Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-19 / 298. szám
1986. december 19., péntek n lelkiismeret felderítőútjai Nagy érzékenységgel megáldott (vagy megvert?) versmondó Pálfy Margit, a Jókai Színház színművésze. Legutóbb arra vállalkozott, hogy Hervay Gizella és Szilágyi Domokos, két tragikus sorsú erdélyi költő verseiből állít össze előadói estet, Ez a nyár címmel. Meghívóján — néhány prózai sorral — elmondja, hogy Hervay' Gizella és Szilágyi Domokos olyan művészek, akik „szűknek érezve a mindenséget”: teremtettek. Az ő verseikkel szólok, helyettük. „Kiülünk a közös mennybolt alá” és kigondoljuk: hogyan éljünk tovább „büntetett előéletű történelmünk” jelenidejében. Pálfy Margit következetesen és hűséggel állítja ösz- sze műsorát, a versek egymásutánisága teljes gondolati ívvé igazodik, melyre tökéletesen illik a verssor: „a lelkiismqret felderítőútjai”. Azon túl, hogy jeleztük: sokszínű és nagy érzékenységgel megáldott versmondó estjén lehettünk ott a színház klubjában, azt is el kell mondani, hogy Pálfy Margit nemcsak mint versmondó kapott megérdemelt tapsot ezen az esten, hanem mint színész i$, aki tudatosan és pontosan alkalmazta az ide illő gesztusokat, mozgása a versek belső tüzét erősítette, s mindez egyetlenegyszer sem volt túlzott, vagy kiáltóan sok. Azt írja egy kötetében Szilágyi Domokosról Csíki László: „A költő annyi amennyi: örökké vált jelen idő. Ügy, ahogyan a költő az emberiség legérzékenyebb szerve: a szeme. Fáj a sötétségtől, de a túlságos fénytől is, fáj a felvert portól, és fáj, ha megérintik. És fájva lát. Ügy, mintha a fájdalomtól.” Fájdalmasan szép emlékezés volt ez az est a két tragikusan eltávozottról: Hervay Gizelláról és Szilágyi Domokosról. És még valami: esemény Békéscsaba művészeti életében. Kár, hogy kevesen voltak ott, akiknek ott kellett (lehetett) volna lenniük. (sass e.) Koszta Rozália „Kis ház Ajtósfalván” című olajképót láthatják olvasóink, a művész kiállítását pedig Gyulán a Dürer-teremben. Ajánljuk: keressék fel! Tartalmas, emlékezetes ünnepi program lesz Igaz mese a „háláról” Nagyon szeretek pecázni, hát úgy három hete kimentem a gyulai zsiliphez, hátha fogok kishalat. Ahogy közeledek a vízhez, úgy látom, mintha rabolna a csuka. Na, gondoltam, ez az én napom lesz. Ahogy közelebb érek, majdnem földbe gyökerezik a lábam. Nem csukát láttam, hanem egy gyereket a vízben, de már csak az arca volt kint, ahogy a fejét hátravetette, meg a két kezefeje. Ma sem tudom elfelejteni a gyerek szemében a halálfélelem iszonyatos tükröződését. Nekem is van egy hatéves fiam, mindjárt ő jutott az eszembe. Szinte őt láttam benne. Felmértem a helyzetet. Ott a nagy cső, ami majd egy méter átmérőjű, s ha beleviszi a kislányt az örvénybe, az isten sem menti meg, hogy beszippantsa. Nem haboztam, cipőstül, három melegítőstül beugrottam, csak arra vigyáztam, nehogy túlzottan a közelébe. Alábuktam, megemeltem, de a vizes kabát, csizma miatt nagyon nehéz volt. Hol én merültem el, hol ő. Aztán centiről centire haladtunk kifelé. Utólag bevallom, nekem sem volt valami biztonságos a helyzetem, mert ha elkap az örvény, hiába vagyok gyakorlott úszó, engem is elvisz. A parthoz közeledve már ott állt egy másik horgásztársam is, és neki kiemeltem a gyereket. Én még visszamentem a kislány csizmáját megkeresni. Nem mondhatom, hogy melegem volt, a víz nem lehetett öt-hat foknál több. Aztán bevittük a kislányt a gátőrházba, ott derült ki, hogy hétéves múlt, és hogy hol lakik. Kapott száraz ruhát, aztán elengedtük haza. Csak úgy sárosán, vizesen szedegettem össze a horgászcuccom, hogy menjek - haza, mielőtt baj lesz és nagyon átfázom, hát látom ám, hogy a kislány egy másikkal leült az útszélre és sír, nem mer hazamenni. Na, mondom magamban, ezen már ne múljon, hazakísérem a gyereket. Becsengetek, kijön az anyuka, éppen tévét néztek, mert a dolog úgy este hat-hét óra tájt történt, mire odakecmeregtünk, később is lehetett. Eleinte az anyuka nem ismerte meg a gyereket, mert hát fiúruhába volt átöltöztetve. Aztán jobban megnézte, és mondta, igen, ez az ő lánya. Akkor nekifogtam és részletesen elmondtam, mi történt. Hát, bizony nem hívtak be, csak a beszélgetésre kijött a kislány apukája, de nem szólt eleinte semmit. Aztán is csak annyit, hol van a gyerek ruhája? Higgye el, szólni sem tudtam. Egyrészt a fogadtatás miatt, másrészt, mert már engem is rázott a hideg. Másnap aztán elmentem a gátőrházba megkérdezni, eljöttek-e a gyerek ruhájáért. Mondták, hogy járt ott az apuka, de nem volt rá kíváncsi, ki volt az az ember, aki kimentette a lányát a vízből. A munkahelyemen elmeséltem, mi történt velem, mert másnap olyan beteg lettem, hogy nem tudtam bemenni. Most is az orvost járom, bár én azt hittem, engem nem érhet semmi, mert edzett, erős alkatom van. A történteknek pedig lassan három hete ... Megsúgták, hogy felterjesztenek életmentő éremre a munkahelyemről. Tudja, szó se róla, jólesik majd az is, de a lelkem mélyén mindig a szülők köszönetét vártam. Mégiscsak megmentettem a gyerekük életét. Ám a köszönet és hála elmaradt. Hát csak ezért meséltem el az egészet. Mert valahogy nincs ez így jól. Nagyon nincs. Hogy lehet az, hogy még a hála szavát is az államtól kell várni? Lejegyezte: B. Sajti Emese flz európaiság a kultúrszint mércéjéről Az egyoldalú és relatív igazságok ugyanúgy végig- gondolandók, mint a teljesebb igazságok. Engem erre késztetett a Békés Megyei Népújságban olvasott két nagyon jószándékú megállapítás. Az egyiket Pleskonics András „Tűnődés sok szemmel a nyelvtanulásról” című jó írásában (X. 8.) így veti fel: „— Vajon az emberek általános nyelvtudásszintje követi-e valamennyire az idegenforgalom növekedését? Mert országunk, népünk megítélése, európaiságunk múlik ezen, ha nem több.. A másikra dr. Földesi Béla kandidátusnak az előbbi cikkhez közölt hozzászólásában (X. 22.) figyeltem fel: „Tudomásul kell vennünk, hogy az idegen nyelvek tanulása és tudása nemcsak politikai kérdés, hanem kul- túrszintünk nemzetközi megméretése is!” Ki tagadhatná, hogy hazánk mai helyzetében, amikor gazdaságilag oly jelentős tényezővé vált idegen- forgalmunk és külkereskedelmünk — valóban nagyon igaznak tűnnek az idézett felismerések. De vajon ez a mérce csak a mi népünkre vonatkoztatható'? Szerintem ez nagyon egyoldalú és igazságtalan. Mert próbáljuk csak meg az európaiság nyelvtudási kritériumát azokra a npugateurópai nemzetekre is kiterjeszteni, amelyeknek kormányai szinte kisajátítják az európaiság fogalmát, és nemcsak kulturális vonatkozásokban. Hiszen az ő félkontinensnyi Közös Piacuk és államaik közös parlamentjének „Európai” előnevével eleve is azt jelzik, mintha csak ők lennének az igazi Európa. Nos, ha az idegen nyelvtudás csakugyan az európaiság mércéje lenne, akkor az angolok és a franciák európaisága és kultúrszintje a legalacsonyabbnak tekinthető. Európában ugyanis — a saját statisztikájuk szerint is — köztük a legkisebb a „külföldiül” beszélők aránya. (A túlnyomóan európai származású amerikaiak közt még nálunk is kisebb.) Vagy az idegen nyelv tudás mércéje rájuk — és különösen a két nyugateurópai nagyhatalomra — nem vonatkoztatható? Talán azért, mert ha a görög mitológia szépséges Európáját — kontinensünk névadóját — a magát bikának álcázó Zeusz elrabolhatta, akkor most a nyugatiak is megkísérelhetik Európa másként álcázott „elrablását”? Mármint az európaiság kisajátítását?! Az igazi európaiság és kultúrszint nemzetközi megméretésének tehát nem lehet kizárólagos, vagy elsőrendű mércéje a nyelvtudás. Mert különben az öt nyelven fő-' leg csak információkra képes hotelportásokat kellene az európaiság és műveltség csúcsának tekinteni, a mondjuk csak egy idegen nyelvet bezsélő tudósokkal szemben. És így minek minősülhetne például Einstein, aki hosszú amerikai emigrációja alatt sem volt képes jól megtanulni angolul? Ezért az igazi európaiságnak — az idegenn.yelv-tudás mellett, de attól függetlenül is — sokkal fontosabb jellemzője és követelménye a műveltség állandó gyarapítása. továbbá a népben, nemzetben és az emberiségben is gondolkodni tudás, akarás képessége. Ami pedig a valóban szükséges nyelvtudás „megméretését” illeti, ennél érdemes figyelembe venni Fekete Gyula író találó aforizmáját is: „Akár ha hét nyelven beszél is valaki, végtére csak egy nyelven gondolkozik. És ha ostobán gondolkozik, mind a hét nyelven ostoba.” Szenes Imre Tanulmány az eszményi formáról Kenneth Clark könyve: flz akt Sir Kenneth valósággal divatba jött Magyarországon. A Corvina kiadta — sajnos, nagyon szerényen illusztrálva — L eonardo-tanulmá- nyát, a Gondolat megjelentette a sajátosan nyugateurópai világszemléletű Civilizációt, s most kiadták Az aktot, borítóján egy Giorgione festette lenge leplű hölggyel, aki ‘ kézzelfoghatóan bizonyítja: fogyókúra nélkül is lehet egy nőnek „eszményi formája”. A harminc éve született könyv nem művészettörténeti összefoglalás, a meztelen test témájának vezérfonalára fűzve fel az események sorát. Aki olvasni akarja, nem csupán nézegetni — az utóbbi gyakori eset művészeti könyveknél —, annak már kell bizonyos ismereTiziano: Venus tekkel rendelkeznie. Nem csupán a művészet alkotásairól, hanem a művészet filozófiájáról is, különben nem sokat tud kezdeni egy ilyen megállapítással, hogy az „akt művészi forma, amelyet a görögök hoztak létre az V. században”, tehát „nem témája, hanem formája a művészetnek”. Hogy azután az egyiptomiak kétezer évvel korábban fennséges férfiak— tokát formáltak, sőt, nem magas rangú személyek, például korsót cipelő szolgalánykák ábrázolásánál a természetes testtartás megfigyeléséig is ezer évvel előbb jutottak el, mint a görögök, azon ne akadjunk fel — Kenneth Clark meggyőződé- ses híve mindennek, ami klasszikus és európai. Mert nála európai művész sem csúszhat el nagyon a szür- realisztikus felfogás, a nyílt erotika, a szenvedély őszinte át- és kiélése felé. Hiába tárta fel az egymásban gyönyört lelő meztelen testek csodás világát Hieronymus Bosch minden idők legkülönösebb oltárán — neve sem fordult elő a könyvben. Amadeo Modigliani modelljei meg talán túlságosan illetlenül tárták szét combjukat — a nagy olasz mester sem vétetett fel a fontos művészek listájára. Henri de Toulouse-Lautrec képein meg „egyszerűen rusnya nők ábrázolását” találjuk meg Sir Kenneth szerint... Nem folytatom, így is nyilvánvaló: Clark szemhatára az angol úré, aki szereti a finom harmóniát, s aki számára csak a klasszikus eszmény felől megközelíthető modern művész elfogadható. Picasso, Brancusi, Moore, Matisse, meg persze a régebbiek: Ingres, Courbet, Renoir ... Courbet-től természetesen az illedelmes ^k- tok. Ha tudomásul vesszük, hogy a szerzőnek van, egy bizonyos zárt határú világnézete, amelyen túl nem kíván pillantani, akkor e körön belül fölényes tudású kutató, kiváló elme működésének tűzijátékában gyönyörködhetünk. Már bevezetésként nagyon fontos dolgot határoz meg: „Az emberi test mi magunk vagyunk... még a legabsztraktabb akt is fel kell hogy * ébressze a szemlélőben az erotikus érzés valamilyen maradványát, ha csak a leghalványabb árnyékát is — különben amit képvisel, rossz művészet és hamis erkölcs.” Bizony igaz ez, még a pietak esetében is: a vallásos szenvedély nem áll messze a szerelmi szenvedélytől... Különböző megközelítésben dolgozza fel az emberi test formáját Clark: Apollón és Venus köré csoportosítja a férfi- és nőábrázolást, az utóbbinál figyelve az eszményítés égi és földi szemléletére; az antikvitás és a reneszánsz áll a központban e fejezeteknél, de eljutunk a barokkon át az impresszionizmus koráig. A továbbiakban a megmozgatott testet tanulmányozza, miként fejezi az ki egyrészt az energiát, másrészt a szenvedést, s annak ellentétét, az eksztázist, az elragadtatott gyönyört. „A másik eszmény” címén tárgyalja azokat a korszakokat, amelyekben a meztelen test nem volt épp kívánatos — vagyis a gótikát. S végül „az akt mint öncél”: ebbe Raffaello betlehemi gyermekgyilkossága — ahol a Heródes küldte katonák Ádám-kosztümben vérengzenek, hogy a művész csillogtathassa anatómiai ismereteit — éppúgy belefér, mint Brancusi három hengerből szerkesztett Aktja. A maga módján következetes, s ezért tiszteletre méltó művészettörténeti klasz- szikust kapott kezébe a magyar olvasó; kár, hogy az illusztrációk minősége néhol harminc év előtti, holott a könyv ára meglehetősen „korszerű”. (Corvina Könyvkiadó, 1986.) Székely András Matisse: Akt
