Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
1986. december 13., szombat o Serédi János: Másodvirágzás Arcom töredezik, vonásaim kiéleződtek. Tisztában ' vagyok magammal. Azzal is, hogy úgy nézek ki, mint egy panagály. Már csak a páva- toll hiányzik, mondaná a barátnőm, aki irigyli tőlem a Gatyást. Ahogy beléptem az ajtón és leültem ehhez a szélső asztalhoz, magamon érezem a mustráló tekinteteket. Azóta egyfolytában nyomaszt a szerelésem. A csipkés ba- tiszt ing mély kivágása, a testhez tapadó szürke szoknya combközépig érő slicce. De főleg a kalapom. Piros színben rikít a fejemen. Még szerencse, hogy széles a karimája. Kissé a szememre húzom, ami bizonyára némi kacérságot kölcsönöz a megjelenésemnek. A szememet is beárnyékolja. így hát elrejthetem a tekintetemét. Senki se olvashatja ki, mi zajlik bennem. Csak magam elől nem rejtőzhetek el. Pedig úgy volna a legjobb. Elrejtőzni saját magam elől. Valamikor szerettem öltözködni. Nyakra főre vásároltam a divatosabbnál divatosabb cuccokat. A válásom után változtam meg. Nem egyik napról a másikra, hanem lassan, ' fokozatosan, észrevétlenül. Belekoptam a slendriánságba. Nem volt kiért öltözködnöm. Erre a magyarázatra néhány hete jöttem rá. Azon a napon, amikor Imike meghívott egy étterembe vacsorázni. Valami rég nem érzett izgalom futott át i-ajtam. Riasztóan gyönyörű érzés. Kinyitottam a ruhás szekrényt és válogatni kezdtem a szoknyák között, hogy melyik áll rajtam a legjobban. Ekkor villant fel bennem az emlék. Egy lánykori barátnőm jutott az eszembe. Baba arcú. jó alakú lány volt. Majdnem két évig udvarolt neki egy fiú még se őt vette el, hanem a szomszéd lakótömbből egy másik lányt, aki meg se közelítette a barátnőmet. A szakítás után még többet adott magára. Akkor kezdte szőkíteni a haját. Kimondhatatlanul sajnáltam és tudatom mélyén meggyökeresedett az az érzés, hogy nincs szomorúbb, mint mikor egy nő saját magáért öltözködik. Magányos szépsége olyan volt, akár egy rózsáé a halottak napján. Nem emlékszem, tettem-e valaha ilyen ostobaságot, hogy egyedül beüljek egy presszóba. Lám, Imike kedvéért erre is vállalkoztam. Már több mint egy órája várom. Tegnap is vártam, jóllehet nem tettem ki magamat a kíváncsi szemek prédájának, mert otthon voltam, a lakásomon. Kétszer melegítettem fel a vacsorát, s ahányszor csak megnyik- kant a lépcsőház ajtaja, torkomon dobogott a szívem. De nem jött. Késő este telefonált. Lágy, sejtelmes hangján, bókokkal elhalmozva és halaszthatatlan elfoglaltságára hivatkozva, kimentette magát. Ugyanakkor meghívott ma estére ide, a sarki presszóba, hogy megünnepeljük a születésnapomat. Figyelmessége levett a lábamról. Honnan tudja, hogy ma van a születésnapom? Sejtelmem sincs róla. Ám igaz, ami igaz: ma vagyok negyvenéves. Imike pedig — kicsentem a zakójából a személyi igazolványát, amikor bement a fürdőszobába — a múlt hónapban töltötte be a harmincat, noha többnek adja ki magát, mert kedvemben akar járni, holott akár öt évet is letagadhatna. Vékony, majdnem törékeny testalkatú, és göndör a haja. Göndör és fekete. A szeme is fekete. Azt hiszem, van benne egy kis cigány vér, ámbár a dolognak ez a része hidegen hagy. Az sem érdekel, hogy hány éves. Én is letagadhatnék tíz évet a koromból. Tetszik a szeme, ahogy rám néz, egy kicsit najv, egy kicsit gyerekes, egy kicsit szomorú tekintetével. Azt hiszem, szüksége van rám. Néha olyan gyámoltalan, mint aki vakon tapogatózik a világban. Néha azonban rámenős. Szeretem, mikor szemére csúszik a haj. De legjobban azokat a pillanatokat, amikor rámenős. Csak azt nem értem, miért késik? Lassan másfél órája ülök ennél az asztalnál. Megittam két kávét meg egy üveg üdítőt. Mit csináljak? A pincér a bárpulthoz támaszkodik. Látszólag egykedvűen bámulja a cipője orrát mégis tudom hogy rajtam tartja a szemét. Rendeljek, vagy fizessek? Fizetek, döntöm el magamban. Igen ám, csakhogy bármelyik pillanatban betoppanhat Imike. A férjemre soha se kellett várni. Pontos ember volt. Az óra mutatójához igazította mindennapjainkat... Űristen, még mindig ezek az emlékek! Harmincéves se voltam, mikor kilépett az életemből. Becsukta maga mögött az ajtót és többé visz- sza se nézett. Minden' előzmény nélkül ment el. Veszekedni se veszekedtünk. Talán éppen ezért, mert készületlenül ért, olyan ürességbe zuhantam, hogy azt hittem, megőrülök. Ebben a fojtogató, kiúttalan sötétségben fedeztem fel egy pislákoló fényt, a saját fiamat. Azt a pattanásos arcú, vékony dongájú kanjaszt, aki akkoriban elsős gimnazista volt. Tíz körömmel csimpaszkodtam bele. Mindent megkapott, 'amit szeme-szá- ja megkívánt, mégis kiröppent a kezemből. Mihelyt elvégezte az egyetemet, megnősült. Csak egy fix pont van az életemben, a Gatyás. Nem várok tovább. Felállók és elmegyek. Idegesít a sarki asztalnál az a tar fejű férfi, ahogy rám mereszti a szemét. Olyan leplezetlenül bámul, hogy szívem szerint ráölteném a nyelvemet. Mit akarsz apukám, van valami hézag? Utálom az ilyenfajta pasasokat. Az ember soha se tudhatja, mi jár a fejükben. Vagy amolyan könnyen felcsíphető nőnek nézek ki? Ha volna bátorságom, kimennék a toalettre, hogy szemügyre vegyem magamat a tükörben. Talán úgy nézek ki. Ez a perverz alak mindenesetre azt gondolja. Ha ő, akkor más is. A végén elkezdenek suttogni rólam, s mire felocsúdok, körém tekerődik a város nyálkás, undorító nyelve. Egy magányos asszony ne járjon presszóba. Zárja magára az ajtót és penészedjen meg! Ilyen ez a város. A tar fejű fizet. Mivel elmegy, én maradok. Még egy fél órát engedélyezek magamnak. De csak ennyit. Egy perccel se többet. A sarki asztalt egy fiatal pár foglalja el. Ügyet sem vetnek rám. Fellélegzek. Sőt, körbe is nézek. Igen, felemelem a fejemet és körbe hordom a tekintetemet. Mögöttem a falon egy festmény. De hiszen ez a Gatyásé! Gatyás ugyanis festőművész. Ámbár csak amatőr, de neve van a megyében. Mi több. Pesten is volt már kiállítása. Különben a hivatali főnököm. Az osztályon nyolcán dolgozunk, csupa nő. Valamennyien irigylik tőlem a Gatyást, holott férjes asz- szonyok, s ennélfogva szeretnek az erkölcsi tisztaság pózában pöffeszkedni. Régen rájöttem magatartásuk nyitjára. Nem a férfit irigylik tőlem, csak úgy általában irigyek. Markukba akarják kaparintani, s legyezgetné a hiúságukat, ha udvarolna nekik. Irigységből, nevezték el Gatyásnak, hogy bosszantsanak vele. Ám nem egészen alaptalanul. Vékony a lába, nagy a hasa, s emiatt lötyög rajta a nadrág. Hovatovább, már mindenki így hívja a háta mögött, még én is. A hivatalban olyan tartózkodóan viselkedik velem szembe, mintha semmi közünk se lenne egymáshoz. Legalább is én így gondolom. Mások nem így vélekednek. Különösen akkor, ha behív az irodájába. Pedig hivatalos dolgokról beszélgetünk. Akkor se történik sokkal több, amikor a lakásomra jön. Hetente néha kétszer is meglátogat. Ki igaz, hogy le akart festeni. Térden állva könyörgött, hogy meztelenül álljak neki modellt, -eoha se tudtam magamat rászánni. Olykor most is előhozakodik. Ha csak egy icipicikét több férfiasság lenne benne! Pedig még csak ötvenéves. De az a lötyögő nadrág! Mégis örülök, ha jön. Megszoktam. Ha nem jönne, hiányozna. Mindig hoz magával valamit. Ha mást nem, egy szelet csokoládét. Eddig nyolc festményt kaptam tőle. Azt állítja, alkotásai közül ezek a legértékesebbek. Szürrealista stílusban készültek, s valamennyinek én vagyok az ihletője. Bár egyetlen egyen sem ismerek magamra. Néha megfogja a kezemet, nézi a szememet, simogatja a hajamat. Ilyenkor figyelmeztetem, gondoljon a feleségére. Elvörösödik a füle hegyéig. Holott ebben a játszmában a feleség nem oszt, nem szoroz. Ezt ő éppen olyan jól tudja, mint én. Józan ésszel mást érdemelne. Ha csupán ezen múlna. Szenvedélyes akarással magamhoz kellene ölelnem, vagy csak hagyni, hogy öleljenek azok a májfoltos, vénülő, venyige sovány szőrös kezek. Öt kellene várnom azzal a türelmetlen vágyakozással, amellyel Imikét várom. Pedig csak két hónapja ismerem ezt a fiút, aki valósággal belerobbant emeleti lakásom csendjébe azon az estén, amikor a gázszerelőt hívtam. Elromlott a tűzhelyem. Öt küldték, hogy megjavítsa. Zuhanyoztam, amikor csengetett. Csak a pongyolát kaptam magamra, hogy ajtót nyissak. Mellette álltam, és néztem, ahogy dolgozik. Mély tüzű szemével időnként ő is rám tekintett. Segíteni akartam, s nem vettem észre, hogy közben kinyílik a pongyolám. De most már egy percet se várok tovább. Velem senki se járassa a bolondját! — Pincér, fizetek! A fogashoz lépek, hogy magamra öltsem a felöltőt. Valaki megfogja a kezemet. Gatyás áll előttem. Arcán a mélyen ülő szempár, mintha sziklahasadékból meredne elő. És ez a szempár az örömtől csillog. — Köszönöm, hogy eljöttél. Néhány perc múlva kezdődik. — Micsoda? — motyogom zavartan. — Hiszen megkaptad a meghívót a kiállításom megnyitására, vagy nem? — Hogyne, hogyne —. s még nagyobb zavarba jövök. — Csinos vagy, gyönyörű vagy. Ez a kiállítás a születésnapi ajándékom. Gyere, siessünk! A színház előcsarnoka- zsúfolásig megtelt. A pénteki premierek valóságos gálaestek. A megnyitó után megnézzük az előadást. Van két tiszteletjegyem. — És a feleséged? — nézek a szeme közé. Kapkodva szedi a levegőt. — Miért hozakodsz elő megint velef Csak egy szavadba kerül és elválok. Szívtelenség volt beleszórni. — Ne haragudj! — suttogom őszinte megbánással. — Kérve kérlek, ugye velem maradsz? — Igen — válaszolom. Pedig tudom, hogy ígéretemet nem tartom be. Aho°y alkalom adódik, talán mindjárt a kiállítás megnyitása után, vagy a felvonások közötti szünetben .kisurranak a színházból. Beülök egy taxiba és kimegyek a lakótelepre az éjszakai bárba. A múltkor is ott találtam rá Imikére. Salvador Dali műve Belányi György: Felnövök a fű felett a fény mögött az arcaimban felnövök és minden olyan mintha jó ahogy nekem neked való — arcaim visznek messze el az ember végül földre lel a csontjaimban felnövök ■a fű alatt a fény mögött Szerelem-madár Benyó Judit verseskötete Van költészet, amelynek nincs szexusa, ennek van: félreismerhetetlenül nőnemű. Asszonyi költészet,, indulataival, lázaival, zaklatott szerelmi sikolyaival, anyasiratá- sával, káprázataival. Szöveg- részlet, tételesen, nem sok árulkodik a szerző nőmivol- táról (egy-egy emlékfoszlány befont hajáról, a belé tűzött virágról), annál inkább az érzelmek formátuma, a feloldódást sóvárgó odaadás, a lélegzet ritmusa, a körbecsa- pongó tekintet madárkás röpte, a mező ejtőző teheneiben is kisbabákat láttató képi fantázia. Árulkodik hát a látásmód karaktere, a gesztusok lágyabb ívelése, a lélek feminin tünetrendje, üdveinek, válságainak teljes szindrómája. Mindehhez a költő beszéde egyszerű, mint a hétköznapok emberéé, verseit az érzelmek heve szárnyaltatja, és korbácsolja sokszor az ekszr tézisig. Képei csak ritkán artisztikus találatok, de élet lüktet bennük, kitapintható- an, mint a bőrközeli ütőerekben. A meztelen lélek vacogása, lázainak forrósága oly közvetlenül érzékelhető, mint a testi érintés legősibb kommunikációjában. A valóság darabjait a belső látás kiemeli naturális összefüggéseikből, és szelíd szürrealizmussal a lélék új rendjébe állítja: ami velük történik, a.z valami naiv gyermeki animáció. A behunyt szemek másfajta, szelektív látása fokozott fénybe állítja a megstilizált részleteket. Az érzelem kiárad, ellenállhatatlanul birtokba veszi a világot, s ahogy felmutatja, annak hitelét az erős költői verbalizmus teremti meg. A szavak ereje elhiteti a képileg valószínűtlent, az abszurdot is. A valóságot nem leírja, inkább kitalálja, és éppen ez a megragadó: a teremtő erő moccanásait tapintjuk ki benne. A rikító részletek közt élet sürög, de olykor — előkészítetlenül, mint a valóságban is — átsuhan a színen a halál. Groteszk fin- torú arca e sok élet közepette alig félelmetesebb, mint egy riogatónak kifaragott töklámpásé. Néha a legba- nálisabb közhelyek izzanak föl a magasfeszültségű érzelemtől, és válnak meggyőzővé. Nem intellektuális líra ez, semmi sincs tőle távolabb, mint annak szándéka és kísérlete, hogy örök igazságokat fogalmazzon a létről, s hogy ezzel valami filozófia felé keressen utat. A lélek egyedi pillanatai omlanak bele a versekbe, a szív árapályai görgetik a maguk hordalékát, amelyben minduntalan ráismerünk a magunk életének sodródó darabjaira, törmelékére is: mindnyájan azonos emberi sors eróziójának vagyunk kitéve. E versek zenéje csupa staccato és fortissimo, a boldogság el-elfúló hangú követelése. Kiáltozás az ólálkodó magány csendjében. A költő ritkán kísérli meg, hogy hagyományosabb formákba szorítsa áradó sugallatait. Skandálható ütemei, verslábai nincsenek, ritmikája szabadon szökell, mint fénycsóvába fogott kiskecs- kéi, csikói, lepkéi, madarai. Spontán alakuló szövegeiben itt-ott szokatlan szólelemények bábáskodnak a gondolat világrajövetelének zaklatott aktusánál (kígyóként összeguborogva, csilingőző habok). 'E versek taszítanak is, vonzanak is. Minél jobban kinyílik kíváncsiságunk e meztelen lélek mutatványaira, a maga válogatta díszletek közt, annál inkább vonzanak, és kerítenek hatalmukba. Fény és szépség sugárzik belőlük: az egyediségben felszikrázó humánumé. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.) Szúdy Géza Benyó Judit versei: Gyakran gondolok Gyakran gondolok anyámra — zápor után a fák illatát belélegzem. Anyámnak nevezem a levegőt és a földet és csak állok az ajtónak dőlve, szerelmesen. Most bűnbánóan megcsókolnám anyám kezét és félve megölelném! A rózsák fejét ledöntötte a gyors vihar, akár egy vértanú, járok-kelek és mutogatom a sebeimet. Hűségem Ha szótfogadónak születtem volna, most én a te fehér kancád lennék, előtted ugrándoznék előtted táncolnék! Nagy, fekete számmal elmotyognám a hűségemet és csengőmmel örömöm óráját csengetném! Apró, kék virágok díszítenék fejemet, hi fehér kancád lennék! Gyere szeretni! Alkonyodik, füst és őszirózsa-illat kering a kertben, az utcán szédülnek a lombkoronák — két szememben orkán süvít végig, csók-förgeteg! Emlékeink sokáig dörömbölnek, játszanak velem, nevetnek, sírnak, vígasztalnak! Belémkgrmoltak a vágy tigris-karmai, gyere, itt a szerelmes idő, gyere szeretni!
