Békés Megyei Népújság, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-22 / 94. szám

1987. április 22., szerda Látomás az Argentin szimfóniáról Osvaldo Drágán három „tételes” drámája a Iákai Színházban (Megnéztem pénteken Os­valdo Dragún Argentin szimfónia című, 3 tételes drámáját a Jókai Színház­ban, szombaton délelőtt pe­dig, amikor megérkezett a Film, Színház, Muzsika, el­olvastam Ablonczy László interjúját Gábor Miklóssal, színházról, színészmesterség­ről, színészéletről, színészböl­csességről. De ezekről majd később.) Már a műsorfüzet kellő felvezetéssel szolgál az Ar­gentin szimfóniához, amikor a vendégrendező, Mrsán Já­nos közli: „Egy 183 cm-es, 63 kg-os testben lakom”, majd a dátum következik, az 1987. április 2. Ha legalább április 1. lenne, gondoltam, felfoghatnám az egészet a bolond nap bolondos tréfá­jának, de így, egy nappal ké­sőbbre datálva már „léleg- zetállítóan komoly” az ügy, miszerint 183 63, ami (stílus és hangulat dolgában) elen­gedhetetlen adat. Ha (mond­juk) 163/82, akkor nem tu­dom, mi van; azt sem, mi­lyen lesz az előadás, mely­nek ilyen adatokhoz való kapcsolódásáról eddig nem hallottam. Nos, miután az első szürrealista vízióként megjelent előttem a lakóhe­lyéből kibeszélő ifjú rendező, kétségbevonhatatlanul tud­tam: nagy dolgok következ­nek. Ügy is lett, a gépezet beindult. Tagadhatatlan, hogy Mrsán János látomása Osvaldo Dra­gún Argentin szimfóniájá­nak ürügyén az emberi nyo­morúság, a kiapadhatatlan, végenincs keserűség jajkiál­tása, melynek felmutatása^ rendező kétségtelen tehetse­gét, ötlet- és fantáziagazdag­ságát bizonyítja. Még ha torzra váltott tükörben is, de az emberért akar fellép­ni, az emberért kelti fel lá­tomásait és lép a kifeszített drótkötélre, hogy ott próbál­ja ki: akrobata-e? Ha vala­ki tehetségtelen teszi ugyan­ezt, a néző néhány bosszús szóval elfelejti; de egy te­hetség? Itt kell idéznem először Gábor Miklóst: „Ügy tapasz­talom, hogy minden egymás után következő nemzedéket nehezebb és nehezebb meg­győzni róla, hogy színésznek lenni érdemes. Megértem a fiatalokat: a világ — és né­ha maga a színház — mint­ha épp az ellenkezőjét akar­ná elhitetni velünk.” Hogy miben rímel ez Mrsán láto­másaira? Abban, hogy a hit hiányát érzem az előadás­ban, egyrészt azt, hogy ta­lán mégsem hisz eléggé az emberben, noha minden gon­dolkodó ember hite meginog néha; másrészt pedig azt, hogy ez a szakmát pompá­san ismerő rendező ezúttal túllőtt a célon, ügyesen má- solgatta az abszurd, a szűr- reál rekvizítumait, mozgás­stílusát, kozmikus magány­vízióit — de minek is so­rolom? Nem hiszek abban, hogy az az előadás jó, ahol a néző percről percre arra kényszerül, hogy kódolja a kódolnivalókat, hogy meg­álljon a figyelme, és azon töprengjen, miért áll be az előtérbe egy spleenes, hosz- szú slafrokos ifjú hölgy pi- ros-fehér-zöld (!) sállal a nyakában, és miért sóhajtja titokzatosan elnyújtva azt, hogy „március”? Vagy mire jó a Dragúnnál nem szerep­lő telefonfülke, ahol csak szól a telefon, de ahonnan sehová sem lehet telefonál­ni? Mire aztán (ha tudunk) belekódolunk, de a Dragún által is elismert realista szín­ház elgomolyodik a bűvész- mutatványok lila ködében, vagy egy-egy megfeszülő popsi premier-plánjában. Maria, Carlos, Ada, Adolfo Alonso, Negro és Josefina sorsa mintha mind jobban a háttérbe szorulna, egészen addig, hogy néha már csak arra jók, hogy újabb víziók, újabb rohangálások, újabb „titokzatoskodások” uralják a színpadot, mely ezúttal egészen a színház hátsó ud­varáig, sőt arra is kiterjed. Gábor Miklósnak lenne igaza? Abban, hogy a világ azt akarná elhitetni velünk, hogy színésznek (tegyem hoz­zá), embernek lenni nem na­gyon érdemes? Meg abban is, amit úgy fejez ki, hogy az „új” dolgokban is érzi a „lappangó sematizmust”? Lehet, és nincs ebben sem­mi különös. Mondhatni az élet furcsa rendje, hogy az új, a forradalmi egyszer csak (idő múlásával) szépen át­vált „lappangó sematizmus­ba”, míg ki nem lép álcái mögül, mint szent és téved­hetetlen, mint egyedül üd­vözítő ... És ez most hogyan jön ide? Egyszerű: a pénteken látott Argentin szimfónia Mrsán-féle látomásos válto­zata nem közönségszínház. A közönség irtózik (ha tudja, ha nem) mindenféle sematiz­mustól, még a lappangótól is, még akkor is, ha azt illő ájultsággal kellene szemlél­ni, ha nem is közli magáról, hogy egyedül üdvözítő. Kár, nagy kár! Mert (ez pedig Mrsán János érdeme és mi­csoda paradoxon!) régen hoz­ták művészeink azt a szín­vonalat, amit itt. Látható és kitapintható, hogy Mrsán varázslónak sem lenne rossz, hogy hatása színészeire szug- gesztív erejű. Az ember be­legondol: miféle megváltó, várva-várt, gyönyörű, nagy előadást produkált volna, ha az abszurd és a szürreál rekvizítumait nem célnak, csak eszköznek tekinti? Ha Osvaldo Dragún szellemében „abszurd, mai komédiát” csi­nál, úgy, ahogyan Dragún vállalja: „Ami számomra az abszurdban izgalmas, az a drámai szerkezet széttöré­se”. Amint említettem fentebb; az Argentin szimfónia nem közönségszínház. Meg lehet jósolni, hogy a fél (negyed) ház esténként mindennapos lesz, pedig többet érdemelne. Hogy rettenetesen hosszú, hogy időnként a cselekmény fölé tupírozott szürrealizmus a lényeg fontos szeleteit mossa el és alá; hogy a sze­replők arcéle néha szintén elmosódik; az előadás mégis jelez valamit: a Jókai Szín­ház társulata annyi viszály után újra kezd magára ta­lálni, hogy figyelemre méltó művészi erővel bír, hogy ezen a színpadon újra szín­házat éreztünk. Hát nem különös? Színház, nagy pillanatok és „lappan­gó sematizmus”. Póz, külső­ség, hideg fejű építkezés. Lombikvarázslat. Egy kis ez, egy kis divatos amaz? Vagy csak egy kis blődli? Vagy nem is a közönség, inkább a szakma? Lehet ezt játszani húsz ember előtt is? Kíno­san néptelen premieren? Felkai Eszter láthatóan csak a felületen vette fi­gyelembe az erőltetett stí­lust, Felkai játszott, átélt, beleélt, felőrlődött Maria sze­repében. Nagy Mari (Josefi­na) és Harkányi János (Adolfo Alonso) tartotta a legtávolabb magától a láto­másos nyüzsgést, Carlos sze­repében pedig Ardeleán László egyszerűen ellene ját­szott ezeknek, szerepe sem engedte másként. Gyuricza Liliann (Ada) volt az egyet­len, aki beilleszkedett a re­álba és a szürreálba is, et­től persze Ada belső válto­zása, lelkének eltorzulása maradt kidolgozatlan, vagy inkább nehezen érthető. Lengyel István (Negro) egyenletesen és hatásosan építi fel az árus-manipulátor gátlástalan és kicsinyes alak­ját, miközben kiderül, hogy a darab egyik jelentős vonu­lata, a Carlost is behálózó „egyetemista-forradalmár” társaság másféle gátlástalan­sága a semmibe vezet: gaz­dag tőkés úrfiak a proleta­riátusról szónokolnak, de úgy élnek, mint egy gróf. (Az egyik fő-Diák szerepében Mészáros Mihály kitűnő.) Hasznára lett volna az elő­adásnak, ha ez az „argentin­vonulat” határozottabb, ne­tán realistább, ha a valóság a részletét így teszi telje­sebbé és hatásosabbá. Ha az a sajátosan dél-amerikai (?!) közeg, ahol keserű, csalódott Mariák élnek, ahol a csa­ládjukat megtagadó Adák és Carlosok adás-vétellé silá- nyítják a gyermeki szerete- tet és a becsületet, ahol a „veszélyes és szórakoztató játék” szintjén kokettálnak forradalommal és eszmékkel pökhendi úrfiak, ahol vakon gyilkolnak fafejű zsoldosok; ha ez a világ egyértelműbb tükröt mutat: ember, hová tévelyegsz? Molnár András, mint ze­nei munkatárs tökéletesen ki- és felszolgálta a hangu­latilag szükséges zenét és fülsiketítő zörejeket, zajo­kat; a „dramaturgiailag szükséges mozgásokat Reint- haller Éva m. v. koreografál- ta; az előadás díszletét és jelmezeit Németh Zoltán ter­vezte, alig kötődve Dragún utasításaihoz, az átértelmezés szellemében. Az első „tétel” benzingőzét elengedtük vol­na, de hát a bepöfögő autó­val lett teljes a kép. (Olyan volt ez „kicsiben”, mint ami­kor egy egész nyájat terelt be egyszer a szegedi szabad­téri színpadán Kukorica Jan­csi. Arról- viszont nincs biz­tos feljegyzésem, hogy pulik voltak-e?) A második tétel­ben a temetőhely-székesegy­ház viszont lenyűgöző volt. (... A spleenes ifjú hölgy a hosszú slafrokban megfor­dul, a fején, hátul egy női arc fényképe. Remek kód, de hogy mit jelent, azt én sem árulom el.) Sass Ervin KÉPERNYŐ Húsvéti változatok Az ünnepek sorában kevés olyan van, amelyet az évti­zedek és -századok során igazi családi ünneppé emeltünk; az egyik kétségtelenül a tavaszt is köszöntő húsvét. Csalá­divá, ami azt is jelenti, hogy az ünnep eredeté, e már annyira nem is emlékszünk. Módosult ez is; a mitikus gyökerekből a ma emberének életérzéseit jobban szolgáló fácska nőtt ki, amely alkalmas arra, hogy oltalma alatt ta­lálkozzon a család, pihenjünk egy kicsit... Persze a hét­köznapok feketebetűs monotonitását megtörő kettős piros­betűs ünnepléshez a tévé is szeretett volna hozzájárulni. S mert a műsorszerkesztők tudják, a máskor oly fontos készülék szerepe ilyenkor sokadrangúvá válik, nem is na­gyon törekedtek arra, hogy direktben húsvétivá tegyék műsorát. Igazándiból csak egy, a hétfő esti volt ilyen: Hús­véti változatok címmel verses-zenés összeállítást sugároz­tak fél tíztől, ötvenöt percben. Czigány György és Juhász Előd szerkesztők és Apró At­tila rendező a tőlük megszokott rutinnal válogattak a vi­lág (és a magyar) zeneművészetének és irodalmának becses kincsesházában. A válogatás mindig azzal a veszéllyel is jái, hogy a bőség zavara befolyásolja. Most is ez történt. S bár kétségtelen, hogy a klasszikussá patinásodott és a gyakori ismétléstől fényéből is vesztett művek felidézése a televízió ismeretterjesztő funkciója okán szükségszerű, mégsem lehet mentség (például) Vivaldi Négy évszak cí­mű szvitjének részletével kezdeni egy ilyen műsort, ez mégiscsak közhelynek számít. Van, lenne más, talán ke­véssé ismert, de legalább annyira illő. Szerencsére csupán ennyit lehet felróni hibaként (?) az alkotóknak. Mind képi megjelenítésében, mind belső szerkezetében átgondolt, va­lóban ünnepi volt a műsor. Külön méltánylandó, hogy kö­zölték a nézővel: a- közeljövőben megismétlik a Húsvéti változatok-at. Ugyanis e műsorral egy időben a Négyen a bank ellen című NSZK bűnügyi filmvígjáték ment a kettesen ... . Nemcsak negyven percen múlik Megszámolni is lehetetlen, hányszor bosszant bennünket, nézőket a két program egyeztetlensége. S bár a Teleráma egyik korábbi műsorában Nemes Péter, az MTV műsor­igazgatója Vitray Tamás erre vonatkozó kérdésére valami olyasmit válaszolt: a néző tanuljon már meg végre válasz­tani, s ne csak kritikátlanul falja a feltálalt műsorokat; ezzel valahogy nem tudunk egyetérteni. Nem tudunk és igazán nem is akarunk. Amíg mindössze két magyar program van, addig igen is össze kell, össze lehet igazítani a nagyjából azonos rétegműsorokat. Persze hogy előfordul, a legna­gyobb jó szándék ellenére sem megy. Akkor mégiscsak az előbb említett megoldás a tisztességes: felhívni arra a fi­gyelmünket, hogy a két ütköző műsor valamelyikét meg fogják ismételni. ' . Példaként ott volt a vasárnap esti dilemma. A kettesen ritkán látható parádés szereposztásban vetítették Bondar- csuk Waterloo című kétrészes olasz-szovjet alkotását, amely kilenc után ért véget. Az egyesen pedig a Tizenkét dühös ember című Sidney Lumet-film kezdődött — fél kilenc után öt perccel! Azt hiszem, senki sem hiszi azt el, hogy vagy a történelmi filmet nem lehetett volna hamarabb kezdeni, vagy az amerikai klasszikus alkotást negyven perccel későbben! Az ilyen „húzások” legfeljebb csak arra jók, hogy bosszankodjunk. Választásra aligha nevelik a nézőt. Családi vasárnap A húsvét családi ünnep, így aztán természetes, hogy volt egy Családi vasárnap is. A Családi kör című sorozat ma­gazinműsorát — értelemszerűen — vasárnap délután lát­hattuk; most Antal Imre vezetésével. A téma a nagyszülők és unokák, és a sorban a szülő-gyerek láncszemet is be­töltő középkorúak kapcsolata volt. Helyszíneken és a stú­dióban, a körkapcsolás eszközét, és korábbi felvételek be­játszását alkalmazva próbáltak meg valamiféle jellemző és jellegzetes képet elénk tárni. Ha úgy tetszik: azt vizs­gálták, milyen is ma, Magyarországon ez a modell. Be­vallom, számomra nem derült ki. A példának felsorakoz­tatott alanyok (nagyszülők, szülők, gyerekek) természete­sen más és más környezetben élnek; együtt és külön, na­ponta vagy csak alkalomadtán egy-egy látogatás erejéig találkozva. Adamcsekéknél más a nagypapaszerep, mint Chrudinák Alajosnál. Mások a gondok — más az alaphely­zet. S valahol egyik Sem lehet általános érvényű, jellemző. Ettől is volt vontatott, széteső a hetven perc, amelyet sem Antal Imre, sem Kelemen Endre, de még az elméleti szak­ember-vendég sem tudott egésszé, magazinosan színessé tenni. (nemesi) Pályázati felhívás! Az Orosháza és Vidéke Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, Orosháza, Táncsics M. u. 20. sz., 1987. június 1-től 1991. május 31-ig terjedő időre a következő egységeit SZERZŐDÉSES ÜZEMELTETÉSRE MEGHIRDETI: 18. sz. vegyesbolt, Orosháza, Szentesi u. 12. Ruházati bolt, Orosháza, Kossuth u. 16. A versenytárgyalás 1987. május 22-én, délelőtt 9 órakor lesz az áfész központjában. A pályázatokat 1987. május 20-ig kell benyújtani — fenti címen — a szövetkezet vállalkozási osztályára. Tájékoztató adatokat és bővebb felvilágosítást a szövetkezet vállalkozási osztálya ad. IGAZGATÓSÁG ■ ö y" V * f ' —^mm \ A második „tétel” egyik nagy jelenetében: Felkai Eszter és Gyuricza Liliann Maria (Felkai Eszter), Ada (Gyuricza Liliann) és Adolfo Alonso (Harkányi János) az el­ső „tételben” Fotó: Gál Edit \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom