Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
IZHil'Mlcj-------------------------------------T isztelt Országgyűlés! Részletek Darvas József 1967-es országgyűlési felszólalásából Rajki László: Darvas-emlékház, A oldal Az elismervény Problémázó módon szeretnék hozzászólni a költségvetéshez, ezért úgy tűnhetik, hogy egyoldalú lesz a felszólalásom. Éppen ezért szeretném előre megmondani; mindazt, amit elmondok, a bizalom és az egyetértés alapjáról mondom. Ügy gondolom, hogy a Parlament vitafórum is egyben, nemcsak egyetértésünket kell itt kifejeznünk, hanem el kell mondani gondjainkat és problémáinkat is. Én áttanulmányoztam az 1968-as költségvetést. Nem vagyok közgazdász, pénzügyi szakember, úgyhogy minden összefüggésében természetesen nem tudtam áttekinteni, de éppen azért, mert bízom a kormányban, ennek a bizalomnak és ismereteimnek az alapján a költségvetést elfogadom és elfogadásra javaslom. A problémákról. Szeretnék ahhoz kapcsolódni, amit tegnap Németh Károly elvtárs a beszédében felvetett. Én úgy gondolom, hogy az új gazdasági mechanizmusról — hiszen a költségvetés tárgyalása is ennek jegyében zajlik, néhány nap múlva az életünk is ennek a jegyében indul el —. szóval úgy gondolom. hogy a gazdasági mechanizmusról eddig túl sokat is beszéltünk, és túl keveset is beszéltünk. Túl sokat beszéltünk abban az értelemben, hogy nem mindig azt mondottuk, amit kellett volna, és talán ennek a következménye az, hogy eddig legalábbis még a gazdasági mechanizjnust nem tudtuk úgy egyetemes nemzeti üggyé tenni, ahogyan tenni kellett volna. Kádár elvtárs a Központi Bizottság előtt mondott felszólalásában azt mondotta — és én teljesen egyetértek vele —, hogy a reform megvalósítása elsősorban annak a két-háromszázezer vezetőnek az egyetértésén és a jó munkáján múlik, akik csinálják ezt a szó mindennapi értelmében. De én úgy gondolom, hogy azért a reform sikeréhez az is hozzátartozik. hogy egy olyan nemzeti egyetértés és közérzés álljon mögéje, ami ennek a két-há- romszázezer vezető embernek a munkáját is lendítheti és megkönnyítheti... ... Én úgy gondolom, hogy nem késő még propagandánkat abból a szempontból javítani, fokozni — és ennek az Országgyűlésnek a vitája is tulajdonképpen ezt a munkát jelenti —, hogy a nemzet közvéleménye konstruktiven, egyértelműen álljon oda egész lendületével, mint nemzeti közügy mögé, a reform mögé, mert érzésem szerint ez a reform óriási jelentőségű az egész nemzet életében. A második gondolat már közvetlenebbül a kultúra t problémájához kapcsolódik. Félek attól — megmondom őszintén —, hogy miután az elkövetkezendő időben a reform problémái foglalják majd le a párt- és az államvezetésnek a gondját elsősorban, egy kicsit homályba fog kerülni a kultúrának az ügye. Vannak a kultúra munkásai között, akik azt mondják, ez nem is baj, minél kevesebbet törődnek velünk, annál jobb. (Derültség.) Én nem tudok ezzel egyetérteni. Ha a kultúrpolitika jó, márpedig én egészében véve jónak tartom a mi kultúrpolitikánkat, akkor foglalkozzanak velünk, s egyáltalában a kultúra ügyeivel. Én úgy gondolom, hogy a kultúra szerepe széles értelemben véve, az elkövetkezendő időkben nem csökkenni, hanem nőni fog — vagy legalábbis nőnie kell. Én nem tudom, hogy a jelenlevők mennyire figyelték, mennyire kísérték figyelemmel — gondolom, figyelemmel kísérték — azt a vitát, ami a N épszabadságban lezajlott Veres Péter, Bognár József és Rényi Péter között.- Hoz- zátehetném; elég baj, hogy ilyen hamar abbahagyták ezt a vitát. (Dr. Bognár József: Lezárás nincs, vasárnap lesz csak.) Annál jobb. Azok a problémák, amelyeket Veres Péter felvetett — szerintem —, nagyon is valós és igaz problémák. Viszont Bognár Józsefnek rendkívül okos és kulturált cikkének azzal a lebecsülő kitételeivel, ahogyan a kultúra s egyáltalán az embernevelés lehetőségeiről nyilatkozott, nem tudok egyetérteni. író vagyok, ezért talán túl sokat is tartok az irodalom és a művészet szerepéről, de én azt hiszem, enélkül is azt kell mondani, hogy a kultúrának az emberek tudatformálásában óriási szerepe van, s ennek a szerepnek nőni kell. Mi — gondolom — nem akarunk konzum társadalmat, nem akarunk egyszerűA képen tizennégy év előtti pillanat: Darvas József Kossuth-díjas író, politikus felszólal az ünnepi könyvhét 1973. június 3-án Orosházán rendezett országos szövetkezeti megnyitóján. A város szülöttét szeretettel vették körül utolsó orosházi közszereplésén, melyről akkor még senki sem sejtette, hogy az utolsó. Kulturális mellékletünk Darvas József születésének 75. évfordulójára emlékezik. en kommercializálódó társadalmat. Anyagi javakban és anyagi bőségben el akarjuk, ha lehet, akkor túl akarjuk szárnyalni — nem lesz köny- nyű dolog — a fejlett nyugati országokat. De csak ezt akarni nem elég, mert akkor nem szocialista társadalmat akarnánk csinálni. Mi a szo- cilisata emberek társadalmát akarjuk, és ehhez a tudat- formálás, a lélekformálás ugyanúgy hozzátartozik, mint a gazdasági javak bőségének a megteremtése — és mi segíthet ebben, ha nem a kultúra? Ezért én nagyon kérem az illetékeseket; amellett, hogy figyelmüket az elkövetkező időkben nyilvánvalóan elsősorban majd a gazdasági mechanizmus feladatainak a végrehajtására fordítják, ne feledkezzenek el a kultúráról sem. Nem is feledkeznek el, tulajdonképpen a költségvetés is ezt bizonyítja. A párt és a kormány — szerintem — nagyon helyesen és nagyon jó módon, úgy nyúl ehhez a kérdéshez, hogy a kultúrát nem hagyja egyszerűen a piac szabályainak és a piac körülményeinek — nagyon sokszor nem jó irányba ható körülményeinek — kitenni, hanem úgy állította össze a költségvetést, hogy a kultúrpolitika eddigi feladatait legalábbis el tudják látni, hogy védeni tudjuk, vagy ameny- nyire lehet, fejleszteni tudjuk a szocialista kultúrfor- radalom, a szó jó értelmében vett kultúrforradalom eddigi eredményeit és vívmányait. Különösen örülök annak, hogy — ahogy látom — legalábbis az előterjesztés, Bognár elvtárs, mint a költség- vetés előadója, a kulturális bizottság huszonhat milliós pótjavaslatát magáévá tette. Remélem, az Országgyűlés is magáévá teszi. Ugyanakkor mégis, bár a kultúra majd minden rovatán emelkedést lehet megállapítani, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy egyes területeken ez az emelkedés csak látszatemelkedés, mert bizonyos áremelkedések illuzórikussá fogják tenni ezt. Sőt lehetnek olyan területek, ahol tulajdonképpen a régi helyzettel szemben rosszabb helyzetbe kerülünk. Magyarán szólva tehát, a huszonhatmillión kívül még jó néhány milliónak a megszavazását kérném a kultúra területére. később majd meg is mondom, hova. A következő gondom, s ez még Nyers elvtárs megnyugtató szavai után is problémám, hogy vajon nem kell-e komolyan készülődnünk és védekeznünk a kulturális élet kommercializálódása ellen? Egy ilyenfajta kommer- cializálódási folyamat — pedig még gazdasági mechanizmus sincs — az elmúlt években máris bekövetkezett. Például a könyvkiadás területén nagyon komolyan megnőtt a ponyvák, a félponyvák, a bestsellerek és a krimik száma is, a példányszáma is, és ez igen nagy papírmennyiséget-, visz el a nemes irodalom elől. Ugyanúgy látok egy ilyenfajta kommercializálódási tendenciát a színházak műsorpolitikájában is. Nem akarok ennél részletekbe belemenni, de megmondom: például a Vígszínházban a Békefi-darab, ha ezt nem egy féldiszidens író, hanem egy itthoni író írta volna, akkor kultúrbotrány lett volna. És ugyanez vonatkozik Weingarten Nyár című darabjára. De a többi színházaknál is láthat az ember ilyenfajta kommercializálódási folyamatot. Vajon ha jön a gazdasági mechanizmus, nem fog-e ez a kommercializálódási folyamat még megerősödni? A törvények: törvények, a piaci törvények is törvények, és élni, hatni akarnak. Ismerem a kulturális kormányzatnak azokat az intézkedéseit, amelyek ez elé akarnak gátat emelni. Tiszteletre méltónak, jóknak tartom ezeket. De a figyelmet felhívni egy lehetséges növekvő veszélyre — azt hiszem — egyáltalában nem helytelen, hanem nagyon is fontos... . . . Mindezeken túl úgy gondolom, hogy hallatlanul nagy szerep vár nálunk a következőkben a szellemi élet marxista szellemű kritikai megelevenítésére, hogy a jelentkező torzulások szellemileg is megfelelő ellensúlyt kapjanak. A kritikát általában szidni szokás. Én mern tartozom azok közé, akik csak szidják. Néha szidom is, de elismerem azt is, hogy az utóbbi időben javult. Feltétlenül meg kell mondanom, hogy rendkívül jó szolgálatot tett kritikánk például akkor, amikor egy nagy közvéleménnyel, s egy értetlen közvéleménnyel szemben a kultúrpolitika vezetőivel együtt odaállt olyan művek mellé, amelyek jó művek, s a jövendő kultúrájának az irányát mutatják. Gondolok itt a Húsz óra című filmre vagy a Hideg napokra. A másik oldalon ugyanakkor mégis érzek egy olyanfajta kritikai terrorlégkört, amely elsősorban a számunk, ra nem jó, nem fontos, beteges, életidegen, az élettőL elkeserítő, az emberi kiüre- sedettséget dicsőítő műveket akar, mint a modernség csúcsát, az embereknek eladni. Márpedig az emberek szeretik. ha őket modernnek tartják. Ügy gondolom, hogy ezzel a fajta sznobkritikai terrorral nagyon komolyan szembe kellene szállnunk. Lehet, hogy nagyon sokaknak az egyetértésével nem találkozom, s magam ellen zúdítom őket, de akkor is hadd mondjak el egy példát. Én például nem tudok egyetérteni azzal — másnak nem tudom nevezni — a kritikai terrorral, amely a Csillagosok, katonák című filmet szocialista remekműnek akarja nekünk eladni. Én se remekműnek, se szocialistának nem tartom. Remekműnek azért nem tartom, mert bár egy hallatlanul tehetséges ember alkotása, és részleteiben nagyon szép dolgok vannak benne, de mégis rengeteget ismétel a csodála. tosan szép Szegénylegényekből. Ami ott eredeti felfedezés volt, az itt modorrá és manírrá vált, éppen ezért művészileg nem tudom szocialistának elfogadni, mert nem szólamokat és pátoszt várok tőle, csak egyszerűen annak a történelmi értését, hogy mindez, ami itt volt, miért volt. Megmondom: azt is kritikai terrornak érezném, ha csak az a fajta vélemény hangozhatnék el, ami az enyém, mert nem biztos, hogy igaz. De hol vagyunk ettől? Ezt a filmet csak példának mondtam, s rosz- szabb példákat is mondhatnék még. Csak arra szerettem volna utalni, hogy olyan fajta marxista szellemű közvélemény erős talp- raállitása, amely a morbiditás ellen, a rqodernnek vélt, de korántsem modern „nyugatizmus” ellen a realista alkotások becsületét védi meg, feltétlenül szükséges. Még egy gondolatot mondanék el, amely most már nem a kultúrához tartozik, de úgy érzem, hogy mégis ide kínálkozik. Gondolom, képviselőtársaim is szoktak fogadónapokat tartani. Legutóbb én is tartottam, és ez a fogadónap nagyon tanulságos volt. Általában olyan emberek jönnek el, akiknek az ügye elintézhetetlen. Már mindenütt kiderült, hogy azt nem lehet elintézni, de azt hiszik, majd a képviselő elintézi. Persze nem tudja elintézni! De ezen túlmenően megragadott engem az, hogy legalábbis Orosházán — és gondolom, hogy ez nemcsak Orosházán van így — létezik egy réteg amelyik kívül van a mechanizmuson. Most nem a gazdasági mechanizmusra gondolok, hanem az életnek arra a mechanizmusára, hogy nincs nyugdíja, mert valamiért nincs nyugdíja, nem tagja az SZTK-nak, mert valamiért nem tagja az SZTK-nak, öregek és nincsennek gyerekeik, akik eltartanák őket. Itt lehet arról is beszélni, hogy sokszor ők az okai mindennek, de ezek az emberek vannak, és hallatlanul nehéz körülmények között élnek. Törődni kell velük! Nem nagy, de mégis számottevő réteg ez. Orosházán a tanáccsal és a pártbizottsággal abban állapodtunk meg, hogy egy katasztert csinálunk, és a kataszter alapján feltérképezzük -ezt a néhány száz vagy esetleg néhány ezer embert, és különlegesen törődünk velük, mert valakinek ezekkel is törődni kell! Javasolom, hogy ez másutt is történjék meg. Népjóléti minisztériumunk nincs, nem is kell, de gondolom, a Munkaügyi Minisztériumnak lehetne ügye, hogy ezzel a problémával foglalkozzék. Az elején azt mondtam, hogy problémázó módon szólok hozzá a költségvetéshez, és lehet, hogy egyoldalúnak tetszik, amit elmondok. Talán annak is tűnt, de az is kitűnhetett, hogy valóban a legteljesebb egyetértés és bizalom alapjáról vetettem fel ezeket a problémákat. Ennek alapján a költségvetést elfogadom. (Taps.) Szülővárosommal kapcsolatos emlékekről faggatom magamat. Gondolataim szem- beszállnak velem. Minduntalan csak megírt, vagy sokak által megélt emlékek tolulnak elém. És mikor egy percre úgy érzem, íme le- győzettem, gondolataim gubancából egy olyan esemény képe kezd kibontakozni, melyről így utólag is érdemes helyzetjelentést adni. A történetért Orosháza nem régi múltjába kell visz- szatekintenünk. Ahogy visz- szaemlékszem, a szakmunkásképző intézet jubileumi kiállításán, a gazdag anyag közti eligazodást, történeti visszatekintést korabeli dokumentumok segítették. Ezúttal egy jelentéktelennek Azt már csak feltételezem, hogy aki ezt a kis cédulát a kiállítás céljára kölcsönadta, vagy kölcsönkérte, tudatában volt annak, hogy ez az egyszerű elismervény a magyar politika; és gazdasági élet kétségtelenül legjelentősebb eseményére emlékeztet. Az elismerény tartalmát az alá- kanyarított dátumozás teszi történeti érdekességgé. Ez a dátum ugyanis történelmünk, de talán a világtörténelem legnagyobb inflációjának végét jelentette. tűnő kockás papírdarabról szeretnék megemlékezni. A megsárgult noteszlapon, jellegzetes kézírással rótt néhány soros szöveg alatt Darvas József aláírása volt olvasható. Meglepődtem! Vajon a szülőváros író-publicista fiának milyen eddig „ismeretlen kéziratát” tárták a nagy- közönség elé?! A papírlap szövegét olvasva rá kellett döbbennem: néha egy-két sorral is lehet közérdekű mondanivalót közvetíteni az utókor, a ma embere számára. A kérdés csak az — hogy mai fogalommal éljek —, a látogatók közül vajon hányán tudták „kódolni” e néhány sor történelmi zamatét?! Íme az írás szóról ■szó- ra: A stabilizációra 1946. augusztus 1-én olyan körülmények között került sor, amikor a régi pénz már teljesen elvesztette értékét. Így az autójavítást végző derék mester, új értékálló pénzben kaphatta kézhez megérdemelt munkadíját. Mint a kiállítás köznapi látogatójának olyan érzésem támadt, mintha a megsárgult papírlap a szemem láttára az értékőrzés jelképévé változott volna. Verasztó Antal Rajki László: Darvas-emlékház, B oldal ELISMERVÉNY Alulírott Darvas József elismerem, hogy autójavításért 52 (ötvenkettő) forinttal tartozom. Ezt az összeget aug. 1-én táviratilag elküldöm. Csorvás, 1946. július 31. DARVAS JÓZSEF nemzetgyűlési képviselő, a Szabad Szó főszerkesztője, Budapest V., Honvéd u. 10.
