Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
1986. november 29., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Bearanyozni azt a biciklit Sok embert ismertem Orosházán gyerekkoromban, talán ezért is nehéz előszedni az emlékekből az ismerősöket. A legszélsőségesebb dolgokra inkább emlékezik az ember, jellegzetes figurákra, akikbe ha kellett, ha nem, belebotlott, akik úgy hozzátartoztak a község arculatához, mint az öregtemplom, vagy a polgári iskola, vagy a Hősök szobra. Nagy Gyulát nem ismertem közelebbről, tehát ritkábban láttam, mint másokat , de arra jól emlékszem, hogy mindig ment valahová, kerékpárt tolt és sietett. Ennek bizony ötven éve. Vagy negyvenöt. Egyszóval: sok. Én akkor gimnazista, elsős, vagy másodikos és nyolc év gimnázium még előttem, ő akkor (ha belelapozok új könyvébe, és rálelek az adatokra): állami tanító a Pesti utcai iskolában. Hogy mindig sietni láttam, oka volt annak is. Egyrészt, mert Nagy Gyula tanító úr mindig sietett, és Nagy Gyula, Gyula bácsi most is siet. Hetvenöt évesen fürge járású, sietős beszédű. aki nem nyugszik addig, amíg el nem éri azt, amit akar. Sokat elért. Ott van a neve a Nagy Néprajzosok között, ahogy Szenti Tibor, vásárhelyi író barátja, a november 17-i szerzői est házigazdája írta éppen a Nénúiságban: „Nagy Gyula nemcsak Orosházáé.” Töprengek most: mit is írjak róla? Kezdjem az életrajzával? Nem arra való az alkalom. Gondoljak arra. hogy aki egyáltalán nem ismeri, azt érdekelheti minden részlet? De hát van-e olyan ember, aki egyáltalán nem ismeri Nagy Gyulát? Orosházán biztosan nincs. Azokban a körökben pedig, ahol számon tartják a szakmabelieket. ott is ismerik. A múltját, a makacsságát. a hitét. Meg azt is, hogy ez a háromnegyed évszázadot ünneplő fér.fi nemcsak Nagy Gyula, Gyula bácsi, tanító úr, nemcsak ennyi. Dr. Dan- kó Imre címzetes egyetemi tanár mondta ki ugyancsak hétfőn, amikor két megye (Békés és Csongrádi hivatalosai ünnepelték emlékplakettekkel. ajándéktárgyakkal, piros rózsacsokrokkal, hogy Nagy Gyula: jelenség. „Tiszteljük ezt a jelenséget. elismerjük hatását, és felnézünk rá." Tényleg: mit is írjak róla. hogyan keressem az utat. ahová meginvitálva olvasóimat. elmondhatnám róla a legfontosabbakat? Hogy mitől lett jelenség, hogy miért mondta róla Darvas József, a félegyházi képzőben iskolatársa a "készülő orosházi monográfia munkálatai közben: -Ez egy szent!” Kérdezném most. tréfálkozva, hogvan is értette? Darvas azonban már nem tud válaszolni rá. Gyula bácsi pedig hamiskásan mosolyog. ..Hát tudod. úgy. hogy élelmes szerkesztő voltam. Mit mondiak? Darvas szerzett nekünk finom importpapírt a monográfiához. Meg megírta henne Orosháza történetét negyvenöt után a hatvanas évek eleiéig.” Még mindig: hogyan legyen tovább? Érdemes-e szót eiteni arról, hogy életem első riportját (nem vé-' letlenül!) tizennyolc évesen az orosházi múzeumról írtam? A római tőrről, amit a Gvonárosi-tó kotrása közben találtak? Nagv Gyula mutatta meg nekem azt a bronzfegyvert... Meg a múzeumot, ami akkor egyáltalán pem hasonlított a mostanira. Ahol hétfőn, amikor háromnegyed évszázadát ünnepeltük, körbevitte az érkező vendégeket, hogy lássák: készül a Nyolc nemzedék című új kiállítás, és gazdagabb lesz a réginél. „Csak nézz körül, mondta nekem is, nincs még készen, de aki látni tud, az látja, mi lesz itt Orosházáról." Láttam, és én is, a régen Csabára költözött orosházi, tudom, hogy eltöltők majd ott fél napot, vagy több napot (de jó lennel), és közelebb lépek szülővárosomhoz. Emlékeim támadnak fel, és nem félek majd az emlékektől, mert városom jövőjét kutatom, amikor a múltjába elmerülök. Milyen jó emberismerő ez a Gyula bácsi! Aranyozni kellene a biciklijét, meg a hátizsákját, amivel a tanyavilágot járta, amivel beautózta a vásárhelyi pusztát, meg a spirálfüzeteit, amikbe írt, meg a tisztázatokat, amikbe átírta a jegyzeteit, paraszt munkatársai szavait, tudósításait az apák. nagyapák. dédapák életéről, a Nagy Pusztán, a száguldó szelek világában. Képeket látok, melyeknek főszereplője Nagy Gyula. A kis irodáról, az orosházi múzeumban, ahol élete negyven évét töltötte, ami a lakása volt szinte, és ahol mú- zeumszeretetre, tiszteletre (népszeretetre?) nevelte gyerekeit. diák vendégeit, és megosztotta velük a csíramáiét, vagy a sült tököt, ebédidőben. Képek arról, hogy azt meséli: lehet, hogy nem tetszik valakinek, hogy néprajzi könyveket ír, hogy Erdeivel levelez, hogy Darvas a barátja, és számon kérik rajta: miért, nem nyitottabb az orosházi múzeum? Miért nem tart több népművelő előadást? S ezt pont neki, a néptanítónak mondják, aki az egész életét... Persze, hem most volt ez. Hatvanvalahányban. De a konfliktus keménynek bizonyult. És sokáig feloldhatatlannak. Tőle tudom (meg le is írta a most megjelent könyvében, a Négy évtized Orosháza múzeumában címűben), hogy odáig fajult a dolog: még a leváltását is pedzegették. „Nem tagadom, e hír hallatán nem jól éreztem magam, és féltem. Napi munkám végzése során minden lépésnél éreztem az alaptalan vádnak a súlyát. Fűnek-fának panaszkodtam, védekeztem.” Végül rátalált .az igazi orvosságra: összeírta előadásai címét Orosháza történetétől az orosházi múzeum népművészeti kincseinek ismertetéséig, és beadta ott, ahol kell. Hozzáírta még, hogy szívesen vállal előadást tiszteletdíj nélkül is, szállítóeszközt nem igényel, vállalja a szervezést. „Egyetlen előadást sem szerveztek számomra!” — kiált fel új könyvének 64. oldalán. „Nem csüggedtem: városunkban 24 üzemet kerestem fel, s mindenütt az illetékesek markába egy körlevelet nyomtam. Ezen az állt, hogy szívesen vállalok teljesen ingyen ismeretterjesztő előadást, ha megtisztelnek engem meghívásukkal... Amikor az utolsó üzem ajtaját becsuktam, s hazafelé baktattam, kezdtem szégyellni magamat,' hiszen eddig csak a kurvák álltak ki a sarokra, ahol kínálgatják magiakat, s most én is ezt tettem a tudományos ismeretterjesztéssel. De mégis boldog voltam, mert 24 üzem közül 4 helyen igényelték az előadásomat!. ..” Most látom, milyen kishitű is vagyok, hogyan vezessem elő Nagy Gyulát, az eltelt háromnegyed évszázadot, a néptanítót, a néprajzost, a muzeológust, a jelenséget. Azt, hogy nyílt, hogy őszinte, hogy megszállott ember. Hogy netán „szent”, ha Darvasnak igaza volt. Hogy jelenség, az most már kétségbevonhatatlan. Hogy első könyvét, és utána a többieket, amit a vásárhelyi pusztáról írt, tankönyvféleként forgatják az amerikai egyetemeken, talán nálunk is. Hogy volt idő, amikor arrafelé jobban ismerték, mint errefelé. Hogy most, hetvenöt évesen piros rózsacsokrot is kapott. Hogy odaállt elé egy volt tanítványa, a Gyulai úti osztatlan tanyasi népiskolából, akkor Horváth László 4. o. t., most osztályvezető-helyettes a Hazafias Népfrontnál, Pesten; szóval odaállt Nagy Gyula elé, és azt mondta: „Tanító úr jelentem, az a régi jutalomkönyv, amit nekem tetszett adni 1937. június 5-én, megvan. Itt van a kezemben, őrzöm, vigyázok rá." A szerzői est, az ünnepi, az nagyon szép volt. Lélekemelő, nyílt, emberi hangulatú. A vallomás is (mit vallomás?!), az emlékidéző szavak egyszerűek, egyszerűségüktől fényesek. (Mit fényesek?!) Qlyanok, hogy „most arról mesélek nektek, miért szeretem a hivatásom". Miért is? „Megkérdezik tőlem: miért kedvencem a mákos guba? Nem tudom. Csak. Miért szeretem a hivatásom? Nem tudom. Csak. Én mindig tenni, alkotni szerettem. Egy parasztgazdaság beállítása: alkotás. Egy családi ház felépítése ugyanúgy. A múzeum szintén. A gyűjtés, kutatás, írás: mi lenne más? Egyszer egy pesti fiatalember megkérdezte tőlem: — Tessék mondani, ki patronálja önt? Meglepődtem, aztán mondtam neki: — A jóisten. Majd megmagyaráztam, hogy engem a magyar állam fizet, kötelességem tisztességes munkát végezni. Miért szeretem a hivatásom? Mert hagytak dolgozni, nem ölték meg bennem az igyekvő, szolgálni akaró embert. A jó gazda a húzós lovát sose üti, engem se ütöttek." Ezen a szerzői esten elevenített fel egy évekkel ezelőtti emléket Szenti Tibor. Hazautazóban volt Vásárhelyre, vendéglátója kikísérte az állomásra. Az orosházi öregtemplom előtt megállt, ■és kalapot emelt. „Miért tette. Gyula bácsi?" „Mert van odabent négy márványtábla, és az egyiken a sok név között Nagy 11. István. Az apám. Meghalt az első világháborúban." Olvasom abban az új könyvben S. ,Nagy Anikó cikkét. „Ahogyan a lánya látta." Tessék csak figyelni: „A múzeumi kerékpár csomagtartóján kijutottam a csodálatos vásárhelyi pusztára. Igyekeztem pontosan megjegyezni mindazt, amit az öreg Szántay bácsinál láttam és hallottam. Nagyon fontosnak éreztem magam, mert apám azt mondta, hogy mi most az utókornak dolgozunk, ,s ha mi nem jövünk, itt minden nyomtalanul eltűnik, annak pedig nem szabad megtörténnie.” ‘ Szembenéz velünk Gyula bácsi. Beszél, beszél. Eltűnnek körül a falak, a videó- kamera. a reflektorok, és kilátunk a beláthatatlan vásárhelyi pusztára. Aztán szünetet tart, mintha mondani akarna még valamit; de nem teszi. Csak egy kérdő mondata van, hozzánk: „Világosan beszélek?!... ” Világosan beszél. Egészen világosan. Be- kell aranyozni azt a kerékpárt, ha megvan még! Sass Ervin „A jó gazda a húzós lovát sose üti.. Fotó: Gál Edit • sí . Varga Géza: Posztyenka Impressziók Varga Géza kiállításáról Varga Géza szobrászművész békéscsabai kiállításán a művek első átnézése után az volt az első gondolatom, hogy nagyon szereti az anyagot. Azt az anyagot, amivel dolgozik, amivel formát teremt, amivel kifejezi gondolatait. Teljes eddigi életmű-kiállítás ez — puszta becslés alapján mintegy 50 szobor és vagy 150 érem —, valószínűleg ezzel is magyarázható rendkívüli változatossága anyagban, stílusban egyaránt. Gipsz, kő, fa és túlnyomóan bronz a szobrok anyaga, műfajilag: kisplasztika, portrészobor, köztéri méretű művek, érem, relief. Ezen belül — talán nem is stíluskísérletek a helyes kifejezés, hanem — anyagformáló kísérletek sora. A különféle anyagok karakterének kutatása, felfedése és mesterségbeli imitálá- sa teszi szokatlanná és meghökkentővé néhány munkáját, mint pl. a „Moldvai éjszaka" csillagos égboltozata, a „Nagyapám” hatalmasra rakott szénakazla, vagy a „Posztyenka” faházikója — bronzból. A művek egy másik csoportja az illanó pillanatokat („Csók”), tünékenytörékeny álmokat („Emlékeim”, „Eszter alszik") önti a nemes anyagba, hangsúlyozott ellentétet teremtve a téma lebegése és az anyag súlyossága között. Érdekes, hogy a levegőre asszociáló, a repülés lehetőségét magába rejtő témákat egy egészen másfajta anyag- kezelési móddal alkotta meg, a „Dögmadár”, „Angyal és ördög”, „Pulykakakas” című szobrok apró vaslemezekből és szálas dróthálóból formálódnak. Ezek a szobrok —ellentétben az előbbiekkel — nem egyetlen nagy pozitív formák, hanem nyitott és áthatolható konstrukciók, melyek a pozitív-negatív formák kölcsönhatásával és egyenrangúságával nyerik el plasztikai értelmüket. Ezeknek a szobroknak külön szép az oxidáció által megszíne- ződött zöld-vörös-sárga árnyalatú felülete. A legtöbb mű formázása azonban ahhoz az impresz- szionistának is nevezhető módhoz áll közel, amely megalkotása Rodin nevéhez fűződik. Noha az impresz- szionizmus nehezen képzelhető el szobrászatban megnyilatkozva, mégha vitázva is, de használatos kifejezés ebben a műfajban is. Pl. abban az értelemben, hogy a formák csak a fény által tárulhatnak fel. Rodin szerint azonban a fénynél van valami fontosabb, erről idézzük Herbert Readet: „A forma belső igaésága inkább a tapintás, mint látás révén közelíthető meg: a tapintásnak tehát elsődleges szerepe van az érzékelésben. Arra az ellenvetésre pedig, hogy a szobrokat általában nem tapintás útján fogja fel a néző, Rodin felelete az, hogy az az ö baja." Varga Géza szobrainak is jellemzője, hogy az anyagon végzett simítás, nyomás, tehát a beavatkozás szinte minden formázó mozdulata leolvasható róluk. Ilyen a legtöbb arasznyi plasztika; nőalakok, állatfigurák. Ugyanilyen kísérletező kedvű a művész az érmein. Az éppen csak a felületet karcoló, rajzoltnak tűnő „bronzgrafikáktól” a testes, nagy mélységű-magasságú reliefekig változatos a nyolc éremtárló anyaga. Az egész kiállításból megállapítható Varga Géza alkotói módszerének egyik sajátossága; a szobrászművész maximálisan azonosul témáival, szinte belebújik az ábrázolandó bőrébe. Jól látható ez. ha összehasonlítjuk a „Madách Imre"- és a „Németh Lósz!ó”-portrét. De nem csak itt, bármely művére jellemző ez. A munkásság teljes bemutatása a falakon folytatódik, itt fotókon láthatók azok a köztéri vagy belső térbe készült, nagy lélegzetvételű munkák, amelyek már megvalósultak: pl. a Széchenyi ligeti „Mohácsi Mátyás”- és a gyulai „Székely Aladár"- portrészobor. Ibos Éva Szente Béla: ' ’986 Az én házam az én váram — Ha kilépek innen, kockáztatok! Ha pedig átmegyek néhány zebrán, bizony már veszélyben vagyok. Tegyük föl, mégis továbbmegyek, s belépek hozzád, hogy „jó napot!" A te házad a te várad! Üt vagy ott s én kiszolgáltatott.
