Békés Megyei Népújság, 1987. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-07 / 56. szám
o NÉPÚJSÁG 1987. március 7., szombat Egy hónappal ezelőtt történt. Amint mentem az utcán, megláttam egy embert, aki nagy átkozódva kötélen vezetett egy fehér kecskét. Ahogy egyvonalba kerültünk, véletlenül ránéztem a kecskére, és megálltam, mintha gyökeret vert volna a lábam. A kecske bölcs, szemtelen és gúnyos tekintettel nézett rám. Mintha valami olyasmit tudna rólam, amit még én magam sem. — Eredj, te dög! — kiabálta az ember. — Elég volt! Eleget kínoztad az embereket! Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy megszerezzem ezt a kecskét. — Ide figyeljen — szólítottam meg a férfit —, nem adná el nekem ezt a kecskét? A férfi szánakozva nézett rám, majd így sóhajtott fel: — Kezdődik elölről minden. .. — Mit beszél? — kérdeztem csodálkozva. — Egy fél évvel ezelőtt, éppen úgy, mint most maga, találkoztam egy emberrel, aki ezzel az aljas kecskével a húskombinátba igyekezett, és én, ahogy megláttam, mindjárt meg akartam venni. A gazdája hosszasan próbált lebeszélni, de én nem tágítottam. Végül egyszerűen ideadta ajándékba, egy kopejkát sem fogadott el tőlem. De ez az elvetemült kecske olyan szerencsétlenné tett engem! Ám most leszámolok vele mindenért! Értetlenül lépkedtem mellette. A kecske mögöttünk kullogott. — Az a helyzet — folytatta a férfi —, hogy ez nem akármilyen kecske. Ez tud beszélni! önmagában véve ez csodálatos tény, de nyilván nem elégséges ok arra, hogy a húskombinátba vigyem. Soha nem szántam volna rá magam, hogy csupán emiatt elpusztítsam. Hadd fecsegjen kedvére, mindenkinek megvan a maga hibája! De az a baj, hogy ez az istentelen csak azt mondja, amit gondol. Jaj, tudja, valakit mindig haladéktalanul le kell lepleznie! — Ide hallgasson — mondtam —, nekem feltétlenül kell ez a kecske. Megszabadulni tőle soha nincs késő... Sikerült meggyőznöm: Nem fogadott el egy kopejkát sem, átadta a kötelet, és szomorúan azt mondta: — Igyekezzen hamarabb leszámolni vele, mint ő magával. Hazavittem a kecskét az egyszobás lakásomba, és Születtem 1949-ben. Békés megyében, Magyar- dombegyházán, de nem úgy ám, ahogy maguk gondolják, mer engemet még a gólya hozott. Abban az időben — négy évvel a felszabadulás után — még nem volt ilyen tudományosan fejlett a világnézet, úgyhogy a gólyáknak szabad volt még gyereket is hozni. Ez a gólya is nagy főde- ket bejárt már velem, mikor eccer csak így szólt hozzám: — Te, én téged itt kiteszlek. Kikukucskálok a kosárból, hát látom ám, hogy egy igen kis faluban vagyunk. — Te. nem Gyűrűfű ez itt véletlenül? — Ugyan, hova gondolsz, mikor Békés megyében vagyunk. dehogyis Gyűrűfű ez. Ez a falu itt Magyar- dombegyház. Így születtem én meg 1949-ben, Békés megyében, Magyardombegyházán. a felhőtlen boldogság ígéretével. Jelenleg pedagógus vagyok, öt éve szakszervezeti főbizalmi. Azóta van humorérzékem, meg idegzsá- bám. Nem. nem gyógyítható. A humorérzéket a legjobb körzeti orvosok sem tudják gyógyítani. Viszont sokáig elélhet vele az ember, ha óvatos. Csakhogy én nem óvatos vagyok, hanem pedagógus. Megyek ezen a pedagóguspályán minden reggel — egyenesen be az áltaL Treer: A beszélő kecske odaállítottam a dohányzó- asztal mellé. Körülnézett a szobában, majd a tekintete megállapodott rajtam. Én kíváncsian ültem a fotelban és vártam. — Beszéljünk nyíltan! — szólalt meg hirtelen a kecske csengő hangon, kissé me- kegve. Készségesen beleegyeztem. — Miért avatkozott ön közbe, amikor engem a húskombinát felé vittek? — Meg akartam menteni az életét! A kecske dallamosan felnevetett: — Hazugság! Fütyül maga az én életemre! Egyszerűen szüksége van egy beszélgetőpartnerra, aki kimond mindent, amit önről gondol. Az igazat hallani magunkról egy másik embertől eléggé kellemetlen. De egy kecskétől?! Annyira kényelmes, és ami a fő, egyáltalán nem sértő. — Tegyük fel, igaza van. De én nem várok hálát... — Megint hazudik! Igenis vár hálát! Maga azok közül való, akiknek szükségük van arra, hogy jótevőnek érezzék magukat, ön meg- ittasodik a tulajdon önzetlenségétől ! Hallgattam, nem tudtam, hogyan védekezhetnék. Egy- ben-másban a kecskének igaza volt. Másnap’ eljött hozzám a barátom, Szazsin, és felolvasta az új poémáját. Észrevettem néhány eredeti hasonlatot benne, és azt mondtam, hogy egészében véve nem rossz. A föllelkesült Szazsin nem is leplezte megelégedettségét. — Hazugság! — szólalt meg váratlanul a kecske felém fordulva. — Hiszen nagyon jól tudja, hogy ez egy unalmas fércmunka, senki sem fogja önszántából elolvasni. Két eredeti hasonlat kedvéért elpazarolni annyi papírt — ez balgaság! Miért nem mondja hát ezt meg kerek perec? — Mert nagyon kegyetlen dolog volna... — motyogtam zavartan. — Kegyetlen? — A kecske felnevetett. — Hiszen ez most szalad haza, és ír egy másik poémát, ugyanilyen silányat. Járni fogja a szer7 kesztőségeket, mert tehetségesnek tartja magát; vesztegetni fogja az időt, végighallgat mindenféle hazugságot a művészetéről. Ha igazán sajnálja őt, akkor mondja ezt: — Szazsin, foglalkozz valami mással, nem vagy te költő, Szazsin! Szazsin felkapta a kéziratát. — A lábam sem teszem be ide többé! — kiáltotta, és elrohant. Tudtam, hogy a kecskének igaza van, mégis elég kényelmetlenül éreztem magam. A munkatársaim az osztályról mind látni akarták a kecskét. Szombaton a főnökkel, Szobolevszkijjel az élükön eljöttek hozzám. Bort vettünk, saslikot sütöttünk. Ittunk a bátor kecskére, „aki” kimondja, amit gondol. A kecske némán nézte a társaságot, mintegy egyenként tanulmányozva mindenkit. Szobolevszkij felállt az asztaltól, odament a kecskéhez, megsimogatta annak fehér hátát, majd így szólt: — Na te híres kecske, mit gondolsz énrólam? — Először is, hogy ön ostoba — felelte a kecske. — Mert okos ember ilyen buta kérdést nem tesz fel. Másodszor, hogy ön egyszerűen neveletlen! Mivel egy jólnevelt ember az idegent nem tegezi, hanem magázza. Kínos kis szünet következett. Szobolevszkij elvörösödött. Szerettem volna valahogy feloldani a feszültséget, ezért azt mondtam: — Szerencsére az embernek más a véleménye Vlagyimir . Szergejevicsről. — Miért hazudik? — kérdezte a kecske felháborodva. — Hisz nemrég maga mondta az ismerőseinek, hogy Szobolevszkij mint vezető, nulla, mint ember pedig mínusz egy. A lelke mélyén kineveti, és azt várja, mikor megy már nyugdíjba. Én egyetértek önnel, hogy Szobolevszkij tehetségtelen. De miért nem mondja ezt ki hangosan, mindenki jelenlétében? Szobolevszkij nem szólt egy szót se, felöltözött, és elment. Utána mentek a többiek is. Ebben a percben gyűlöltem a kecskét. — Elégedett? — kérdeztem tőle. — így becsületesebb! — felelte, és a televízió felé fordult. Egy hónap alatt elveszítettem minden barátomat. Más munkakörbe helyeztek, a fizetésem kevesebb lett. Az ismerőseim lassan elmaradoztak, ha valaki mégis benézett hozzám, a kecskét be kellett dugnom a fürdőszobába. Belefáradtam az őszinteségébe. Egyszer írtam egy elbeszélést, és felolvastam neki hangosan. — Mennyit fizetnek ezért a vérszegény alkotásért? — kérdezte kajánul a kecske. — így akkor írnak, ha nagyon kell a pénz. — és nevetett. Nem álltam meg, hogy hozzá ne vágjam a cipőmet. — Na, elkezdődött a pofozkodás. .. — mondta sóhajtva a kecske. — Helyére kerülnek a dolgok. Elszégyelltem magam. Bocsánatot kértem. — Ez elkerülhetetlen! — mondta tagoltan a kecske. — Egyesek előbb nem tudják magukat türtőztetni, mások utóbb. Azt hiszem, hamarosan el kell válnunk. Amikor eljött hozzám Júlia, akit feleségül akartam venni, a kecske a fürdőszobában tartózkodott. Kávét ittunk Júliával, meghallgattuk a San Remo-i felvételeket, elég jól telt az idő. Ám egyszer csak a fürdőszobából mekegő nevetés hallatszott, és a kecske kiszólt: — Hagyja már abba a lány szédítését! A jelekből ítélve Júlia egy üres fejű kis teremtés, de szimpatikus lány. Tudom, a testi vonzerő, és a többi, de az elmúlik. És majd meglátja, hogy sorsát egy buta kis libával kötötte össze. Egy év múlva úgyis elhagyja őt, gyermekével együtt. Júlia is otthagyott. Berontottam a fürdőszobába. Forrt bennem a méreg. — Megöllek, te istenátka! — Nem fog megölni engem — nevetett a kecske —, ehhez maga túlságosan gyáva. Ismerősöknek szintén nem fog elajándékozni, nehogy személyükben újabb ellenségekre tegyen szert. Hiszen legjobban attól fél, hogy ellenségeket szerez magának. Marad a húskombinát. Ez illik magához. — A guillotin alá! — üvöltöttem. — De maris! — És elindultam a kecskével a húsfeldolgozó felé. Az utcán megállított egy. ember, tekintete a kecske szemébe mélyedt, és így szólt: — Ide figyeljen, nem adná el nekem ezt a kecskét? Somi Éva fordítása Hegedűs Katalin: Monológ lános iskolába. Hogy milyen érzés? Pont mintha a mennyországba mennék. Azt nekem a nagyanyám mondta, hogy lehet odajutni. „Keskeny és tövises az út, és csak kevesen vannak, akik végig tudnak menni rajta.” A férjem? Szintén pedagógus, Áldott jó ember, de van egy rossz szokása. Ö a pedagóguspályáról soha nem haza jön, hanem a futball- pályára. Mer hogy nem szeret itthon lenni? Azt ő nem tudhatja, ö testnevelőtanár, oszt még olyan keveset volt itthon, hogy abból igazán nem tudhatja megmondani, hogy szeret-e itthon lenni. De maguk meg mér néznek rám ilyen sajnálkozva? Azt gondolják maguk, hogy minálunk szex nincs? Hát mán hogyne vó- na. Sokkal többször van. mint meleg vacsora. mer hogy mi pedagógusfizetésből élünk. Megéltünk már két fizetésrendezést is. Ennek ellenére a pedagógus- pályán maradtunk. A második fizetésrendezésre nagyon szívesen emlékszem. Eccer csak kiállít hozzám a Minisztérium és azt mondja: — Nesze Katika, itt van neked egy kis fizetésrendezés. de jól jegyezzed meg. hogy ez teneked már a második. Nézem a fizetésrendezést, tényleg itt van. tényleg kicsi. Mer, hogy nem szeret engem a Minisztérium? Szeret az. Dehogyisnem, ki is tudja mutatni. De a matematikában még mindig érvényes az egyenes arányosság, ami ebben az esetben annyit jelent, hogy kicsi fizetésnek a 10 százaléka is kicsi. No. de kapok utána két kézzel, nehogy odaadják valami műszakinak, vagy egészségügyinek. Aszongya erre a Minisztérium: — Várjál csak Katika, várjál! Ne kapkodjál, ne siessél. Nézzed meg jobban. Aztán, ha megnézted, szóljál, hogy most mész vagy maradsz? Mer ha teneked ez így nem tetszik, még mindig elmehetsz portásnak — a végzettséged megvan hozzá, mer elvégezted az egyetemen nappali tagozaton a magyar—angol szakot. Hogy mi az a portási állás. azt már tudtam. Láttam a tévében azt a műszaki értelmiségit, azt az egyet, aki sehogyse tudott kigyün- ni a fizetésiből, még gondoltam is magamban, hogy „mér nem osztod be jobban”. Ez a műszaki eccer összetévesztette magát a főportással, beült a portásfülkébe, ült-ült ottan, addig- addig hogy aztán meg onnan nem tudott kigyünni. Ahogy így gondolkodok, gondolkodok, eccer csak azon kapom magam, hogy szolidarítok. Tudják kivel, avval a műszaki értelmiségivel, avval az eggyel, ott a portásfülkében. Beleképzeltem magamat. Mi van akkor, ha én tévesztem össze magamat a főportással, én ülök be főportára, akkor annak a szegény műszakinak mi marad? A mellékhelyiség? No, ott akkor meg majd megmondom, hogy mit kezdhetne szegény a diplomájával. Mondom is a Minisztériumnak, hogy maradok, nem tévesztettem össze magamat. Aszongya erre a Minisztérium : — Nem baj. Nem baj, Katika, ha maradsz. Majd megoldjuk valahogy. Legfeljebb eggyel kevesebb képesítés nélkülit fogunk felvenni. Temiattad. Azért, ha nagyon akarsz, csak maradjál. De jól jegyezzed meg magadnak a közmondást, hogy ezen a pályán „sokkal több nap. mint fizetésrendezés.” Ezt a mondást én már ismertem régtől fogva a nagyanyámtól aki gyerekkoromban sokkal több közmondást tudott nekem a kezembe adni, mint füstölt kolbászt, mert, hogy én ’49-es születésű vagyok. így maradtam én, két fizetésrendezés ellenére is, pedagógus. Szavak, szavak Nőnapi köszöntő Fényesebben nagyognak a csillagok, amikor kislány születik. Talán már az első felsírás, ott a szülőszobában, lágyabb, dallamosabb. Bár akkor sem lehet csodálkozni, ha a csöppnyi törkoéskából erőteljesebb hangok bugyborékolnak elő, jelezve, hogy gazdája merészségben felveszi a versenyt a fiúkkal: bátran vállalja az életet. Mosoly lengi körül az otthont, ahol védtelen kis teremtményre vigyáznak a szülők. Színesebb a játszótér, ha lánykák is csivitelnek a verebek között. Masnis, copfos, rakoncátlanul borzos fejekben milyen otthonosan fészkel a tudomány, és de nagyon keservesek a könnyek, amikor éppen nem sikerül a lecke. Hej, lányok, suta bakfisok, milyen jókat tudtok vihogni, mert ugye nagyon vicces a világ, és sürgetőn várjátok az időt, amikor majd kezicsókolomot köszönnek a férfiak. Nem kell siettetni, eljön magától a szép kiteljesedés, a virágzás kora. Amikor üde a lehelet, szikrázó a tekintet. Friss sikereket ígér minden reggel, oda se neki a hétköznapok fáradságának, és csábos vágyakat ingerelnek a mézízű esték. Még minden csoda új, ismeretlen. Első találkozás, első csók! Ugye, milyen elképzelhetetlenül ragyogó az első szerelem? És persze jönnek majd csalódások: első, második. Számolni se érdemes. Túl kell élni mindet, hiszen valójában érdekes ez a világ, s a harcait mindenki megharcolhatja. Otthonteremtés, anyaság, új életek felvirágoztatása a legszebb női hivatás, különös tisztelet tehát, ha valaki magányosan is vállalja — mert kénytelen vállalni — a két embernek is bőségesen elég gondokat. Sok-sok éven, évtizeden át, ne apadjon el a derű, a belső ragyogás. Jusson belőle a környezetnek, még bölcs nagyanyó korra is, hogy a szaporodó ráncok arról tanúskodjanak, de nagyon szép, kedves mamóka ez a néni. Unokáját taníthassa dalra, hajdani önmagát látva minden mozdulatában, hiszen az élet, felfrissültén, íme csak újra és újra kezdődik. Nem fejeződött be a teremtés a hatodik napon, hiszen nő, asszony nélkül nem teljes az élet. Barlangok hazaváró tüzei élénkebben pattogtak, amikor az anya vigyázta a lángot. Talán a rabszolgaság keservei is elviselhetőbbek voltak, ha volt 'nő, akivel meg lehetett osztani az embertelen sorsot. Olvasmányokban csak szépelgő történet, hogy a várkisasszonyok miként páváskodtak a trubadúrok dalát hallgatva, ám arról ritkábban szól a krónika, hogy közben a jobbágyék szép leánya milyen megalázó módon élt. Mint ahogy a történelem szégyenteljes lapjaira írják a gyárakban agyondolgoztatott, semmire sem becsült munkásnők sanyarúságait. Ha forradalmak jöttek, asszonyaink mindig ott voltak a barikádokon, ám önmaguk felszabadítása néha csak külön forradalmak árán sikerült. Tudományban, sportban, művészetekben egyenrangú eredményeket érnek el a nők, bár a kezdeti nagy bizonyítási vágyat mintha megsínylenénk mindnyájan. Végre meg kell találni az okos harmóniát, amely megadja a lehetőséget a kibontakozásra, de biztosítja a nők jogát arra is, hogy a családjának élhessen. Tavaszváró időben kell a virág, az ajándék, a jó szó, bár semmi ünneplés, köszönet nem fejezheti ki azt az érzést, amely az élet derűsebb, biztató neméhez kapcsol, a nőkhöz. Andódy Tibor Koszta Rozália: Illusztrációk
