Békés Megyei Népújság, 1987. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-14 / 62. szám
o NÉPÚJSÁG 1987. március 14., szombat Várkonyi János: Allegória Várkonyi János: Omaszta-kúria Csizmadia Imre: Viktória királynő mosolya Édesanyám keresztnevének balladája Iskoláskorom úgy kezdődött, hogy mikor hatéves lettem, hazahoztak az újvárosi tanyából és feladtak a Megye utcai elemi iskolába. Az ott volt öregatyámék házával szemben, én meg öregatyáméktól jártam iskolába. Kint a tanyán az egyetlen szomszéd kislány, Né- gyesi Maca kivételével, egyetlen gyerek sem volt a közelben. Olyan iskoláskorú forma kislányt mindössze kettőt ismertem a rokonságból,- mindkét unokatestvérem az Eszti névre hallgatott. így a női nevek közül csak a Macáról meg az Eszterről tudtam. No meg azt is, hogy Édesanyámat, akit csak Mamának vagy Mamámnak szólítottam, Viktornak szólította a Papám és mindenki. Mikor már olvasni, írni tudtam, megtudtam, hogy a Viktort Viktóriának kell leírni. Ott, az iskolában sok kislány volt, egyik szőke, másik barna. Még lenhajú, majdnem fehéren szőke is volt köztük. Volt köztük jó néhány szépecske is. De a nevük: hát én annyi lánynevet addig el se tudtam képzelni. Csak éppen Viktória nevű kislány nem volt a sok között egy sem. El is soroltam öregszülémnek, mikor este hazamentem, hogy milyen sokféle nevű lányok járnak iskolába. Mikor a felsorolás végére értem, megkérdeztem, hogy lehet az, hogy olyan nevű, mint az én Mamám, egy sincs. Miért lett az én Mamám Viktória? öregszülém az anyja neki, hát mongya meg, mér olyan cifra neve van, hogy olyan nincs másik! öregszülém rám mosolygott és azt mondta: — Majd eccer, ha ráír öregatyád, kérdezd meg at- tul, ű majd eemeséli neked, ha szípen kíred. — Osztán mikor ír rá öregatyám ? — Most kinn van a tanyán, de szombaton haza- gyün. Dílután úgyse mentek iskolába, majd lessed ki, mikor nem dogozik, oszt akkor kérjed meg szípen, hogy mondja el. Alig vártam, hogy szombat legyen. Azon a szombaton, mikor hazaértem az iskolából, úgy tizenegy óra után, öregatyám a hátulsó kertben volt. Nekem egy üres kantát adott a kezembe öregszülém, hogy hozzam tele a saroknál levő ártézi kútból. Akkorra készen lesz az ebéd. Mikqr visszajöttem a vízzel és a konyhában letettem, azt mondja öregszülém: — Eriggy gyerek, híjjad öregatyádot, mer kíszen van az ebíd! Én mentem. Ebédelés közben ugatni kezdett a Bodri kutya, mert kocsi állt meg a ház előtt. Kinézek az utcára, hát Antal bátyám. Mamám legény öccse éppen akkor szállt le az ülésről, és jött volna kaput nyitni. Én kinyitottam a kaput, a kocsi bejött. Az oldalköz tele volt hajas kukoricacsövekkel, amiket azért hozott, hogy itthon fosztogassák meg öregatyám, öregszülém. Ledobálták a hátulsó udvarba. Antal bátyám is megebédelt, eztán indult kifele. Azután kis zsámolyokra kiültünk a rakács mellé, és fosztani kezdtük a kukoricát hármasban. Közben öregatyám megkérdezte, hogy mi újság az iskolában, kikaptam-e a héten a tanítótól? Lelkesedve újságoltam neki, hogy egyszer se ' kaptam ki. Inkább „előbbre” mentem. Én a negyedik padban második voltam eddig. Ma délelőtt fejből számolás volt a tananyag. A mellettem ülő fiút, a negyedik padban az elsőt szólította fel a tanító felelésre. De az nem tudott helyesen felelni, és akkor engem szólított felelésre, ugyanazzal a kérdéssel. Én megfeleltem. — No, most már cseréljetek helyet! — Én hát tankönyveimmel átültem a pad első helyére, Tor- da Bandi meg az én helyemre. Tehát „följebb mentem”. Erre öregatyám megdicsért: — Ügy is kő, fiam, igyekezz, nehogy a szamárpad- ba juss. — Attul ne féljen — feleltem nagy önbizalommal. Aztán elérkezettnek találtam a pillanatot, hogy elő- álljak a Mama nevével: — Hát most már én kérdezek valamit öregatyámtól. — No, ki vele, hadd hallom, mit akarsz tunni? — Azt, hogy hogy lett az én Mamám neve Viktória? _öregatyám kezében megállt a kukoricafosztó tőr a csodálkozástul. — Hogy gyutott eszedbe ilyen furcsát kérdezni, gyerek? — Hát, az iskolába tizennyolc féle nevű lányok járnak, de Viktória egy sincs közöttük. Hogy lehet az? Ekkor közbeszól öregszülém: — Éntülem is kérdezte má a Zimre, de én aszon- tam neki, hogy kírjed meg öregatyádot, ű szebben eetuggya mondani. Hát mongya ee nekije, aptyu- kom. öregatyám rám nézett szelíd nézésű kék szemeivel, elmosolyodott, bal keze mutatóujjával megfenyegetett, és azt mondta: — Előbb hozd ide a kantát, mer megszomgyútom az ebíd után. Odavittem. Mind a hárman ittunk a kantafödőbői. Aztán szép lassan fosztani kezdtünk. Pár perc telt el, öregatyám egyet köhintett, aztán belekezdett: — Hát, a te anyád ezér lett Viktor, mer eccer Viktória angol királynő ram mosolygott. Ha akkor nem rám, hanem a mellettem álló baj társamra mosolygott volna, akkor Sára lett volna a neve, mint az any- nyánok! Legíny koromban, mikor besoroztak katonánok, Bécsbe kerültem. Már harmadik éve ettem a császár komisz kenyérit, mikor híre jött a kaszárnyába, hogy hónapután díszfővonu- lás lesz, mer Viktória angol királynő eegyütt Londonbú, hogy meglátogassa Ferenc József császárt, aki akkor már egy év óta királyunk is volt. Mikor a díszszemle reggele megvirradt, vót nagy nyüzsgés a kaszárnyában, hangzott a sok cifra vezényszó. Minden bakának minden ruhája, fegyverzete úgy ragyogott, hogy a nap elsápadt az irigységtől. Aztán kivonultunk a díszszemle helyére, mind, az egész Bécsben állomásozó katonaság. Pedig nagyon meleg nap volt kilátásba. Masírozásunk ideje alatt a katona banda indulókat fújt. Mikor két, egymással szembeni sorban megálltunk, mint a cövek, a nap már melegen sütött a nyakunk közé. Aztán harsány vezényszó hallatszott. A rezesbanda rázendített az angol himnuszra, abbul megtudtuk, hogy a magas vendég már közeleg felénk. Az angol himnusz után a Got- terheltet fújták el. Aztán megláttuk a közeledő vendégeket. Négyen vótak: egy alacsony, fiatalnak látszó asszony, a császár és király és két tollbokrétás fej- födőjű tábornok. Az egyik a királyné szárnysegédje, a másik a vendéglátó császáré. És jöttek, közeledtek felénk a szemben álló két katonasor között. Mikor már közel voltak, megláttam, hogy a királyné kezében egy hosszúkás nyelű lor- nyetta vót, olyan látcsűféle, ami nagyítva mutat. Lassan haladtak, néha egy percre meg is álltak. Olyankor a királynő kérdezett valamit, a magas személyiségek valamelyike felelt rá. Mikor teljesen szemben voltak velem és a mellettem állókkal, a királynő megállt, szeméhez illesztette a látcsövet és pontosan rám nézett. Majd két lépéssel közelebb lépett, előbb látcsővel, aztán anélkül, tetőtől talpig végignézett rajtam, majd odaszólt a szárnysegédjéhez németül. Valami olyat mondott, hogy ez az infan- teriszta hasonlít Kossuth Lajoshoz. Ilyenfcfrmán mondta: Infanterie alter ego Ludvig Kossuth. Mielőtt a főtiszt válaszolt neki, még egyszer végignézett rajtam, kedvesen rám mosolygott. Lehet, hogy tévedek, de én úgy láttam, hogy picit meg is billent a feje. Aztán tovább mentek. Egyre forróbban sütött a nap. Talán egy óra múlva lefújták a díszszemlét, és bevonultunk a kaszárnyába, ahol mindenki ünnepi ebédet kapott. Akkor este, lefekvés után, a komisz katonaágyon én képzeletben újra előttem láttam Viktória királyasz- szonyt, amint rám mosolygott. Amúgy nem vót valami szíp asszony, de szépen tudott mosolyogni. Én akkor este megfogadtam, ha hazakerülök, feleségem lesz, oszt lányunk születik, az első lánynak a Viktória nevet adom. — Hát így lett fiam, a te anyád neve Viktória. — Nem aluttá el a hosz- szú beszíd alatt, Imre? — Egy világér se, minden szót hallottam. «— Hát akkor tartsd az eszedbe, oszt ne is felejtsd el soha! Nyissuk ki a céhládát! Emlékek Liszt Ferencről Mint a megáradt folyó, ha valahol áttöri a gátat, dől a szó, az emlékezés dr. Márki- Zay Lajosból, amikor alkalma nyílik beszélni családja régmúlt, nemes cselekedeteiről. Gyulai otthona valóságos múzeum, emlékezete pedig a történészeknek lehet ki nem apadó forrása. Legbecsesebb irományait a nagyváradi kőművesek hajdani céhládájában őrzi, s ha alkalomadtán kinyitja a zárakat, értékes adatok bukkannak elő a ládafiából. — Liszt Ferenc születésének évfordulóján sok szó esett a nagy zeneköltőről, ám vannak még kevéssé ismert dokumentumok is — mondja dr. Márki-Zay Lajos. — Kincseim közt őrzöm a Vasárnapi Űjság 1897-ben megjelent 28. számát, amely a világosi fegyverletétel utáni helyzet egyik jellemző eseményéről számol be. Az egész oldalas cikk szerint szépapámnál, Zay Istvánnál szálltak meg Sarkadon a Glasenap tábornok vezette cári csapatok tisztjei. Uradalmi tiszttartó volt az ősöm, aki sebesült honvédeket is ápolt otthonában. Rokonságából azt a Zay Róbert utász századost, akit Görgey az egyik csata után főbe akart lövetni, mert negyedórával később készített el egy hidat. Szerencsére, Pöl- tenberg lovasai így is diadalt arattak, s a tisztek tanúsíthatták, hogy önhibáján kívül késlekedett Zay Róbert. De ez egy másik történet. Sarkadon viszont Glasenap tábornok felismerte azt a gróf Teleky Sándort, aki Pétervárott segédkezett megszöktetni a feleségét Liszt Ferenc számára. Lett nagy riadalom a honvédek közt, azt hitték, hogy megtorlás következik. Am a lo- vagias tábornok még köszönetét is mondott, hogy sikerült megszabadulnia a felA sarkad! házigazda, Zay István sőbb érdekből elvett asz- szonytól, s végre boldog lehetett szívszerelmével. Ki hitte volna, hogy Liszt Ferenc ilyen módon is „segít” a magyar ügynek... Gondosan rendezett papírok közül egy 112 éve keltezett levél kerül elő. — Liszt Ferenc küldte Márky Sándornak, aki diáksegélyező egylet hangversenyére hívta a mestert. Áhítattal nézegetjük a becses irományt, s közben a házigazda mondja, mondja, kifogyhatatlan történeteit. — Nem tudom, újságban hogy látszik majd, de ajánlanám megjelentetni ezt a fényképet. Liszt Ferenc születésének 70. évfordulóján készült a doborjáni szülőházán felavatott emléktábla leleplezésekor. Ott a tömegben látszik a fehér hajú mester. Nagyon kérem, vigyázzanak a képre, mert éz is a pótolhatatlan kincseim közé tartozik... Micsoda szenzációnak számíthatott egy fotográfus megjelenése százhat évvel Hová lett a sok csodálkozó tekintet? Doborján, 1881. ezelőtt, ha a nagyérdemű gyülekezet tagjai még Liszt Ferenc jelenlétében is inkább a lencsébe csodálkoztak! Valóban, felbecsülhetetlen értékű dokumentum, mint ahogy dr. Márki-Zay Lajos céhládikája is megérdemelné, hogy gazdája gyakrabban nyitogassa. Múltunk megismerését, megbecsülését szolgálnák az efféle emlékezések. Andódy Tibor
