Békés Megyei Népújság, 1987. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-07 / 56. szám
I 1987. március 7., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kántor Zsolt versei: l Beszélgetés Hiába próbállak megérteni, (megérinteni) a legpontosabb szó belsejében is temető-szag, félelem. Nem jutok el indigóba csomagolt szívedig. Rombol az őszinteség. Most a jó cselekedet: bűn, tilos leásni a dolgok közepéig, nem szabad megérteni az ösztönöket, csak sejteni. Atszakadt tapintat, roncs vonzalom a zene. Kialvatlan arc. Lagúnák Illés Endrének A vágy kihűl. Befelé fordulnak a freudi démonok. Mindent másképp látsz éjjel, a sötét mindig hűvösebb, mint a benne nyugvó álmok. Fájóbbak az elszalasztott tettek, titkok, lassan ér el telkedig a magány. Mélyebben érzel. A kínok alján meggyűlt por(szótövek) talán egy erősebb lét anyagai. Ettől bomlanak mondatokká a megtarthatatlan képek, bűnök. Valami azt súgja, őrizd tovább a Gyarlóság-Palotát. Két új verseskönyvről Kántor Zsolt: Világültetés A hetvenes években a pályakezdő írók antológiákba tömörültek, s így tehették meg az első, számosán utolsó lépéseiket az óhajtott cél, az első kötet felé, melyet többnyire a központi kiadók jelentettek meg. A nyolcvanas évek a füzetek időszaka, amelyek segítségével jó pár fiatal költő indulhatott el a pályán. A fiatal irodalom támogatóihoz az elmúlt évben a Szarvasi Városi Tanács is csatlakozott, kiadva Kántor Zsolt Világültetés című kötetét. A szerző debreceni születésű, huszonnyolc éves, tanító — 1981-től szarvasi lakos. Első szárnypróbálgatásait Tandori Dezső segítette. Úgy tűnik, ez a segítség nem pusztán annyi volt, hogy a sokoldalú író-költő-esztéta bemutatta a fiatal pályakezdőt a Magyar Ifjúságban, hanem azon túlmenő is: Kántor Zsolt korábbi versein érezhető a mester hatása. Kötetről alkotott véleményemet akár a kiadó előszavából kiindíthatnám. Evidens, hogy az antológiában szereplő írók-költők ilyetén egymás mellé sorolása ellen nem védekezhetett a szerkesztő, mert akkor nem születik meg ez a válogatás. Márpedig megszületett! A huszonhárom szerzőtől való írás szerencsés szerkesztői elhatározás folytán Simonyi Imre olvasásra csalogató verseivel kezdődik. (Kár, hogy szám szerint kevéssel.) Már az önmagában elismerésre méltó tény, él és működik egy irodalmi kör, mely segítséget nyújt — tud nyújtani — tagjainak ön- megvalósító törekvéseikhez. Egyébiránt éppen a fentiek miatt ígérkezik kemény diónak recenzensi feladatom teljesítése. Felállíthatók-e tűréshatárok a budapesti Krúdy Gyula Irodalmi Kör tiszteletre méltó törekvésének kézzelfogható, könyvvé lényegült eredményével szemben?! Minden bizonynyal! Milyen igénnyel? — vetődhet fel az újabb kérdés. Az egységes szemlélet- és témavilág tekintetében — már a szerkesztők is jelezték — engedményre kényszerültek. Adódott ez abból, hogy a kötet novellák és KÁNTOR ZSOLT I 'ilágültPtás A kötet három ciklusból szerveződik. Címeik fiatalosan meghökkentőek: Rímmé dermed minden, Gondolatok légnemű illeszkedése, Lehiggadt forró páfrányok. A nyitó vers érzékiségtől túlfűtött szerelmesvers. Az olvasó hasonlókat várna e csokorban, s nem érti, miért két Tesse- dik- és egy Bajcsy-Zsilinszversek (műfajon belül is) heterogén anyagából építkeztek. Köztudott, hogy minden szerző sajátságos megkülönböztető jegyekkel (formanyelvvel), kifejezésmóddal rendelkezik. Az antológiaolvasó közönség kedveli a többműfajúságot, ismeri ezeket a megkülönböztető jegyeket. Talán éppen ezért szeretik és keresik a válogatásokat. Ebből következően az is könnyen elképzelhető, hogy az igényes olvasó az „Elkísérnek a csillagok’’-ban is alkotói átlényegüléssel létrehozott teljes értékű esztétikai hitelességet hordozó művekkel szeretne találkozni. A türelmes olvasó nem fog csalatkozni. Bár a belső összhang hiányzik a kötetből, ezt úgy is megítélhetjük, hogy csak a válogatás minőségi aránytalanságát tükröző ténnyel állunk szemben. Közelebbről szemlélve a dolgokat, le kell írni, az antológiában vannak alacsonyabban szárnyaló írások is, ezeket nehéz összevetni a magasan szárnyaló széppel. Sokszor felvetődött bennem: az írást leginkább az út melletti vetésekhez lehetne hasonlítani. Lehet, ez a megállapítás meg-megcsi- kordul alkalmazás közben, ky-verssel folytatódik a könyv. A tiszteletkor után őszinte nemzedéki vallomás fájdalmas öniróniába csomagolva; „Szedem kisfiam vastablettáit. / Hátha megmarad a Vörösmarty-féle keménység itt.”, helykeresés: „Az esély nem az igazi. / Szűk a táv. / Csak eltökéltség (képlet) marad az önálló szabad élet.”, álom és valóság összevetése: „De összeégnek a tények parazsában / az álmok marcipánjai. Büdös valóság mindenünk.”, és az iskola: „Egyetlen biztos pont a Magyarország- / térképbe csomagolt borosüveg.” Kántor Zsolt figyelemre méltó verset akkor ír, amikor nem akar írni, amikor elengedi magát, amikor nem kíván megdöbbenteni, amikor túllép a tárgyi leíráson, szürrealista módon teret nyitva az abszurditásnak (eme erényeket talán a nőnapi vers túlzott pátosza zavarja csupán). Irodalmi kötődéseit, tájékozódását az ajánlások, személyhez szóló mégis úgy érzem, fenntartható. Ugyanis az emberi jóérzésnek az írott szó elvetett magjából kell kisarjadnia. Ezért vállalják magukra a költők a világ bűneit! Az antológiában mégis fellelhető „együtt írás”, még inkább együtt gondolkodás keretét valamelyes Krúdy-em- lékkel igyekeztek kitölteni a szerzők. Sajnálatos tény, hogy Krúdy emlékének szentelt írások egy része közös irányultságú korfestő mozzanatok nélküli virtuóz „önmegmutatássá” merevedett. Simonyi Imre, Bíró András versek regisztrálják. Tartár- mártásos keretbe foglalva anti-ars poéticát kínál: „halál, fény, iszony, dalol a vá- tesz, / szerelem, bánat, füst, morog a rutinos, / ........... K egyelem, sors, fátum, énekel az álszent, / lila, kék, sárga, tobzódik a kezdő, / penge, nyaktiló, vagina, sziszegi az eklektikus, csönd, rítus, hó, recsegi az újhullámos, / bárd, rózsa, wc- kagyló, intonálja a modern. ..”. S az ars poetica: „Én sem hallgatok. Nem emelem magam / zászlótartó rúddá, a massza szíve vagyok. / Nem lengek, nem lengetek, / Nem vagyok tűz, se fokozatos lehűlés, / elégedetlen vagyok.” Kántor Zsolt tehetségesen indul. Versteremtő ereje néhány év alatt sokat nőtt. Kérdés csupán, hogy át tud- e jutni a manapság egyre nagyobb teret hódító, groteszk köntösben jelentkező szkepticizmuson, a szójátékokkal tűzdelt szabadversek divatján a humánumot eltö- rölhetetlen-örökül szolgáló (pesszimistán is!) bizakodó líráig. Most úgy tűnik, hogy igen: „Átadom, mit átvesz tőlem, aki ért, / nemcsak az álmot, hanem a vért. / S hogy fájnak dolgok, nem titkolom, / Mégis hiszek, élek, dolgozom.” Tomka Mihály versei, valamint Sándor Rudolf feljegyzése a kivételek közé tartozik. A novellisták közül, ábrázolási módját, erejét tekintve a sor elején Barcs János, Kende Sándor, Kopré József nevét kell említeni. A már szóba jött költőkön kívül ugyancsak saját műfajuk elejéhez tartozónak érzem Madár János, Baktai Faragó József, Szőke Miklós Árpád, Kanizsa József és Hunyadi István költőket, mert verseikben görcsös igazodás nélkül a vállalás felelősségével állnak ki meghódítani az olvasót. Az alacsonyabban szárnyaló írásokban olykor a „sokarcú” bemutatkozás, olykor egy-egy elidegenítő effektus teszi halványabb fényűvé az összképet. Végső összegzésül kockáztassuk meg azt a kurta, de sokatmondó megállapítást: „Elkísérnek a csillagok” a fényesebb nagyok éppúgy, mint az apróbbak, így teljes az égbolt képe. Madár János „Arcodhoz közel” című versének zárósoraival szeretném minden kedves irodalomkedvelő háztáji könyvespolcára ajánlani a kötetet. „összegyűlt reményünk / hogy van még f folytatás / ebben a tisztátalan világban / fű között / gyermekek újszülött tenyerében”. A Krúdy Gyula Irodalmi Kör kiadása. Megjelent az Antikva Kiadásszervező Iroda gondozásában, Budapest, 1986. Verasztó Antal Elkísérnek a csillagok A Krúdy Gyula Irodalmi Kör antológiája Barcs János versei: Őseimről álmodozva A beteg fák mind meghaltak; a járomszög rég eltörött, álmaimban még kószálok a megszökött kertek fölött. Házunk mögött nincs már lugas, meghaltak a noha tőkék ... ölelkező barázdákból léggyökerét is kiölték. őseimről álmodozva agyam ébren éjszakázik, elfelejtett ősök nyomán hogyan érek el hazáig?! Akkor szárnyaltam Amikor le kellett volna állnom, akkor szárnyaltam legsebesebben. Amikor szárnyalnom kellett volna, akkor álltam meg legszívesebben. Amikor hallgatnom kellett volna; Akkor beszéltem leghevesebben: amikor már beszélhettem volna, akkor hallgattam legszívesebben.
