gyorsabb az aratás, de a kombájnt is csinálni kell valakinek... Jó, hogy ezek előtt is kellett kézi kaszát gyártani, de ám ezredrésznyi idő az! A kombájn gyártásához képest. — Egyszóval... az aratókból mostanára gyáristák lettek — bólint dédnagyapám. — De mit nyertetek akkor az egésszel, ha időt nem nyertetek? — Kényelmet mindenesetre. Azt mindenképpen nyertünk. Egyebek közt. Mert kombájnnal aratni is százszor könnyebb munka, mint volt régen a kézi aratás. Meg azután még valamit ne felejtsünk el! Sokkal többet utazik ma az ember, sokkal többet fogyaszt, sokkal igényesebb ... egyszóval sokkal többet él az ember, mint száz évvel ezelőtt. Halad a világ, erről van szó... Dédnagyapám csak hüm- get erre, kicsit hitetlenül még, aztán, ahogy nézelődik az íróasztalomon, egyszerre csak kiemel a sok mindenféle kézirat, levél, lapkivágás közül egy újságcikket, és meglobogtatja diadalmasan: — Most rajtafogtalak! Én is megtanultam ám olvasni, ha nem is vehettem sok hasznát annak idején. De ládd-e, nézd csak, az újság is azt írja, hogy a gép majd ^ helyettesíti az embert, hódít az automatika, sokkal kevesebb munkaerőre lesz szükség a jövőben, mégis jobban élünk, ott van ni, hát te is tanultál olvasni, nem? Ohó, barátogskám, korábban keljél ahhoz, hogy engem falhoz állíts, elég nem szép, hogy az öregebb iránt... — mondja a dédnagyapám, és (hallottam nagyapától, milyen hirtelen ember volt) ezzel rám dör- renti az ajtót. S talán örökre megneheztelve a dédunokájára, visz- szaballag a tizenkilencedik századba. Fekete Gyula Varsa Zoltán: Missa Creola Miféle sebek szakadnak itt fel ebben a virágba-borult ■pillanatban, ahol az elveszett álmok újraszületnek, öröm- s bánat-folyók fakadnak. Kitől remélhetsz feltámadást, ‘ha érinthetetlen vagy s kérlelhetetlen? Átvilágít rajtad a törvény, izzasz fehéren zúzmarás csendben. Mit kimondanál, a fagy szorítja foga közé — gerincroppanva hull a mélybe. Tenyered felnyújtod. Kéregetsz, s szégyened ünnep-pirosát ragyogva mégse kérded: ki elrejtőzött tekintetedben, a pillanat táguló fénykorét, virágát őrzi-e? Fohászkodik a lét — szerelem alkonyul. Északi fények keringenek veled. Csorba Győző: Idő-infláció Ijesztő, ahogy tízesekben számolom az időt, s mind gyakrabban rájár a nyelvem: „Húsz, harminc, sőt, ég ura, negyven, már negyven évvel ezelőtt.. .” Idő-infláció: nagyobbak lettek a címletek, az éveknek, nemcsak a napoknak értéke megkisebbedett, s a forgalomból lassan kikopnak. Majd még tovább és még tovább, majd végül egész életem aprópénz lesz, lyukas peták, s csörgeti, kölykös vagyonát, bő markában a végtelen. Baktai Faragó József: Egyedül állnak a fák Elmagányosodunk, panel-kalodáink mögött, mint egyedül álló fák. Kulcsra zárjuk önmagunkat. Betonkolostorok lakói vagyunk, akár a hajdani szerzetes barátok. Éjjelente fölkelt s kivezet ágyunkból, ezüst-tükörként a hold. Nyakunkban fölfűzött medálként hintáznak a csillagok. Meztelen talpunk alatt mérgezett gyökerek merednek a földben. Köröttünk lassan elhínárosodik minden folyó, minden patak, s minden tó, akárcsak bennünk a szándék, a szeretet s a szerelem. Botladozunk a világ veszélyekkel rakott zsombékos tenyerén. Ebben a pénz-hajszás áradatban összekuszálódik bennünk hűség, emberség. Hajnal lesz, mire visszatérünk szemünk láttára meghal a hold, s meghalnak a csillagok. Szereday Ilona: Zene a szabadban
