Békés Megyei Népújság, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-16 / 114. szám

1987. május 16., szombat o liZHaUKTlTtj­Varga Imre: Festők és más mesterek magánya A nyár vége felé, a pesti körúton, a déli forgalomban egy vénséges autót láttam az útkereszteződésben vára­kozva. Szigorú arcú férfi ült a kormánynál. Nem volt mellette az elmaradhatatlan hölgy. Annak a helyén és a hátsó ülésen stószba rakott képek. Vakrámás vászon, dekli, egymás mellett, du­gig. Nem költözik, állapítot­tam meg, hiszen más sincs nála, mint kép. Meg ez az ócska tragacs. Azért a me­nőbb művészek közé tartoz­hat, hiszen köztudottra mű­vészeti alaptag művészeinek harmada egyáltalán nem ke­res művészetével. De ez a „birtokos'’ festő minden bi­zonnyal hivatásból, s nem akárhogyan „termelő” mű­vész. Most tér haza, vala­honnan, vidékről. Hozza a termést. Mint a gazdák gye­rekkoromban ősszel a sütő­tököt egy szekérderékkal. Telepen, alkotótáborban le­hetett. Vagy esetleg saját kulipintyójában. Esetleg sá­torban, mint a vadászfestő­ként elhíreslett Zsilé Győ­ző szokta volt. Mellé bizo­nyára természetelvű, folytat­tam a gondolatfuttatást, el­végre vidékről jön. Az ilye­nek általában a táj, az em­ber, az ember formálta-ron- gálta természet ábrázolásá­val birkóznak. Évezredek óta. NÍem adják fel. Annyi zseni és felülmúlhatatlan mester után sem. Csökönyö­sen keresik a még tökélete­sebb kifejezést. Hiszen ez a makacsság vitte előre ... No- no, kattant erre agyamban az ellentmondás. Gondolj csak a szabadkai Torok Sán­dorra. Évtizede rendszeresen dolgozott a hajdúböszörmé­nyi telepen. Hajnaltól seté- tedésig leste a Hortobágyot, aztán a műteremnek kine­vezett óvónőképzőbeli tan­teremben precíz elvont ké­peket pingált. A hortobágyi skiccek alapján. A lámpa váltott, az öreg bárka fel­moraj lőtt, s elcepelte sze­mem elől a képeket. Nem hagyott békén a lát­vány. Folytatódott a töpren­gés. Minden bizonnyal rajz­pedagógus lehet a festő. El­végre két-három nap múl­tán szeptember, csengetnek a tanévre. Taníthat főisko­lán, vagy a közoktatás vala­melyik szerényebb, nem any- nyira művészetbarát csarno­kában. Hazahozta most a nyári zsákmányt, amint pa­rancsolta az idő. Biztosan akad közte kész alkotás, de lehetséges, sokkalta több vázlat, grafittal, filccel, be­írva a vonalak közé a szín, hogy okkersárga, kobaltkék. Hiszen a művésztelepen, per­gettem az emlékek idézését, nemigen akad általában idő a megfontolt kidolgozásra. Sokuknak a hirtelen meg­örökítés a lényeges, a többi már az ihlet, meg alkalom dolga. Elvégre találkoztam festővel, aki madarakért bo­londult, és fotópuskával csámborgott a Tisza mentén. Istenem, művésztelep! Ta­nyasi gyerkőc koromban megpróbáltam vízfestékkel lepingálni a távoli kárász­megyeri erdő látványát. Fer- telmes mázolmány lett. Gyö- kössy tanár úr még az érett­ségi előtt is kettest akart adni rajzból, a csupa jeles közé. A tanári kar lehurrog­ta, egy leendő Eötvös-kollé­gista bizonyítványát nem csúfíthatja el. Hanem a von­zalom, a csitíthatatlan szom­júság a látványt széppé for­máló művészek tevékenysé­ge iránt mindmáig eleven bennem. Kegyes is volt hoz­zám a sors. A felszabadulás óta legtöbbször képzőművé­szek környékén éltem. Ma­gánéletemben is, tevékeny­ségem folytán is. Debrecenben mindenna­pos barátkozásba kevered­tem Tamás Ervin festővel, előadást tarthattam esztéti­kai kérdésekről a szabad- művelődési képzőművészeti szabadiskolán, lestem az is­kola fáradhatatlan amatőr­jeit munka közben, ücsörög­tem a debreceni festők mű­termeiben, de az igazi va­rázslattal a tokaji művész­telep fogott meg. Ha jól tudom, 1954-ben a Népművészeti Intézet kép­zőművészeti osztálya kéthe­tes művésztelepre hívta meg az amatőröket segítő, okta­tó hivatásos művészeket, rajzpedagógusokat Tokajba. Fischer Ernő volt a veze­tője ennek a telepnek, az amatőr mozgalom első fel­lendülésének motorja, amíg a képzőművészeti osztály élén állt, és nem ment el Szegedre főiskolai profesz- szornak. A ^tokaji hajdani sóhivatal épületéből alakí­tott internátusbán egy hó­napig a művészek, hivatáso­sak és kedvtelők lakoztak. A hónap első felében a „tanár urak”. Felsorolhatom az 1956 nyarán ott lelteket: Fischer Ernő, Halász Szabó Sándor, Kós Lajos, Nagy Imre, Sza- latnyay József, Tamás Er­vin, Xantus Gyula, Hetey László, akikre emlékszem Voltam 1948-ban pártisko­lán, a következő esztendő­ben vezettem a szabadműve­lődési akadémiát, azokhoz képest ez a telep olyan volt, mint az észak-európai tél­hez mérten az andalúziai ta­vasz . . . Csodás életforma: előadás alig, kötelező együtt- lét a három étkezésnél. Az esti filmnézés, a viták ön­kéntesek voltak. Dolgozni le­hetett, amikor akartak. Akadt, aki napkelte előtt fogta az állványát, tábori székét, s vonult a Bodrog— Tisza összefolyásának kör­nyékére, vagy a kőbányá­hoz, vagy még messzibb. És vázolt, festett, lekaparta, vagy újat kezdett. Estén­ként több szobában micsoda vitatkozás alakult egy-egy alkotásról! Készséggel meg­néztek mindent, bíráltak és helyeseltek. Láttam órákig vitatott festményt, amit reg­gelre félig lekapart alkotó­ja. Másnap újra terepen volt, nem tépelődött, újat kezdett, ahogyan ő látja s akarja láttatni a mások ál­tal ki nem mondhatót. Elevenen él bennem egy angyali példa. Tóth Meny­hért, a pár éve elhunyt, vi­déken élt zseniális festő, aki létfenntartási és elvi okok­ból parasztizált, s így olyan művészi elveknek hódolt, melyeket önmaga kifejezé­sére kialakított, s akiről, mániákus elveiről, fehér ala­pon fehér színnel kísérlete­zéseiről legendák duzzad­tak, a hatvanas években el­járt Tokajba. Volt este, hogy forró vitákat folytatott kol­légáival s a hivatalos mű­vészeti szakemberekkel, de másnap dolgozott is. Mond­ják, egyik hajnalban kiment a Tisza-hídhoz, s a tokaji hegyen felfedezett a szeme valami „mondanivalót”, s addig hátrált a hídon, an­nak is felező vonalán, míg meg nem lelte a legmegfe­lelőbb látószöget. Felállítot­ta hát az állványt, s dol­gozni kezdett. Szabolcs fe­lől jött egy ’teherkocsi, nem fért el, a pilóta megállt, gondolta, megvárja, amíg végez ez a nem-tudja-ki- csoda. De nem végzett, má­sok is jöttek, megálltak, majd dudáltak. Nem tu­dom, mi történt azután Me- nyussal, nyilván félretették az útból a mérges pilóták, mert este mondta dohogva a telep „gyülekezetében”, hogy látjátok, ilyen a föstő élete, külső, goromba erők legszentebb perceibe is be­avatkoznak .. . A magány az alkotás ide­je, birodalma, a művel meg­küzdés ideje, emelkedett idegállapotú idő-tér, mely­nek megszűnte után feltá­mad a vágy az emberi világ után. Nemrégiben hunyt el a Nagykunságban egy szob­rász, Papi Lajos uram, ki­vel minden nyáron találkoz­tam hol egyik, hol másik te­lepen. Tokaj, Hajdúböször­Szereday Ilona: Csendélet willendorfi Vénusszal mény fiatalító hatással volt rá, s mindenütt megalkotta egy-egy figyelemre érde­mes munkáját. Valósággal röpült szaktársai közé. Al­kotni otthon is tudott, de a közösségben valahogy na­gyobb alkotóerőt tudott megcsillantani. Ez az együtt- lét erőgyűjtés volt, a tüdő teliszívása levegővel, akár a gyöngyhalászoknál, a mély­be bukás előtt. A „gyülekezet” utáni vá­gyat sokfelé észlelhettem. Például: e lap irodalmi­művészeti melléklete, a Kö­röstáj évente két találkozót is rendez a megyei alkotók­nak valamelyik vendéglátó városban, községben. Érde­kes, a megyében élő írók hol elmennek, hol elmarad­nak, de a festők, meg az a néhány szobrász, egy szálig odautazik, s őket mindig külön falkában, hangos vi­ta, eszmecsere közepette le­het találni. Ez a szakmai együttlét — úgy érzem — kicsikét kipó­tolja a műértő közönség bensőséges érdeklődésének, szeretetmegnyilvánulásá- nak megkopását, elmaradá­sát. Minap Nádudvari Anna író mondta el: indulásakor egy-egy megjelent elbeszé­lésére Veres Péter, Örkény István reagált, levelezőla­pon, telefonon, személyes találkozáson. Mostanában köteteire nem kap olvasói levelet, még kevésbé a pró­zaírás mestereitől egy mon­datnyi odafigyelést. Rettene­tes érzés lehet a magány mocsarába belesüppedő al­kotónak lenni. Közhely, hogy íróknak fél évszázada mennyi asztaltár­sasága volt. Manapság tár­sas együttlétük elsorvadt. A különféle irodalmi egyesüle­tek, társaságok névleges megszületése, otthonos bá­zis nélkül, egyelőre vágy­álom a régiekhez képest. Fgaz, a festők, szobrászok régi társaságai sem léteznek, ők mégis mások. A képző­művész-szakszervezet közel évtizede évente szervez tu­ristacsoport-utazásokat a művészet megszentelt tájai­ra. Tagja lehettem egy gö­rög és spanyol útra kelő csoportnak. Olyan első na­pon összekovácsolódó, közös hangnemet találó-használó közösséget csak frontkato­nák rajaiban, szakaszaiban láttam. Mély nyomot hagy­hattak ezek az utak a mű­vészekben nemcsak a látvá­nyok varázslatos volta foly­tán, de a kéthetes közösség kohéziójának ereje miatt is. Évek múltán is összegyüle­keznek egy-egy úti közösség tagjai, nemcsak a diáik megtekintése végett, de a barátkozás jóízének újraidé- zéséért is. Nemrégiben megdermesz- tett egy hír. Valamiféle ko­ordináló szervezetet hozná­nak létre a sokszínű tartal­mú, módszerű, életformájú művésztelepek kis világá­ban. Felrémlett a pinceklu­bok sorsa, a táncházmozga­lom csaknem sikeres meg­fojtása, a ma kis vállala­tokra széttagozódó vállalat- óriások erőltetése. A rend­szerbe állítás bajnokai nem mondanak le lombikálmaik­ról, úgy tűnik. Pedig a he­lyi, városi, megyei kezde­ményezésű, fenntartású mű­vésztelepeken az önkéntes­ség, a sajátos szín, az egy­mást tisztelő demokratizmus a művészi munka éltető ele­me volt, és marad. Ha nem, a telepek sorsát könnyű megjósolni. Van elég törté­nelmi tapasztalatunk. Lehetséges, hogy azon az ócska kocsin műveit haza­szállító festő betelt immár az alkotói magánnyal. Együttlétre vágyott a mun­ka cella-magánya után. Em­berek, főként a szaktársak után is érezhet vágyat. Bár mit lehet tudni?! Az eleven közéletet élő Tamás Ervin mondta nemrégiben a Déli pályaudvar nyüzsgő embertömegében találkozá­sunkkor: —Tudod, napokig jól érzem magam a műte­remben. Egymagám. Hogy napokig nem váltok szót senkivel. Ott dolgozom. Ott muszáj dolgoznom .. . Nem érdekes? Magány és együttlét. Egyik állapotból vágyik a művész a másik­ba. A művek viszont így születnek. Közös dolgaink A Gondolat Kiadó sorozatáról Aligha fejezhetné ki jobban már nevében is a szer­kesztőbizottság szándékát egy útjára induló sorozat, mint a Gondolat Kiadóé. A „közös dolgaink” jelzői szerkezet a közép-kelet-európai intellektus számára — lett légyen az magyar, román, szerb vagy lengyel — a nemzeti füg­getlenségi törekvések jelentkezésének kezdete óta egyet jelent az etnikai-territoriális különbségek hangsúlyozá­sával, s ugyanakkor az egymásrautaltságból fakadó szükségszerűséggel, a kikerülhetetlen (még ha olykor ke­servesen is kényszerű) integrációs törekvésekkel. A népek e fél európányi olvasztótengelyében a költő váteszi jóslata („A harcot, amelyet őseink vívtak, bé­kévé oldja az emlékezés . . . "), úgy tetszik, egyre nehe­zebben akar beteljesedni. Pedig közös dolgaink rende­zése apokalipszissel fenyegető korunkban mindennél sürgetőbb lenne. S bár a herderi értelemben Közép-Eu- rópa kis népeit aligha sújthatja ma a megsemmisülés; a szülőhazájukon kívül élő nemzetiségeket reálisan veszé­lyeztetheti az erőszakos asszimiláció, az anyanyelv és kultúra elvesztése. A hamis történelemmagyarázók és elméletgyártók valóságos panamáját hozta életre e fe­szültségekkel teli, kiélezett időszak. Joggal hisszük, a Gondolat Kiadó e sorozatának köteteit forgatva, hogy a marxista történettudomány kontinuitására figyelemmel, s a fent már idézett József Attila-i prófécia szellemében, a terhes múltat (és jelent) bevallva a közös európai jö­vőnek szerkesztetnek majd e munkák. A Közös dolgaink sorozat eddig megjelent öt kötete közül kettő — Fried István: Kelet- és Közép-Európa között és Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés — a három közös évszázad tör­ténelmének, politikumának, irodalmának és kultúrhistó- riájának átfogó, megalapozott képét adják. Petru Gro­za, a felszabadulás utáni demokratikus román kormány elnökének börtönnaplója (A börtön homályában) szemé­lyes fogantatású, közösségi érdekű mű, amely saját né­pe felemelkedésének útjait keresve mérlegeli a szom­széd népek érdekeit is. A legutóbb napvilágot látott két válogatás, Hajnal István: A Batthyány-kormány külpolitikája, valamint Sziklay László összehasonlító irodalomtörténeti tanul­mányának gyűjteménye, az Együttélés és többnyelvűség az irodalomban tematikája a korábbiaknál értelemsze­rűen szűkebb és egyben speciálisabb is. Hajnal István történészprofesszor munkája 1952-ben készült el a Magyar Történelmi Társulat Kossuth La­jos születésének 150 évfordulójára szerkesztendő emlék­könyvbe. A korszakos tanulmány címe akkor: Kossuth külpolitikája volt, de bizonyos politikai megfontolások­tól motiválva Hajnal műve kimaradt az emlékkönyv­ből. Az 1957-es első kiadás már a mostani címen jelent meg, tulajdonképpen igazodva a történész kutatásainak eredményéhez, hiszen a professzor olyan következteté­sekre jutott, hogy a korábban Kossuthnak tulajdonított lépések voltaképpen az egész Batthyány-kormány tud­tával végrehajtott akciók voltak. Az érdeklődő, ám tárgyban mégiscsak laikus olvasót izgalommal lepik meg Hajnal összefüggéseket felfedő megállapításai. Az 1848—49-es szabadságharc, bukásának okait taglalva nem szoktak szót ejteni például arról a tényről, hogy Magyarország külpolitikai elszigetelődése feudális jellegű: honunkban egyetlen nagykövetség, kon­zulátus sem működött! Ennek tükrében nemigen lehet csodálkozni azon, hogy a Batthyány-kabinet kétségbe­esett és kellően nem összehangolt angol és francia szö­vetséget kereső kísérletei hamvukba haltak el. Sziklay László közel harminc év tanulmányait válo­gatta be Együttélés és többnyelvűség az irodalomban című kötetébe. Sziklay egyetemi professzorától, Eck­hardt Sándortól indítva kezdte komparatisztikai kuta­tásait, de munkásságára nagy hatást gyakorolt minde­nekelőtt Bartók népzenei gyűjtőútjának eredménye, va­lamint Németh László, aki mind egyértelműbben sür­gette a szerb, a horvát, a cseh irodalom felé való nyi­tást. Sziklay László tudományos kutatásainak egyik axiómája, alapvetése lehetne az a felismerés, hogy a soknemzetiségű együttélés mindaddig nem okozott fo­galomzavart, nem vált az egymásra fenekedés, az el­lenségeskedés forrásává, amíg az állam hivatalos nyel­ve a fe'udális hatalom (a királyi, fejedelmi udvar), vagy az egyház nyelve (latin, óegyházi szláv) volt. A „baj” a „nemzeti ébredés" korában, a XVIII. század második felében kezdődött, a „nyelvújítás”, az új „irodalmi nyelv” megteremtésének idején — állapítja meg a pro­fesszor. Befejezésül álljon itt a kiadónak Sziklay kötetéhez irt ajánlása, amely a sorozat egészére érvényes: „legfőbb óhajunk: pontot tenni a nemzeti elfogultság, a naciona­lista gyűlölködés sajátos jelenségei után ...” Tódor János Molnár M. Eszter: Sövényháza felé Féja Géza emlékének/ Ezerkilencszázharmincötben történt mikor Hitetlen Tamásként „saját ujjait mártotta a nép sebeibe" s elámulva a kistelki állomáson, ahol harminckét szekér várta, teli rongyosokkal — megindult Sövényháza felé, Pallavicini Alfonz őrgróf negyvenezer holdas birtokára: Hatrongyos, Kínföld és Síróhegynek becézett településeken át, panaszra, parancsra, pörre, egészen a Szegedi Törvényszékig, koronatanúként a világ parasztjaiért, míg egy közülük Jeremiásként felkiáltott: „Várjuk a születíst!"

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom