Békés Megyei Népújság, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
1987. április 25., szombat o Békési_tárlat ’87 Amatőrök kiállítása a békési múzeumban Nagy Mihály Tibor: Távbeszélő Riadalom-sörényű p latánsorvágtatás. Ruhád iszonyzsebében egy aprópénzt találsz. Kísértetes neonban autósuhanás. Lehulló arcainkra a fák arca vigyáz. Tárcsázok. Hangod hallom. Milyen idegenül csendül: nem értelek. Míg csontomban az alkonyat madara repül, rekedten felelek. Búzás Mihály: Kosfejes korsó Csobai László: Monológ Kabócám! — régen szólított így, akkor még fejtől- lábtól aludtunk az erdőn — tetű egy história ez. Már három éve voltam azon a csuklóson. Minden remekül ment. Zsó elemista lett, és a srác is ránk köszönt egy hajnalon. Én csak néztem, mert jó volt az a nagy csend ott a helyemen, amikor rátapadt az anyjára. Később, hónapokon át felébredtem éjjelente — ma sem tudom az okát —, felébredtem és láttam, nem takarták ki magukat. Ilyenkor mindig mosolyogtam, mint akinek öröme van. Szolgálatban is sokat mosolygok, nevetek, sőt, vidám is vagyok olykor, de valójában mást érzek. Nem örülök, haragszom, haragudnom kellene. A lakást például megkaptuk. Nem vettük, megkaptuk. Nem építettük, építették. Olyan is. Kicsi és magasan van, de csak a mienk, mert azért fizettünk érte. Minden zár rossz volt, de ki emlékszik már, hogy mi volt rossz, ha én meg tudtam javítani. Újabban a hideg csapból meleg víz folyik, de folyik. Ismered anyámat... Nekem csak ő van, meg a testvéreim. Anyám nem engedett a negyvennyolcból. Félt. Ágytól úgy, mint ravatalnál. Félt a régi törvények szerint, de élni akart, mint aki maga alkotta a törvényeket. Na! El tudod képzelni mi lehetett ott, az apád építette házban. Kezdettől velünk volt a nagyfater. Szeretett mesélni, hisz régóta semmi sem kötötte a valósághoz, csak pusztuló teste. Szép évei voltak az öregnek. Amerre csak nézett, mindenhonnan őt nézték. Apósom történeteiben ez úgy volt, hogy mindenki neki tapsolt. Tanuld meg, öcsi! — így mondta — ne vedd feleségül azt a nőt, aki nyilvánosan elutasít, ném szeret az, de ©elhasznál, mint ahogyan használjuk azokat az eszközöket, melyeket nem mutogatunk. Ez idő tájt fordítottam hátat a szakmának. Elég volt. Az emulzió pusztította a bőröm. A marógépek félmázsás melóitól kiszakadt a hasfalam. Jött az anyagbeszerzés. Kati, a feleségem — emlékszel még rá? — fellázadt. Igaza volt. Aludni jártam haza. A gyerekek csak hétvégeken láttak. Egy hirdetésre vizsgát tettem. Azóta nyolc órát dől" gozom, nyolcat szórakozom és nyolcat alszom. Ez jön ki évi átlag — mondják. Városi forgalomba raktak. N«m lehetett panaszom. Új kocsit is adtak hozzá. Vigyáztam rá, pedig akkoriban ilyesmi még nem volt szokásban. Mert, ha kellett húsz centi, vágtunk a forgácsolóban hetvenet is — ahogy kéz alá esett. Ma már jobban megnézem, miből mennyit fogyaszt a kocsi, mint amikor volt jogosítványom, de másnak állt a kormány. Tudod, minket is járattak iskolába, merthogy a törvény az törvény. Ott a tanyán jogról nem sokat hallottak az emberek, de a törvényt azt félték és tisztelték. Én meg itt a városon inkább csak a jogot figyelem. Nagyon különböző, hogy kinek mihez mennyi joga van. A hátrányos helyzetűnek — egy könyvben olvastam, mert még mindig mindent elolvasok, ami a kezem ügyébe akad — régebben nem jutott sós mogyoró, de becsülte magát annyira, hogy a gyerek- zsúron osztogatott mogyoróból egyszer vett, tisztességből; neki mások a jogai, Április hónapban látható a békési múzeum régi épületében a Békési tárlat ’87 című kiállítás, melyet ötödik alkalommal rendez meg a Békési Művelődési Központ amatőr alkotók számára. A rendező intézmény negyven darab felkérő levelére huszonkét alkotó válaszolt. A beérkezett nyolcvankilenc műből a zsűri döntése után végül is negyvenhárom került kiállításra. A körülbelül ötvenszázalékos „elhullás” szigorú zsűrit sejtet — amelynek tagjai Lóránt János és Földi Péter festőművészek, valamint Cs. Tóth János dr., a megyei tanács munkatársa volt —, a kiállítás ismeretében azonban pontosabbnak tűnik humá- nusan-igényesnek nevezni válogatásukat. Az utóbbi években alkalmam volt több megyei amatőrkiállítást megnézni Orosházán és Békésen is, s így ha nem is nagyon szorosan, de nagyjából figyelemmel tudtam kísérni munkálkodásukat. A békési tárlat természetesen jóval kisebb, mint egy megyei seregszemle, de itt sem csak a békési illetőségűek állítanak ki, hanem olyanok — Orosházáról, Gyomaendrődről stb. —, akik a nyári alkotótábor révén kapcsolódnak a városhoz vagy idetartozónak érzik magukat. Huszonkét amatőr alkotó jelenléte mindenesetre nem is olyan kis szám Békés méreteihez viszonyítva, s ezért tehető néhány, nem csak erre az amatőrkiállításra vonatkoztatható általános megjegyzés is. A kiállítók életkora a huszonévesektől a hatvanasig terjed, mégis a huszonosoktól elvármint a halmozottan hátrányos helyzetűnek, aki ma is csak a gyerekzsúrokról hazavitt sós mogyorót eszi. Jól van ez, Kabócám? Én vigyáztam a kocsira. Kezdetben persze megnéztem, söpör-e nyolcvan centit a fara? Söpört. Többet is. Egy hónap sem kellett, ismertem minden gödröt, meg téglát a burkolaton — mondhatom, sok volt. Tudtam azt is, ki az állandó utas, ki az odavetődött. Jól hullott a dohány. Hozzá utazási kedvezmény, prémium, jutalom. Hol ez, hol az. Beköltöztünk ide a város szívébe. Meg nem ismernéd már a Bánkot. Az egész erdőt letarolták. Le az öreg tölgyest, az akácost. Le egészen a fenyvesig. A ház, a domboldalba vájt öreg, erdei kunyhó beomlott, fiú. A mogyorósra, a bokrosra emlékszel? Szántó van a helyén. Kísérőt? Hol" nap délben indulok. Ilyenkor többet tölthetek. * Kati sem bánja. összecsiszolódtunk. Mindennap lejárok ide. Ez egy tűrhető kocsma. Itt, mellette volt egy fa játszótér is. Faházikó, famozdony, falovacskák ... Valakik játszóházat csináltak belőle. Egykedvűen néztük. Néhány héttel később elszállították a szétrugdosott famozdony kocsijainak oldalgerendáit, a faházikó zsaluit, a halott falovacskákat. Most már ide sem kell majd elkísérni Zsót és Attilát. Elég lesz, ha eljövök egyedül. Te szoktált játszóházat csinálni? Kár. Van még fa játszótér. A végállomáson is van egy presszó. Bejárok oda, ha leteszem a ható frissességnek nyoma sincs. A kiállítás összképe enyhe fáradtságot áraszt, eredeti gondolatra kevéssé lelünk, a színvonal stagnáló. Igaz, a néhány évvel ezelőtti amatőrkiállítások legjobbjai már nem amatőrök, őket hiányolni abszurd dolog volna. Minden amatőr kiállításnak van egy olyan derékhada, amely a kenyérkereső civil munka mellett bevallottan nem tör művészi babérokra, hanem tisztes műkedvelői szinten foglalkozik képzőművészettel. E derékhad mellett azonban minden amatőrkiállításon meghúzódik egy vékony csoport, a szépreményű, tehetséges fiataloké. Ök hiányoznak innen. Papírforma szerint persze itt vannak, csak nem nagyon látni őket. Az alig harmincéves fiatalemberek is úgy rajzolnak-festenek, mint egy régi vágású, óvatos is- kolázottságú, idősödő vasárnapi festő. A fentiek mellett és ellenére, nem kíméletes közművelődési nézőpontból, hanem a képzőművészetet megközelítve, néhány megjegyzés a tárlatról. Az alkotók java az alföldi — realista — megyei hagyományokból táplálkozik, mint Bartóki József, dr. Baukó Márton, Horváth János, Nagy Imre, Nagy Sándor, F. Varga Mária. Van egy dekoratívabb vonulat, amely formajátékokra épít: Nagy Péter, Fábián Irén, Fekete János, s harmadszor egy groteszk-intellektuális típusú ág, amelynek Penyaska László és Baji Miklós a képviselői. Penyaska három képe jó előrelépés (kiemelkedik a „Repülésre készen”). Baji Mikkocsit. Van video is. Horror, pornó, katasztrófa elegye. Mintha a szó, a mondat elvesztette volna értelmét. Az embert már csak a hang és látvány köti le. A dirr-durrok, piff-puffok, a sikolyok, nyögések és hör- gések, a sok és gyors helyszínváltozás. Összejöttem a felszolgálónővel. Ruganyos test, telt idomok, aranyos cipellő, fehér köpenyruha, hálózsebek, mély kivágás, és az alsó néhány gomb csak úgy gombolatlan. Igen. igen. Olyan. Nem volt nagy ügy, de a Katit zavarta. Otthon volt a gyerekekkel. Kihordta nekem az ebédet. Valamit megérzett. Nagy zrít csapott. Hagyjam ott a Volánt, vagy menjek más járatra. Mindenfélével előállt, csak az nem volt jó, ami volt. Ismersz? — nem érdekelt. Elcsendesedett. Azon az éjszakán a kocsiszínbe vittem a járatot. Köd volt, és a házak is valósággal nyelték az utca fényeit. Siettem — mint mindenki ilyenkor — minél előbb le- szállni a kocsiról. Megálló! Megálltam. Egy ember leszállt. Ajtó! Gáz! A kocsi nagyot döccent. Iszonyatos volt ott látni az úttesten. Már nem élt. Onnan vittek be mellőle. Reszkettem a kétségbeeséstől. Kati azt mondta, ha bennfognak, nem vár meg. Nesze neked pajtás, ezt oldd meg... Amikor apám meghalt, ott térdeltem az ágya mellett a kórházban. Kiabáltam. Apa! Apa! Apa! Akard még! Zsó ma is várja, hogy mesélni fog, ha jobban lesz. Tata meghalt. Nem akarta. Nagy volt a szíve. Elhozták aztán a kiváló munkájáért a kitüntetést, meg a hozzáillő pénzjutalmat is, és két koccintás között azt mondták, hogy azt a hátsóhidat csak én tudom megjavítani. Te is, édes öregem... Na, hagyjuk! Elvégre a tudás... Hogy is mondják?... Mi a tudás ? Alkalmazott ismeret? ... Anyám azt mondja, lós képei azonban most nem tűnnek meggyőzőnek az eddigiekhez képest. Ebben a csoportosításban ide sorolható Szeverényi Mihály is, akinek kompozíciói tisztultak, ez a képek hasznára vált. A három grafikus — Tóth Bálint, Öze István, Püski Sándor — háromféleképpen dolgozik, rajzaik korrektek. Püski Sándor igényességre törekvő, lapjait a szembetűnő Kass János-hatás miatt stílustanulmánynak tekinthetjük, legközelebb jó volna látni, mit tud e nélkül. Egyetlen szobrász Búzás Mihály, Kosfejes korsója for- mailag-technológiailag imponáló. Kossack Katalin kerámiaedényei még a tanulóidő termékei. Itt vannak még: Feldmann Tibor — akinél az utóbbi években az elúsztatott színek és formák újból visszatérnek — képei kezdenek újra festmények lenni, s Petrovszki Pál, aki munkásságával és mentalitásával az amatőrök példaképe léhetne. A naivok: Nagyné Veres Róza és Bellus Ferencire, s néhány fiatal, akiknek - úgy vélem — festői támaszpontjukat máshol kellene keresniük (Scholtz Endre, Nagy Imre). Négy díjat osztottak ki a megnyitón: az Amatőrművészeti Díjat Baji Miklós nyerte el, a megyei tanács két díját Penyaska László és Búzás Mihály, a városi tanács művelődésügyi és sportosztályának díját Feldmann Tibor kapta. Az elbírálásnál minden valószínűség szerint az eddigi munkásságot is figyelembe vették. Ibos Éva ne kérdezzek olyan sokat, örüljek... Tudod, Kabóca, tetű egy história ez. Jött egy srác egy másik országból. Mérnök. Már jól beszéli a nyelvünket. Mégis érezzük: lett légyen az a másik hazája akármilyen, amelyiket egy asszonyért cserélt el, a miénket még így sem érzi. No, de majd egyszer. Mert legszebb dolog a világon mégiscsak adni. Sokféle szépség van ... Tájak, korok, emberek, állatok ... A művelődésben is van valami... Igaz? De legszebb, akárhogy nézzük is, adni a legszebb ... Ügy, ahogy az öregek tudnak adni. Elfogadni nem mindig lehet szépen. Elvenni alig. Én végül is elvettem. Akaratlanul vettem el ennek az öregasszonynak az életét. Hiába térdeltem mellette, és hiába reszkettem. Vége volt. ö már nem ad többet. Mindenét odaadta. Még annál is többet. Alkoholt találtak a vérében. Engem a visszamllantó-tükör- rel gyötörtek. Azt mondták, nem néztem bele. Ugyan mit láttam volna, mondd? Tagadtam. Nem ettem me- szet. Mire lezárták az ügyet, Katinak apja, anyja odavolt. Műhiba! Baleset! — így mondták. Kint vagyok. Megvárt. Vezetek. Lejárok ide. De a legszebb, amikor este mosogatás, felmosás, áztatás, mese után lejövök, amikor már a kocsikat is lerakták, amikor mindenki nézi a televíziót, a videót, az a legszebb. Ilyenkor úgy sétálok, mint a régi könyvekben sétáltak. Biccentek erre, kalapot emelek arra, megfordulok egy fehéren villanó boka után és mosolygok, és nem haragszom .... Ilyenkor mintha én is adtam volna valamit ... Néha elmegyek horgászni is a sofőr haverokkal. Nagyobb lakás is lesz. Igaz, magasabban, mint 'a mostani. Kinn a városszélén. De talán már jövőre. Anyám még él. Meg is látogat néha bennünket... Arcok közelről Mucsi József Gyermekeknek írni, verset írni merész vállalkozás.. Mit olvasnak szívesen? Miről olvasnak szívesen? Érdekli-e a gyermek olvasót az, hogy mit csirregnek a verebek, miről mesél a nyírfácska, hogyan nyaral a nyár Tompapusztán, egy tanyai iskola, udvarában? Mucsi József tanító úr (oda kellene írnom elé, hogy „ny.”, de lehet-e „ny.” egy pedagógus?!) merészen vállalkozott, mert hitte és hiszi, hogy ismeri — tudja a gyermeklélek rejtelmeit, is- meri-tudja, hogy nincs olyan gyerek, aki nem szereti a madarakat, aki nem félti-óvja a virágokat, aki nem szeret barangolni tavaszi mezőkön: akkor hát fedezzük fel együtt a világot, nyújtja a kezét, gj'er- tek, rajta, indulás!... Hogyan kezdődött ez az egész, elmondanád? — Azzal, hogy tanító lettem. Hogy Tompapusztán, a tanyai iskolában az én ker- terriben-udvaromban „nyaralt a nyár”, és ezt elmondtam tanítványaimnak, amikor ősz érkezvén, újra iskolába jöttek. Én az életemet adtam a gyermekeknek, és azt tartom a legszebb igazságnak, hogy az ember ^nnyit ér, amennyit használ. Most már, hogy nem tanítok, mégis használni akartam. Verseket írtam hát nekik. A kertem fáiról, madarairól, az utcánkról, gyermek barátaimról. A Népújság gyermekrovata évek (évtizedek?) óta közli a gyerekverseidet. A Köröstáj más verseidet, de mostanában ritkábban. Miért? — Rossz napjaim is voltak , a betegség senkit el nem kerül. Engem sem került el, és a szobához kötött eléggé. Az' ablakomon azért kiláttam utcára, kertre, és azon a belső ablakon is, ami bennünk van. Kevesebb verset írtam, meg aztán belevágtam egy nagy vállalkozásba: kötetbe szedni gyermekverseimet ... El is készült a kötet, a címe: „Tompapusztán nyaral a nyár”. Vagy félszáz vers lesz benne, és nagyon szép illusztrációk Vágréti János festőművésztől. És ami külön örömöm: a kötet itt készül békésen, a Megyer Nyomdában. Végül pedig, de nem utolsósorban: a megyei tanács adja ki. Nagy megtiszteltetés számomra ... Amikor nem írsz, mivel töltőd az időt? Időmilliomosnak érzed-e magad? — Dehogy érzem! Sokszor inkább alig jut időm mindarra, amit eltervezek. Olvasni azonban mindig kerítek időt. Most éppen Csoóri Sándor esszékötetét olva- som-tanulmányozom, A félig bevallott élet-et. Kitűnő olvasmány. Lehet-e más: gondolatok és történetek az életről. Amiről nekem is van tapasztalatom, bőven. Ami bizony nem diadalmenet. Amitől néha bizony szomorú is az ember. De a gyerekek? Volt tanítványaid, leendő olvasóid? — Érettük élni megszépít minden bajt, szomorúságot. És írni, az a legszebb. Megírni, hogy: „Dinnyeillat ült a tájra / mikor ráleltem a nyárra ...” Sass Ervin
