Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
1986. november 1., szombat képriportja Ilyen is van Hogy egy kis vidéki múzeum (a „kis vidéki múzeum” ezúttal nem azt jelenti, hogy jelentéktelen, sőt!) baráti köre arra is odafigyel, mi a dolga sok-sok évtizedet megélt tagjaival? Mondhatnánk, természetes. De mondhatnánk azt is: elüt a gyakorlattól, mely inkább azt példázza, hogy nem nagyon figyelünk oda a sok-sok évtizedet megélt emberek életére, pályájára, valahogy kifutnak kezünkből a napok, az órák, meg aztán volt idő, amikor túlünnepeltük magunkat. Hegyesi Jánosról és a szeghalmi Sárréti Múzeum baráti köréről van szó, mely megtisztelte az október 18-án 87. születésnapját ünneplő parasztköltőt és pár évtizeddel ezelőtt aktív politikust azzal, hogy összeállította a bibliográfiát, mely híven tükrözi, ismerteti egész pályaívét. A nagyalakú, barna, keményborítós kiadvány „kézirat gyanánt!” megjegyzéssel kerül majd el azokhoz, akik szeretik és tisztelik Hegyesi Jánost és többet akarnak tudni róla. Miért is mondható örömmel erre a vállalkozásra, hogy tiszteljük a jó szándék megvalósulását, mert íme, „ilyen is van”? Azért, hogy minél több legyen, hiszen (látható) nem is annyira az anyagi, mint inkább a mozgósítható szellemi eszközök sikere ez a bibliográfia, magyarán: elsősorban arra volt szükség, hogy legyenek vállalkozók, akik feltérképezzék Hegyesi János életét, nem sajnálva sem időt, sem fáradtságot, összegezték munkásságát. Szép ajándék, példát adó ajándék! Az sem .mindegy (legalábbis számunkra), hogy Hegyesi János írásai, versei legfőképpen az utóbbi két évtizedet számolva, nagyrészt a Békés Megyei Népújságban jelentek meg. * * * Borzasztóan lehangoló műsorba hallgattam bele valamelyik kora este. Éppen az Ötödik sebesség zajlott, és éppen arról csevegtek különös lelkű fiatalok, . hogy „minálunk csak pénteken, szombaton és vasárnap fordul elő, hogy balhék vannak a szórakozóhelyen”. Hosszasan és valamiféle rettenetes humorral ecsetelték, hogy ilyenkor, ha egyszer rúg valaki, rúg az másodszor is, és nem szalad haza az anyukájához, akit ütnek. Mondhattam volna magamnak, hogy oda se neki, ilyen is van, de aztán gyorsan rájöttem, hogy nem lenne igazam. Mert (sajnos) ezerszámra (!?) élnek fiatalok, úgy bele a nagyvilágba, hogy ezek a hétvégi balhék az egyetlen esemény az életükben. Amikor primitív kis vágyaikat kiélhetik, amikor az effajta vagánykodás a szabad idő tartalmas eltöltése. Hogy mást se látnak a videofilmeken, mint együgyű verekedést? Hogy (majdnem) mást se látnak a mozikban, mint együgyű verekedést? Hogy (majdnem) mást se látnak a kilószámra megjelenő képregényekben, mint együgyű verekedést? Hogy talán attól lesz valaki igazán felnőtt, igazán férfi, ha belemászik a másik arcába, meg (alkalmanként) bicskát nyitogat? Ezért volt számomra borzasztóan lehangoló ez a rádióműsor, és ezért éreztem jó darabig a súlyát a felelősségnek, ami mindenkire hárul(na). Gondoltak már erre, amikor agresszíven randalírozó ifjakat kerülnek ki az utcán széles ívben? * * * Magyarország „hangulatország” — mondta egy közművelődésben, művészeti életben jeles személyiség. Nem a neve fontos, hanem a találó megállapítás erről a „hangulatról”. Ha tagadjuk, ha nem: ilyen is van. És nem is jelentéktelen a hatása, mi több: meghatározó sok esetben. Közel áll hozzá a „közérzet” vagy még inkább a „közhangulat". Ha azonban azt is megvizsgáljuk, hogy mitől változik, mi befolyásolja ezt a közérzetet, közhangulatot, az első helyek egyikén a kimerítő információ áll. Hogy ne más mondja, hanem mi mondjuk el azt, amit el kell mondani. Hogy tartsuk egymást felnőtt embernek, akik megértik a tiszta, nyílt beszédet. Miben, hol, mikor, miről? Talán az a legkézenfekvőbb, ha azt mondjuk: nemcsak ünnepi alkalmakkor. Hétköznap is, kis és nagy ügyekben egyformán. Hogy jó hangulatunk I legyen. Szükség van rá. ___________________Sass Ervin „Gy ermekkorom köt ide...” Találkozás Tábori Nórával Először mintha kissé távolságtartó lenne, de aztán ugyanaz a vidám, jókedvvel mesélő, kedves személy, akit a tévéből, mozivászonról és színpadról sok száz alakban ismerünk. Tábori Nóra kétszeres Já- szai-díjas Kiváló Művész Békéscsaba vendége volt október 28-án, kedden. A TIT Békés Megyei Szervezete hívta meg az értelmiségi klubba. Egyenesen egy tv- forgatásról érkezett. A készülő filmben Blaha Lujza édesanyját játssza. Kérésünkre pihenőidejét áldozta egy beszélgetésre a Körös Szálló presszójában. Elegáns. Természetes és összeszedett minden szava, mozdulata. Végig friss, fáradhatatlan az elbeszélésekben, a válaszokban. Olyan éles elevenséggel idézi fel történeteit, mintha a múlt héten történtek volna: — Erdélyi származású vagyok, de békéscsabainak vallom magam, ide mindig haza jövök. Temesvárról, kislány koromban, 1938-ban kerülem Békéscsabára. Többfelé is laktunk a városban. Hosszú-hosszú idő után, hat évvel ezelőtt jártam itt. Pedig ismertem a várost, mégis majdnem eltévedtem, annyit változott. Benéztem egykori iskolámba, aztán eljutottunk a régi házhoz, a Berzsenyi utcában; az Aulich utcától a negyedik-ötödik lehet. Természetesen minden megváltozott, de — nem fogja elhinni — az udvaron még ott állt ugyanaz a kajszibarackfa, amelynek gyümölcsét kislány koromban úgy imádtam. Mondanom sem kell, a könnyeim kiserkentek. És elcsentem a kerítésen átnyúlva egy szál rózsát, amit azóta is őrzök. A halastóhoz akkor kocsival nem jutottunk el, pedig nem akármilyen emlékeim fűződnek hozzá. A kacsáink úsztatása közben, a partján olvastam ki először Shakespeare összes drámáit. — Talán jobb is, ha most sem keresi, mert azóta fel- töltötték. Emlékezzünk tovább. Milyen képek idéződnek még fel a régebbi időkből? — Emlékszem a kisvasúira. Itt, a téren volt a végállomása, most is hallom, ahogy fütyült, amikor elindult. Itt ismertem meg a vidéki élet szépségeit, az estike illatát... Az állatszeretetem és a kertészkedő szenvedélyem is a fogékony gyermekkornak ebből az idejéből maradt meg. Sajnos, a nagykovácsi kertem már nincs meg, viszont igazi barátságban élek törpe schnauzeremmel. Név szerint: Trézsivári Hokki Samu Simeon (az újságíró egyszeri hallás alapján jegyezte le ...!) — Samu. — Kik jutnak eszébe gyermekkora Békéscsabájából? — Ó, nagyon sok arc és név: a szomszédok, a tanítóim, a jó ismerősök, Zelen- jánszkiék és mások. Remélem, az estemen viszontlátom néhányukat. (A TIT értelmiségi klubjában az est első perceiben, egy meghatott összenézés jelezte, hogy felismerte egykori tanárnőjét, Kircsi Ist- vánnét.) — Hogyan emlékszik az akkori csabai színházra? — Akkor még nem volt állandó társulat. Éppen a Balogh-féle színház játszott. Én korábban táncolni tanultam. Ekkor voltam 12 éves. Fejembe vettem, hogy fel fogók lépni, de bátorság nem volt elég. A kapu ma is ugyanaz. Harmadszor próbáltam belülmerészkedni rajta, amikor végre megszólítottam az udvaron állókat, akik először derültek megjelenésemen, de azután odavittek az igazgatóhoz. A legközelebbi operettben már táncolhattam. Sikerült. — Milyen volt a szellemi élet a városban akkoriban? — Nagyon komoly kultúráiét folyt itt, elsősorban az Auróra-körrel kapcsolatban. Szarnék doktorék ismeretsége révén eljutottam a kör rendezvényeire. Egy emlékezetes esetem is fűződik az egyikhez. Furcsa mód, már nem ismerik a nevét, de akkor Nyizsinszkij után a legnagyobb táncos volt Harald Kreutzberg, ő szerepelt a városban, amikor én éppen kórházba kerültem. Mit tehettem, kiszöktem. _ Visszatérésemkor volt is bonyodalom. De a bajban mindig akad egy jóságos Margit-nő- vér, aki elsimítja a dolgot, mint akkor, Becsei főorvos úrnál az én ügyemet. — Hogyan lett színésznő? — Mint említettem, előbb táncolni tanultam. Édesanyám tanácsolta ezt, aki rossz tartásomat kifogásolta. Színészi pályámon sok hasznát vettem a tánctudásnak. 15 éves koromban végeztem el Szegeden egy színészképző iskolát, azóta nem is váltam meg a színpadtól... Pleskonics András Fotó: Kovács Erzsébet MOZI Keserű igazság Nem kapkodták el a Keserű igazság című film bemutatóját : elkészülte után éppen harminc évig aludta Csipkerózsika-álmát a „dobozban”, mire a közönség elé került. Se nézni, se véleményt mondani róla nem lehet úgy, mint ahogy egy mai alkotással tennénk, de még a felújításokhoz sem lehet mérni. Különleges eset. Izgalmas feszültségekkel telítette, de hellyel-közzel avíttá is minősítette a művet az eltelt három évtized. Megváltozott a közeg — szerencsére! —, ahol szándéka szerint hatni tudott volna. Bár távolról sem élünk gondtalanul, de mégis mások a gondjaink, mint 1956 nyarán, amikor Várko- nyi Zoltán elkészítette ezt az akkoriban gyújtó hatásúnak is elképzelhető művét. Csakhogy másfajta lángok csaptak fel azon az őszön, érthető, ha nem került műsorra a Keserű igazság. Ki bolond parazsat szórni a tűzre, amikor a háza ég? Ám, hogy miért nyúlt ilyen hosszúra a film tetszhalála, lehet rajta vitatkozni. Művészi értékeit tekintve, nyilvánvaló, hogy nem efféle „szempontok” miatt maradt el a hajdani bemutató. Jól átgondolt, pontosan felépített, hatásos képsorokat komponált Várkonyi Zoltán. Népszerű színészekre, a korszak sztárjaira bízta a szerepeket, akik közül sokan immár filmművészetünk klasszikusai lettek. Milyen fiatal a vásznon Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, Szirtes Ádám, Sinkovits Imre. De nagyon szívszorító e megkésett premieren Ruttkai Éva. Tanúi lehetünk, miként teremt életet néhány mondat, egy-két mozdulat köré Bánhidi László, Ascher Oszkár, Molnár Tibor. Mégis, mindennek ellenére, nem olyan „nagy film” a Keserű igazság, amely indokolná a filmforgalmazás önkritikájának is beillő kései feltámasztását. Sokkal inkább a mű mondanivalójában keresendő a hosszú szilencium oka. Az ötvenes évek túlhajszolt építkezéseit, frázispuffogtató, embertelen, tehát a szocializmus eszméjétől idegen morálját mutatták be az alkotók. Félre nem érthető módon! (Ami akkor filmes nyelven megírt tiltakozás volt, sajnos, mára didaktikus tanmese lett, s a sematizmus világát szétrombolni vágyó képek maguk is hordozzák a beidegzett „nézőpontokat”.) Megértem, ha 1957-ben nem ezzel a filmmel nyitottak a mozik. Akkor nem szolgálta volna közös dolgainkat. Nem mintha hirtelenében tárt kapukat döngetne. Sokkal inkább szétrombolva voltak nemcsak a kapuk, de megrongálódott a felépítmény is. Okos rend kellett, nyugalom, elképzelhető jövő. Csakhogy időközben az élet minden területén igyekeztünk feltárni' a múlt hibáit, szembenézni és leszámolni velük. Filmek is készültek, amelyek utólag térképezték fel az ötvenes éveket. Vajon miért nem láttuk a dúsan sorjázó alkotások közt azt a munkát, amely jelenidejűségével volt bátor és izgalmas? Ha pedig az évtizedek során sokat megőrzött az aktualitásából ez a film, bizony nemcsak keserű, de végre okulásra méltó lecke. (Andódy) I IT I 'i Ei ü hT [ij Í nI!I I fei! Ill i Ml! 1/^íIÍIh1Fí1
