Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
NÉPÚJSÁG 1986. november 29., szombat Dér Endre: Megagitáltak A határozatlanság és megalkuvás körvonalazatlan hálójába kerültem, amikor a napokban beállított hozzánk egy csinos, kérdőívet kitölteni szándékozó nő, akinek beleegyezésemet adtam ahhoz, hogy a kerületünkben öregek napközijét létesítsenek. öreg vagyok, úgy látszik, szükségem van napközire ... Persze, ez eszembe se jutott eddig, mivel engem napközibe se óvodás, se iskolás koromban nem járattak a szüleim, mostanság- ra pedig annyira elközömbö- södtem, hogy inkább itthon, a könyveim, folyóirataim között, meg a papírlapjaim között matatok, mintsemhogy arra gondoljak, hogy egyszer, talán egy-két év múlva mégiscsak elmegyek abba a napközibe, ahol ebédet kapok naponta potom 16-17 forintért... A feleségem azt mondta, annyiból ő is kihozza azt az ebédet. Igen ám, de akkor nem kell elmennünk a napközibe'. Mire a szőke, gömbölyded, aranyosan mosolygó, ápolt nő azt mondta, hogy egypár napköziben ő már járt, ahol az öregasszonyok úgy verték az asztalt kártyázás közben, hogy a férfiak csak nézték ... Ez már valami — nézett rám a feleségem, aki a gyerekek kedvéért kártyasi- ber lett — ahogy én szoktam mondani — különben, szórakozásból soha eszébe se jutna kártyát venni a kezébe. De ha így van, hogy ott verni lehet az asztalt, föltételezem róla, egyszer majd ki fogja próbálni. így aztán láthatólag szépen haladtunk a naegagitáltság' felé, különösen akkor, amikor a kézimunkára terelődött a szó, és a szép szőke nő megnyugtatta a feleségem, hogy a napköziben egymást tanít- gatják kézimunkázni az asz" szonyok. Erre aztán a feleségem semmit nem szólt, gondolom, azért, mert 62 éves koráig kizárólag azért nem tanult meg kézimunkázni, hogy majd a napközi otthonban egy hozzá hasonló korú öregasszony befűzze a tűbe a piros, vagy rózsaszínű cérnát, kezébe adja a terí- tőcskét és gyengéden vezetgesse a remegő kezecskéjét, hogyan is kell láncszemet, vagy töltött öltéseket csinálni. Mikor ránéztem a feleségemre, már láttam, igenigen tetszik neki a napközisötlet, ezért gyorsan ráírtam a kérdőívre a nevemet, igépnél feleltem a feltett kérdésre, elismerve, hogy nekem csakis egy napközi otthon hiányzik a boldogságomhoz, ahol ebédet kapok, kártyázhatok, természetesen beszélgethetek is, ami valóban nagyon jól jönne, és este szépen hazamennénk a feleségemmel, így aztán úgy telne el az öregségünk, hogy észre se vennénk... De miért ne vennénk észre?! Én élvezni szeretném az öregségemet! De akkorra már aláírtam a nevem, aláhúzta az „igen” szót. Sóhajtottunk ... Az ápolt asszony kérdő pillantására a feleségem hümmögött valamit, én pedig, mint akinek mentőszikra pattant volna ki az agyából, megjegyeztem: „A gondolatért, a gondolatért” — ismételtem újra meg újra. Lehetséges, hogy vannak, akikről nem tudunk és szükségük van napközire. Közösségben kötögetni, horgolni, kártyázni, beszélgetni, aztán szépen hazamenni... De ahogy később az egésznek utánagondoltam, városközponti öregemberként láttam meg magam a tükörben, aki tevékenységre vágyik. Mert, ugye, falun (ahol a napközi otthonok valóban otthonok) az emberek korán kelnek, kapálgatnak, ültet- getnek, állatokat etetgetnek, gyümölcsöt szedegetnek, piacra járnak, a ház körül foglalatoskodnak, és úgy egy óra tájban, amikorra már elfáradtak, elmennek a napközijükbe, jóízűen megebédelnek, utána megbeszélik, hová mit ültettek a kertben, virágnak indult-é a tavasz- szal kiültetett cserje, a koca megellett-e már, és milyen volt. az aznapi piac... ök tehetik, mert ők ismerik, gyerekkoruk óta ismerik egymást, talán szeretője volt a menyecskének a mai kackiás öregúr ott mellette, az ebédnél aki ül... vagy csak úgy, távolról nézegette a nagylányt, akinek olyan hamar akadt kérője, akinek a férje odaveszett a háborúban, és micsoda magányos lehet, talán meg kéne vigasztalni, ha ő is úgy akarná ... És akkor gondolkozni kezdtem: ha nekem nem felel meg a napközi, mert úgy fest, nekem nem felelne meg, akkor mire volna szükségem? Valós szükségleteim vannak, amikkel sehová se tudok fordulni, s itt van most a társadalom felém nyújtott keze, ki lehetne belőle valamit kaparni, az i öregségemre hivatkozva... — Nem kellett volna aláírnod — nézett feddő tekintettel rám a feleségem, amikor elment tőlünk a ke- rekded arcú, szőke fiatalasz- szony. — Hát tehettem volna mást? Lehet, hogy van, akinek nagy szüksége lesz a napközi otthonra. Akinek még nálunk is kevesebb a nyugdíja... — Az nem tudja kifizetni a 17 forintos ebédet — folytatta megkezdett gondolatomat a feleségem. Nem akarom szaporítani a szót, de a következő elgondolások jutottak az eszünkbe: Mért nincs egy olyan gmk, amelyik például specializálná magát — vagy nem specializálná magát —, de szíveskednék öreg nyugdíjasok lakását megbízható áron kifesteni, s ha netalántán egy szekrényt odébb kellene tolni, p, gmk-dolgozó abban is segítene ... Nem, nem az állam segítségét kérném ahhoz, hogy a szekrényt a gmk-dolgozó segítseh odébbtolni, a munka befejeztével pedig vissza, mert biztos vagyok abban, hogy egy jóérzésű dolgozó ezt megteszi... Am még nem ocsúdtam fel egy évekkel ezelőtti, a lakásunkban végzett javítómunka okozta idegesség alól. Igazán csekélység az egész, mindössze tíz csempét kellett a fürdőszoba falára erősítenie két embernek, akit az IKV küldött ki hozzánk, s amit nyolc óra alatt ket- tecskén ei is végeztek. Eleinte attól nem tudtam a szobában dolgozni, mert verték a falat. Minek? Azt nem tudom, de verték. Később azért nem tudtam dolgozni, hogy tízóraiznak, sőt, ebédelnek. Nem tudom, mit ettek, lehetséges, hogy halat, ittak is talán rá — erre nem esküszöm meg —, ebéd után viszont a falra ragasztották a tíz darab csempét, és a munkaidő leteltével végre mare magunkra hagytak bennünket. Még ma is félve mossa a feleségem azt a bizonyos tíz darab csempét, mert ki tudja ... A feleségem bizonyos: afelől, hogy azok a csempék egyszer majd cserbenhagynak bennünket, és akkor megint hívhatjuk „ gmk-t, vagy ragaszthatom majd magam. De nem is említeném én ezt a csekélységet, ha az erkélyünk nem kezdene omladozni és kőműves után siránkozni. A minap mutattam isi az egyik barátomnak, siralmas állapotban van már az erkélyünk, s barátom, aki járatos mindenféle mesterember- meg gmk-s berkekben, a vállam- ra ütött és azt felelte: — Hát a Csicsera úr! Maszek lett, hiszen ismered, ő maga mondta, hogy a fürdőszobátokban ő rakta fel a csempéket! — Hogyisne! — Szinte jaj- veszékeltem, a feleségem szintúgy, és kérve kértük barátunkat, ne küldje el hozzánk Csicsera urat. Csodálkozó, szinte sértett magatartására mentegetőzni kezdtünk; ő rakta fel nyolc óra alatt másodmagávai a fürdőszobánkban a tíz darab csempét, s nem, nem kell! Nem kell! — ismételte meg a feleségem, mire barátunk megértőén mosolygott, megveregette a váltamat és megvigasztalt bennünket: „Mint maszek nagyon jó munkaerő, megbízható és gyors...” Mindhiába. Csicsera ér nem nyerte el a tetszésünket, és most azért írom ezt a tárcafélét, mert én például olyan gmk- ra gondolok, ahol a javító munkálatokra a Csicsera úrfélék nem ajánlkoznának... Tévedés ne essék, nekem semmi kifogásom Csicsera úr ellen, de én Csicsera úr- tó) semmiféle szívességet nem tudnék kérni. • Természetesen víz- és gázszerelőnk, valamint tv-sze- relőnk van, legyen is, legyenek meg ők az emberi kor végső határáig, mert ők azok, akik biztonságossá teszik az életünket, s bizakodásunkat növelik a becsületes embertípus iránt, ök az én minta- és példaképeim... Kőművesre és szobafestőre viszont mind a mai napig szükségem lenne, ha tudnám, hogy nem Csicsera úrral hozna össze „jósorsom". Varga Géza: Csók Varga Géza: Pulykakakas Káldi János: Daktilus Fonnyad az ég-bura kékje, lankad a sárga sugár. Köd tör az árva vidékre, alkonyi jellege száll. Tűnik az őszi madársor, villan a jégi világ. Pár pici hópihe táncol, látni a távolon át. Nyílik a lámpa világa végig az utca során. Dér ül a hallgatag ágra, moccan a színben a szán. Megy, megy a régi csavargó, percnyi, kis élte pereg. Zümmög a kámi harangszó, issza a messzi berek. Köves István versei: Februári özvegyemnek Mondjátok meg: kivárta, hát hordhat palackzöld gyászruhát arcomon mosoly-heggé simult a seb nincs már ki nem tudott nélküle élni a semmibe jár lábát lógázva félni s motyog: a világ lett kevesebb Kristály-tan Surrannak a márciusok. Krisztus- vagy József Attila-korú lettem. Fogaim még mind megvannak. Egyre fogynak kérdéseim. Csak a fogaskérdések Strázsálnak mozdulatlanul. Kántor Zsolt: Körlet s terep 1 konyha van, itt vagyunk a legtöbbet. 2 szoba, mindegyikben könyvek. 3 ablak, fabódékra, téglarakásokra látni, 4 polc, ugyanennyi sámli. 5 levél: Kortárs, Forrás, Vigilia, Alföldi — Életünk 6 virág, a nárcisz a székre csüng. 7 költemény: éjek és idők. 8 ajtó, amiket a lakás kinőtt. 9 lánc, blind egy-egy szón zörög, 10 gyertya: kiadják a csendet a rögök.
