Békés Megyei Népújság, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
NÉPÚJSÁG 1987. április 11., szombat Vágréti János: Viharban Simonyi Imre: József Attila Már az első pillanattól mintha húszán dőltek volna kívülről az ajtónak S te egymagad tartottad ott belül Azután harminckét rettenetes esztendőn keresztül állandóan legalább húszán feszültek annak az ajtónak s te addig tartottad egymagad mígcsak egy napon az ajtó is ellened fordult de akkora robajjal mintha a föld fordult volna ki sarkaiból mintha a mennybolt szakadt volna le Szúdy Géza: A kísértetutca tme az utca, ahol születtem, s éltem tízéves koromig. Utca? Már csak a kisértete. Balról a házak, a páratlan soron, állnak még, de csak szomorú vázaként régi maguknak. Kapuik tárva-nyitva, udvaraikon embermagas gyom, dúsan, mintegy a végzet burjánzásaképp. Az ablakok, jobbára üvegtelenül, belátni a feltépett padlókra, ott hagyott limlomra és szemétre. Az élet szelleme kiköltözött, kihussant, mint riadt madár, s a kripták csendjét hagyta vissza. Mért nem egyenként tünedeznek innen-onnan a házak, mint emberek közül, kinek sorsa betelt, s föltűnés nélkül, szinte rejtőzve távozik? Miért így együtt ítéltettek mind pusztulásra, s díszükfosztottan, megalázva várnak sorsukra most, mint — kivégzőosztag előtt — tőrbecsalt partizánok? Gyerekkorom áll ott most elítélve, fehér arccal, melyből a vért a szégyen egy csöppig kikergette. Gyerekkorom, mint elfoszladó emlék, s még itt kóválygó téveteg magam, akit az idő megtépázott, hasonlatosan amaz utca kísértetes házaihoz. Állok, mint ők, tört ablakaimon átzúg a szél, s ki óvatlanul betekint, limlomra lát, sötét zugokra, honnét az élet, vidor szerelem mindörökre kiköltözött. Már leng a tonnás vasgolyó, buldózerek motorja harsog, megadón várják a falak, hogy szálló poruk zászlaját az égre tűzze majd e legutolsó hajnal. E. Kovács Kálmán: A jövőlátó hegycsúcs Fiatalon megindultam föl a hegyre. Hol a cél? Nem is látni. Süvölt fentről, lesodorna szembeszél. Egy bükkfáról egy husángot, jó erőset törtem én, mindig följebb, csak fölfelé, mindig följebb törtem én. Héja vijjog, vércse visít, fordulj vissza, jó legény! Csak nevettem. Vészmadarak, azt hiszitek, félek én? A csúcs felé utam állja egy meredek sziklahát. Vad förgeteg földhöz vágott: vissza, vissza, vissza hát! Vak sötétben villám villan, dördül az ég iszonyút. Villámfényben megpillantom, hogy a csúcsra nem visz út. Megőszültem, megvénültem, jövőlátni nem jutok soha-soha a hegycsúcsra. Rejtve marad a titok. Tomka Mihály: Muzsikás emlék, 1971 A banda egy andalgó táncot játszott, kissé hamis, érzelmes táncot játszott, szokatlanul halk, hosszú táncot játszott, a dallamát ma már nem is tudom. Messziről figyelt, mosolygott mandula-szeme, szavamra tündökölt mandula-szeme, világ-világa, mandula-szeme, szőke arc pihent a vállamon. Újra és újra mondom: megszerettem, hét éve már, hogy táncát megszerettem, lassan tetőtől talpig megszerettem, emlékével rian minden március. Szorongó-szép, eszmélkedő diáklány, elsőt táncoló, hajlékony diáklány, virágod alma mater: jácint-szép diáklány, kit rejteget az emlék-labirintus. Pedig csupán egy ájult nemzet zuhant reád Kiss Ottó: Mandolin Sass Ervin: Tebenned bízunk szent megszokás Mesévé vált és alszik: piros hegedű, álmomban chagall-i piros hegedű, holdfény vitrinében néma hegedű, énektelen ének sápadt húrokon. Amit a banda játszott, bánat-muzsika, hét határon hurcolt bánat-muzsika, világ szívére hullt bánat-muzsika, havas virággal, hamvadt gyöngyökkel rokon. ma este elszakadtak mandolinomon a húrok azért nem játszottam azt a dalt neked meg azért sem mert nem is volt soha mandolinom és te sem voltál ma este Verasztó Antal: Létezésm agya rázat kisimult az ég kékje mintha a felhőket összefogdosta volna valaki a félsziget fölött tenger-homok-kövek a fák levelein az ember újrateremtő hite lebeg híres hajósok jártak erre trákok-görögök-bolgárok-törökök valahol ott tűntek fel az ég és tenger közös peremén tán ödüsszeusz is kézbevett itt egy hullámgörgette követ háromezer év emléke frissül a tengeri széltől lassan kicsorog a fény a nappal tenyeréből naplementétől véres az égbolt mindenki hallgat senki sem kiált irgalomért senki sem imádkozik a templomrom előtt Nessebár, 1986. valami mindig messzebbre akár a kiáltás a házak között faltól falig míg megmarad legbelül és elraktározódik az emlékezet kis utcáiban körbejárja a tereket a pózoló szobrokat és koszorút álmodik a rozsdás kampósszögekre az egyre messzebb araszoló és egyre megejtőbb idő nevében valami mindig messzebbre a szó a hit a dicsőség innen már múzeumi relikviák kissé nevetségesek és mosolyognivalók sic transit gloria mundi a miénk is így múlik el miközben arról álmodozunk hogy majd a tisztelet koszorúit nekünk is kiosztja a törvénybe foglalt szent megszokás Kántor Zsolt: Klorofill Ma sok levegőt vettem, nagy lukak maradtak utánam a térben. Telegórtam a létezést látomással. Bizonyos jelenlétek csak az én szememnek látható barlangüregek. Hiányával van itt a szerelem is. A szekrényben szépen összehajtva halálom. Nem veszem fel, bár fázom. Befér testem a bőrömbe. Jól illeszkednek bennem a csontvállfák. Pontos a méret. Mindig szert teszek magamra leértékeléskor. Vágréti János: Leány
