Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-07 / 5. szám
1987. január 7., szerda mddUl-fiM Hányatott sorsú képek nyomában Visszaérkezik-e újra Gyomaendrödre a Corini-gyüjtemény? Hányatott sorsú gyűjtemény a Corini Margité. Egyszer fent, egyszer lent, olyan, mint az élet. Furcsa talán, de ez a közhely, hogy „olyan, mint az élet”, bármennyire is közhely, roppant jól illik arra a negyvenöt képre és történetére, mely az egykor „kényszerűen” Gyomára költözött Coroni Margit festőművésznő adományából (és részben vásárlásra felajánlott műveiből) állt össze évekkel ezelőtt. Nem sokkal végleges távozása előtt lapunk hasábjain mondotta a következőket: „Gyomén találtam meg azt a csendes zugot, ahol letelepedtem, ahol élni érdemes. Igaz, úgy tűnt, a festészettel' végleg szakítottam. Közel három évtizedig aludták Csipkeró- zsika-álmukat a vásznaim. Aztán éppen a Békés Megyei Népújság hasábjain fedeztek fel ismét. Attól kezdve újra megindult körülöttem valami. Vitray Tamás filmriportot készített velem, s egyre több helyre hívtak képeimmel együtt. Sose hittem volna, hogy idős korban is milyen csodálatos érzés a siker. Gyomán állandó kiállítást szerveztek munkáimból. ..” Ez az állandó kiállítás azonban már három éve (vagy inkább negyedik éve) nem létezik. Megszűnt. Pedig a tanács akkori (és mostani) vezetői akarták ezt a kiállítást, hiszen az adományozott 23 kép után még huszonkét újabbat vásároltak a művésznőtől, és Gyoma központjában megnyitották a Corini-kiállítást, mely a Művelődési Minisztérium engedélyével három szakaszban tartott nyitva, nyaranta nagy vonzerőt jelentve a külföldi turisták számára is. A megnyitón (képünk) Gyoma művészbarátai jó érzéssel ünnepelték Corini Margi- tot, és azt a teremtő akaratot, mely a magántulajdonú épületben az állandó kiállítást létrehozta. Ez a múlt. Az állandó kiállítás helyszíne néhány év alatt teljesen lepusztult, a százezer forint, melyet akkoriban a helyiségre költöttek, csak a világítás megépítésére és a rossz állagú falak pozdorjalemezzel való borítására volt elegendő. Problémák adódtak a tetőzettel, a falak nedvessége is megnövekedett, egyszóval, a Corini-kiállítás megszűnt. A képeket a művelődési házra bízták, s mivel ott sem volt megfelelő raktározási körülmény, átadták azokat a Békési Galériának, ahol a képek őrzését elvállalták. Közben egy-két alkalommal kiállítást is nyitottak, egy válogatás eljutott Orosházára, és természetesen Békés is vállalkozott a Corini-képek bemutatására. A galériabeli kiállítást Jenei Bálint, a gyomaendrődi tanács elnöke nyitotta meg. — Tiszteltük és megszerettük Corini Margitot — emlékezik vissza az elmúlt évekre —, állandó kiállításának (rajtunk kívül álló okok miatt bekövetkezett) megszűnését mi is fájlaljuk. Miután azonban a jelzett helyről a képeket elhoztuk, semmiféle más lehetőség nem adódott az állandó kiállítás újbóli berendezésére. Ennek negyedik esztendeje. Azóta többféle elképzelés született, vagy úgy is mondhatnám, hogy formálódik bennünk. Szó van arról, hogy (amennyiben erre megállapodás születhet) bérbe vesszük az evangélikus egyház volt parókiáját, ott megnyithatnánk a Corini- kiállítást. Az is elképzelhető, hogy az újabb határidő szerint augusztus 20-ra elkészülő kibővített művelődési házban kap egy szobát a képanyag, és (távlatban) az is, hogy a 2. számú általános iskola 1990 táján felszabaduló központi épülete ad majd otthont a képeknek, és a helytörténeti gyűjteménynek is. Mindezek — hangsúlyozom — tervek, a tanács végrehajtó bizottságára vár a feladat ezeket megvitatni, és mielőbb megnyugtatóan rendezni a Corini-gyűj tömény sorsát, mely végül is Gyomaendrődé, és csak szükségből tároltattuk a Békési Galéria raktáraiban. Corini Margit azt mondta még abban az 1982-es interjúban: „Hirdesse (a kiállítás) évtizedek múltán, hogy volt egy asszony, az éjszaka festője, aki szerette az életet...” Gyomaendrődön sokan remélik, hogy a szeretett és tisztelt festőművésznő utolsó reménye, akarata, kérése, vágya mielőbb újra teljesülhet. Az ügy nem reménytelen. (s. e.) Koszta Rozália gratulál Corini Margitnak állandó kiállításának megnyitóján (Archív felvétel) Corini Margit „Kikötőben” című festménye Hatvanhat II műsor feladata nem a bíráskodás — Tudja, ugye, hogy több nyugati lap a magyar demokratikus közállapotok jellemzői között előkelő helyre sorolja a Hatvanhatot?! Ezzel a kérdéssel igyekszem „letámadni” Bán Jánost, a leveles zsákokkal, borítékhegyekkel zsúfolt kis szobájában. De ő nem hagyja magát. — Valóban sok polgári lap készített már velem interjút — mondja. — Az elsőt az amerikai Time képes hetilap. Ezzel ránk terelődött a figyelem. A legtöbb írás nagyjából reális volt. Bár akármit mondok, úgy értelmezik, ahogy akarják. De kevés olyan cikk jelent meg, amelynek szerzője nem értette, vagy nem akarta volna érteni, amit mondottam. Hogy tudniillik, nálunk a millióknak alkalmuk van szemtől-szemben találkozni közéleti tisztségviselőkkel, és a mi tévénkben is van több ilyen műsor. De ők a Hatvanhatról akartak írni, hát ezt emelték ki a demokratizmus csúcsaként, mert itt a „hatalommal” lehet vitatkozni, nemtetszést nyilvánítani. Bán János elmondja, hogy ez a műsor körülbelül három évvel ezelőtti találmány. — Elég hosszú ideig tartott, amíg elfogadtattuk házon belül, és a meghívottakkal is — teszi hozzá. — Mintegy negyedszáz adásunk volt, eleinte hathetenként, aztán már csak kéthavonta. Kell ennyi idő a felkészülésre. Arra terelődik a beszélgetés, hogy a műsor demokratikus arculata, a párbeszédjelleg valójában csak keret. A fő cél a tájékoztatás. A közbevetett kérdések, majd a szavazatok amolyan visz- szaigazolások arról, hogy a magyarázatokat mennyire fogadják el, vagy hogy mennyire értik meg. — Akkor tesszük fel jól a kérdéseket, ha megoszlik a közönség, ha vitatkoznak egymással. Ha hatvanhat igen vagy nem a válasz, akkor többnyire rossz volt a kérdés. — ön az adás előtt néhány nappal megjelenik a képernyőn, és kérdéseket kér. Ezek valóban bekerülnek a feltett kérdések közé vagy a felhívás csak előzetes figyelemfelkeltés? Egyébként nyugaton olyan vélemények is elhangzanak, hogy ez csak látszatdemokrácia, mert előre eldöntik, kiket hívnak meg, és miket kérdeznek. — A műsor úgy készül, hogy kiválasztjuk a témát. Kiválasztjuk a meghívandó vendéget — minden esetben azt, aki az adott területen felelős beosztásban dolgozik —, és ha elfogadja meghívásunkat, megbeszéljük a pilléreket, amelyekre fel kívánjuk építeni a műsort. Természetesen a beérkező leveleket felhasználjuk, de ez csak része a „játéknak”, mert a közönség szereti ott helyben a saját kérdéseit feltenni. Ezek izgalmasak, ezekre válaszolni kell. — Nem jutna-e több idő a lényegi információkra, ha — akár a levélbeli kérdéseket tömörítve — kettesben beszélgetne a vendéggel. Még ha ez látszatra nem is olyan demokratikus. — Volt 4-5 évvel ezelőtt olyan műsor, hogy „Megkérdeztük a minisztert”. Mi a közönséggel való kérdés-feleletet, a szavazást elevenebbnek, jobbnak tartjuk. Az egész világon — nálunk is — az interjúk uralják a tévét, a közönség kimarad. Pedig ha többen vagyunk, más a légkör, a meghívott vendég is másképp viselkedik. — Hogyan ítéli meg a műsort a tv vezetősége? — Három éve csináljuk, 1987-re is betervezték. Ez vélemény. De változtatni azért szeretnénk. Jó lenne kilépni a stúdióból, tágabb, kellemesebb környezetbe. Gazdagítani kell a műsor formáját, esetleg a tartalmát is, például két vendég meghívásával. — Milyennek látja műsorai utóéletét? Az első kérdésem, amelyre nem kapásból válaszol. — Elsőnek hadd említsem a műsor láthatatlan hatását. Tudniillik a leveleket odaadjuk a vendégnek, és ő válaszol rájuk. De belőlük rengeteg olyan információhoz jut, olyan véleménnyel szemBán János, a műsor szerkesztője besül, amellyel csak így találkozik. Nem dicsekvésből mondom: eddig még minden meghívott, még az is, aki eleinte erőteljesen szabadkozott, utóbb megköszönte a lehetőséget, amely számára is hasznos volt. Ennek örülünk. A műsor közvetett hatását abban látom, hogy beszélünk valamely jelenségről, elgondolkodnak a hallottakon, és ha nem is rögtön, de egy idő után változások történnek mind az intézkedésekben, mind a gondolkodásban. Ezekhez esetleg köze volt a Hatvanhatnak is. Az egyik első adásban az OTP vezérigazgatója volt a vendég, elhangzott, hogy több, köztük nagyobb kamathatású takarékbetétformának kellene lennie. Azóta ez megtörtént. Amikor az Állami Biztosító azóta elhunyt volt vezérigazgatója volt vendégünk, felvetődött: jó lenne egy másik biztosító is. Ma már van. Szabó Imre ipari államtitkárnak műsorunkban felvetették, hogy rossz a konfekció-mérettáblázat. Országos vizsgálat és változás következett. Persze ezeket a változásokat nem egymaga a Hatvanhat hozta meg, de a problémák benne voltak a levegőbeli, ezért néhány milliós nézettségű műsor igen nagy nyomaték, és siettette a változást. — De azért szeretnék valamit világossá tenni — hangsúlyozza a szerkesztő. — Nem biztos, hogy ha valamit a közönség sürget, a Hatvanhat többsége megszavaz, az okvetlenül helyes, megvalósítandó. A tévének, benne a mi műsorunknak a feladata nem a bíráskodás, még kevésbé az intézkedés. De az igen, hogy napirenden tartsák, ami az embereket izgatja. A televíziót sokan nézik, és az az igazi utóélet, ha tovább beszélnek az emberek az ott hallottakról. — Végül hadd kérdezzem meg: nem fél a kifulladástól? — Nem. A társadalom élete lüktet, új' meg új témák adódnak. Évente hatszor jelentkezünk, már várják a nézők.. A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy ebben a formában a közönség elfogadja a politizálást, a politikumot. , Erdős Márta A hitvitától a drámáig Egy polihisztor posztumusz könyve Hermann Istvánt nemrég hatvanévesen ragadta el a kérlelhetetlen halál. Szőkébben vett szakmájára nézve filozófus volt, azon kevesek közül való, aki a József Attilái ars poetica szellemében egész népének tanítását vállalta föl, tanítványai iránti szüntelen alázattal, a marxizmus eszmeköréhez hűen, de dogmatikus elva- kultságtól, szűklátókörűségtől mentesen. Mestere, Lukács György inspirációja egész életén át elkísérte: a gyakorlat filozófiájának módszerével perelt írásaiban a szocializmus egyes emberének tudati forradalmáért, a valódi közösségi léthez elengedhetetlen kiművelt emberfőként, a tömeg minőségéért. Valljuk meg, Hermann István olykor fájdalmas, elevenbe vágó diagnózisait napról napra igazolja az idő. Ebben a szituációban fölöttébb meglepő, hogy egy jónevű filozófus, egyetemi tanár a mindennapok „ring- jébe” száll: iskolatévében tanít, színházra-filmre éberen figyel, s katedratudósoktól szokatlan módon „vidéki” újságokban is publikál. Egyszóval: nyitottan egész életet él, mentesen a szellemi antidemokraták pöffeszkedő, arisztokrata gőgjétől. A szerző, sajnos, már nem érhette meg új könyve, A hitvitától a drámáig megjelenését. Posztumusz kiadványról van szó, bár az 1971 és 1983 között keletkezett tanulmányok és kritikai esszék zöme korábban már folyóiratokban, napilapokban napvilágot látotf. A kötet egészének gondolati-eszmei megalapozását is jelentik a Kultúra és szabadság című ciklusba gyűjtött művészet- és kultúrpolitikai tanulmányok. A plasztikus nyelvi (tehát gondolati) tisztaság, a fogalmazás közérthető egyszerűsége páratlan történeti felkészültséggel párosul a művészét évezredes, vallással szembeni szabadságharcáról beszámoló eszszében. A felépítményvita Magyarországon című tanulmány a sztálini nyelvtudományi tézisek ötvenes .évekbeli hazai interpretációit, s az ezzel kapcsolatban Lukács György és Trencsényi-Walf- dapfel Imre közötti polémiát elemzi, jelenünknek címzett észrevételekkel. Az életmódot tárgyaló esszé is már a jelenbe vezet át: a szocialista elvekkel sokáig összeegyeztethetetlennek tartott személyiség-önélvezet, vagyis a produktív személyiségépítés társadalmi fontosságát hangsúlyozza. Személyiségépítés, nem pedig személyiségrombolás, életélvezet, nem pedig közöny, vagy élvetegség, a valóság naturális birtokbavétele, de nem eltorzítása — sugallják Hermann Istvánnak a hetvenes években született színházi és filmesszéi. Thália világát a filozófusperspektíva a feje tetejétől a talpára állítja: nem színdarabokat és filmeket látunk, de saját életmódjaink analíziseit, valóság-kaleidoszkópot emberi rendszerbe szedve. Hermann István sokirányú figyelmét természetesen nem kerülhette el korunk uralkodó médiuma, szórakoztatója vagy (és) manipulátora, a televízió sem. Külön könyvet szentelt a tévének, s ezt a kötetet is áthatja a televízió (és a televíziózás) társadalmi helyének keresése. Most — egy könyvbe gyűjtve —, látszik csak igazán, mennyire naprakészen, ugyanakkor jövőbe-mutató- an, elemzőn volt képes ez a reflektív elme követni a szellem (szükségképpen a társadalmi valóság) rezdüléseit, irányulásait, Időtálló megállapításai, vitára ingerlő észrevételei egyként hasznára lesznek a jövendő „hitvitázóinak”, s mindazoknak, akik a múltba visszanézve próbálnak majd választ keresni a saját koruk, remélhetőleg emberarcú kérdéseire. Tódor János
