Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
1987. február 7., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Klió hűséges gyulai papja Látogatóban a 98 éves Scherer Ferencnél, Szegeden Éppen fél évszázada ke- került nyomdába a már akkor is közel 50 éves dr. Scherer Ferenc időt álló, hatalmas munkája: „Gyula város története”. Mindmáig pótolhatatlan mű a város története iránt érdeklődők számára. A szerző tanárember volt, a II. világháború idején tartalékosként többször is behívták katonai szolgálatra, majd tisztviselőként vonult nyugdíjba, és az ötvenes évek elején Gyöngyösre költözött. Gyula város vezetésének dicséretére válik, hogy nem feledkezett el érdemeiről. és 80. születésnapja alkalmából, 1969-ben „Gyula városáért” emlékplakettel tüntette ki őt. Aztán — sok évvel később — visz- szajött egy Gyöngyösre küldött levél: „A címzett ismeretlen”. .. szöveggel. De hadd folytassam a történetet kedvező fordulattal: dr. Scherer Ferenc 98 évesen ma is él. Szegeden! A zimankós, havas téli időben a szegedi Tarján-la- kónegyedben bandukolok ifjabb Scherer Ferenc tudományos kutatóval, a gyulai történész fiával, aki látogatóba visz szüleihez. A szokatlanul kemény télben alig látni járókelőt. A keresett épület előtti tér platánjai, nyárfái is mintha fázósan viselnék a hó terhét. „Szép időben, tavasztól őszig mindennap egy-két órát sétálgatnak itt szüleim — mondja kísérőm —, elmennek a városvédő körtöltés lábáig. Mindig karonfogva, mert édesapám az utóbbi években már majdnem teljesen elveszítette a látását.” Megilletődötten lépek a Scherer-lakásba, de ez az érzésem hamar feloldódik. Az idős házaspár közvetlen kedvességgel fogad. A fürge mozgású öregúr igényes házikabátban, fején kis posztó- sapkával a lakás előteréig elém jön és máris mondja: „Látod, fiam, az a nagyméretű fénykép, ott a falon, a születésem évében. 1889- ben készült Turinban, amikor édesapám, Scherer Benedek 850 magyar utazóval együtt tisztelgő látogatáson járt Kossuth Lajosnál. Apám révén a Kossuth-emlékek egyébként is átszőtték ifjúkoromat. Első gyermekkori emlékeim egyike, hogy egy reggel kinézek a gyulai józsefvárosi tanítói lakásunk ablakán, s látom. hogy a szemközti sarkon álló utcai petróleumlámpát gyászfátyollal vonták be. Megkérdeztem apámtól, hogy mit jelentsen ez? Meghalt Kossuth Lajos — válaszolta. Én akkor ötéves voltam.” A belső szobában aztán maga mellé ültet és bámulatos szellemi frissességgel beszél életéről. Édesapját száz éve választották tanítónak a Németvárosba — így került a Scherer família Gyulára. Scherer Ferenc gyermekkorában, a múlt század kilencvenes éveiben még frissek 1848—49 emlékei, a szabadságharc gyulai veteránjai közül is többen éltek még. A Jókai utcában nemegyszer látta Pálffy Albertet, aki Petőfi barátja volt (1897- ben hunyt el). Jól emlékszik Gyula nagy szülöttének, Erkel Ferencnek a halálát követő országos gyászra, majd az Erkel-mellszobor leleplezésére a „Reinhardt”-cuk- rászda melletti téren, hiszen akkor már iskolásgyerek volt. Schcrer Ferenc a „Gyula város története” írása idején Beszélgetésünk közben váltig arra gondolok, hogy a majdnem évszázadnyi, szinte matuzsálemi kor élményei milyen hatalmas történelmi fordulókat, eseményeket ívelnek át. Amikor 1907—1911 között a kolozsvári tudományegyetem bölcsészeti karán tanult, még szó sem volt világháborúról, vagy impériumválto- zásról. A történelem-földrajz szakos tanári oklevelét mutatja. Nézzük csak, kik írták azt alá 1912 márciusában: dr. Szádeczky Lajos (történész, a Székely Oklevéltár kiadója), dr. Cholnoky Jenő (geográfus, Mandzsúria és a Balaton kutatója), dr. Csen- geri János (filológus, az antik világ tudós írója). Posta Béla régész (dr. Zichy Jenő ázsiai expedíciójának tagja) és a Kétegyházán született dr. Márki Sándor (az országos nevű történetíró). Azóta valamennyinek a neve a lexikonokba került. Mennyire elgondolkodtató az is, hogy 70 évnél több idő telt el azóta, hogy Ferenc József sírba szállt és trónra lépett IV. Károly,, az utolsó magyar király — a tanár úr pedig akkor már meglett, 27 éves fiatalember volt. — „Láttam én II. Vilmos császárt is” -— mondja mosolyogva. „1912 áprilisában németországi tanulmányútra indultam, eljárogattam a berlini egyetem előadásaira, és megnéztem minden megnézhetők Június 1-én nagy katonai parádé zajlott le, a császár jelenlétében. A csapatok elvonulását végignéztem az Unter den Lindenen, s ekkor láttam II. Vilmost és családját. A poroszokat egyébként nem kedveltem. Hencegőek és rideg a modoruk.” Az első nagy világégésre terelődik a szó. „A világháború még ki sem tört — mondja —, amikor az számomra már megkezdődött, mert 1914. július 14-én 28 napos fegyvergyakorlatra hívtak be, amiből aztán hosszú évek lettek.” Elmondja, hogy volt tanárai közül az egyetemen Márki Sándor professzor különösen kedvelte őt, és korán fölfedezte benne a nagyra hivatott történészt. Az I. világháború idején is leveleztek egymással. Amikor dr. Scherer „zászlós” 1915 áprilisában egy tábori lapon arról írt volt rektorának, hogy az átmeneti álló háborúban milyen élményt jelentett neki, hogy váratlanul pacsirtaéneket hallott, az egyetemi tanár így válaszolt a közben előkerült tábori lap tanúsága szerint: „.. .Ennél szebb haditudósítást talán nem olvastam még, ... szeretem hallani, hogy egy volt kedves tanítványom az ágyú meg- dördülésekor nem annak bömbölését, hanem azt a kis madárdalt hallja meg; azt, ami a háborúban is poé- zist visz. Ezt a poézist ön bele fogja vinni a históriába is, melyet nemcsak a fej, hanem a szív számára is írnak. ..” Bizony, ez prófétai jövendölésnek bizonyult. Dr. Márki Sándor bizonyára megfeledkezett erről az epizódról, amikor 1924 novemberében Gyulán, a vármegyeház nagytermében tartott felolvasása alkalmából szorgalmazta Gyula városa történetének megírását. Ugyanekkor személyesen felkereste Scherer Ferencet, hogy rábírja az anyaggyűjtésre. Ezzel függhetett össze, hogy alig négy hét múlva Szentes Károly, Gyula város főjegyzője közölte Schererrel, hogy szeretnék őt megnyerni a város történetének megírására. Közel másfél évtizedes kutatómunka következett ezután magyar és külföldi levéltárakban, közgyűjteményekben, régi sajtóanyagban. Magáról a várostörténeti műről most nem beszélgettünk, nem akarván túlzottan terhelni az idős vendéglátót. A máig páratlan munka megírásának körülményei és a mű szakértékelése úgyis külön írást igényelne. A hosszú beszélgetés alatt akkor látom először elérzé- kenyülni, amikor a nála két évtizeddel fiatalabb felesége felé fordulva, könnyes derűvel ezt mondja: „Ilyen jóságos asszony mellett igazán nem kunszt akár száz évet is élni”, majd a fiára tereli a szót, aki tudományos munkatársként dolgozik a József Attila Tudományegyetem kibernetikai laboratóriumában, s akiilek 3 gyermeke — a legifjabb Scherer-nemzed ék — bearanyozza napjaikat. Aztán megjegyzi egyszerűen, minden panasz nélkül: ..Sajnálom, hogy mostanában ilyen komor, ködös idő van, mert amikor besüt a Nap a szobám ablakán, ezzel a rendkívül rossz szememmel legalább a fényt érzékelem, és úgy-ahogy még körvonalakat vélek megismerni,” Torokszorító, ahogy utam- ra bocsát: „Engem bárhova vetett is a sors. lélekben mindig Gyulán maradtam. Édesapám és hozzátartozóim sírja a volt német katolikus temetőben van. Az én szeretett szülővárosomban..., ott szeretnék majd én is megpihenni. ..” Cinizmussal telített világunkban íme, egy közel százéves aggastyán megingathatatlan hűségének szavai. Sütő András erdélyi magyar író írta egy helyt: Havasi emberek megfigyelése, miszerint a viharban eltéve- lyedettek akkor kerülnek végveszélybe, ha már hátrafelé sem tájékozódhatnak, mert lábuk nyomát a hó befújta. Nézzünk tehát visz- sza. .., menjünk vissza kissé a múltakba, nehoey lábunk nyomát befújja a hó... Dr. Perényi Béla Tomka Mihály versei: Esteledve Bús nem vagyok, csak hallgatag, mint szótlan, nagy falak, bekerít a szorgos csend. ... néha hallok éneket, mikor a zsibbadó kezek megadják maguk, s összecsukódnak. Téli ablak Miniatűr jégkontinens tenyérnyi ablakon — darab kenyér csuporka tej jó szívvel kapom eljött a hó pelyhes köpeny lobog — s jerkevér a tócsás megőszült udvaron Büki Attila: Februári vers újra a megeredt hóban dermedt fű-országban zúz marás gallérral telelő ingben már nem lehet visszacsúszni a fekete cipőbe mint halak jég alatt az iszapba újra a megeredt hóban nyelvemen februári verssel pörköltkávé-zamatokkál a szabadság esélyeivel már mindenáron életre hívó utaknak sorjázik léptem a hóban álmokon innen veled és velem a presszók asztalainál elindulnak a teli poharak egetverő káromlások gurul a forint rézen-vason át újra a megeredt hóban-----------M olnár Lajos: Januári napszúrás Itt kóválygok a januári napszúrástól ütödöm házfalakhoz kirakatok üvegéhez fogaim belemarnak e koszos levegő varas bőrébe ha hazatámolygok havi bérért kialkudott szobámba sarkig tárom az ajtót de hiába te nem érkezel meg eltévedtél az utcák koordináta-rendszerében hát egyedül vagyok magányommal ülünk egymással szemben és hallgatunk Paál István: Tanya
