Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-28 / 280. szám

1986. november 28, péntek November 28.—december 5-ig: Országos gyermekkönyvhét Amatőrök kiállítása Gyulán A rádióban nemrégiben Weöres Sándorral és felesé­gével, Károlyi Amyval be­szélgetett valaki a gyer­mekkorukról és gyerekver­seikről. A rádió megkérdez­te Weöres Sándortól, mikor írt verset először. — Két- vagy hároméves koromban már afféle kis mondókákat szereztem. El is ritmizálta az egyi­ket, amelyben újra meg új­ra a Zeppelin szó tért visz- sza („Zeppelin, csoma-cso- ma”). Ha figyelünk a gyere­keinkre. mi magunk is föl­jegyezhetünk hasonlókat, már csak az a kérdés, hogy lesz-e belőlük Weöres Sán­dor vagy sem. Inkább nem, mint igen, de olvasó min­denkiből válhat. Gyermeke­ink azonban, ahogy nőnek, egyre kevesebbet olvasnak manapság. Áttérnek a kép­regényekre — igen sok gyermek- és ifjúsági lap azt is kínálja nekik —. a hang­lemezekre, a magnószala­gokra, s újabban a video­kazettákra. Kilenc esztendeje fölis­merték, hogy a könyvekre jó lesz vigyáznunk, hogy amikor elérkezik a kará­csony előtti nagy ajándéko­zás ideje, jó lesz a könyvek­re külön is fölhívni a szü­lők, a gyerekek figyelmét. Ha összeszámlálnánk, mi­ről cikkeznek legtöbbet az újságok, igen előkelő helyre kerülne a nyelvtanulás szük­ségessége, a nyelvoktatás problémáival együtt. Már jó hosszú ideje. S valóban, azokhoz a népekhez képest, melyeknél általános az egy idegen nyelv tudása, mi rosszul állunk. Igaz, nem is könnyű beszédfokon elsajá­títani egy másik nyelvet, már csak a mienktől elütő szerkezete miatt is. Mégis, aki akar, akinek ambíciója van, annak sike­rül. Mint a békéscsabai IV. gimnazista Berényi Anná­nak, aki pont a beszélgeté­sünk előtti napon tett fran­cia felsőfokú nyelvvizsgát Pesten. És a nyáron egy hó­napot töltött francia barát­nője otthonában. Francia kapcsolat — Miért nem az angolra esett a választás, mikor ma az a divat? — Tényleg, legtöbben az iskolában is az orosz mellett angolul tanulnak, s éVthető is, mert ezzel a kettővel a fél világnál többet át lehet fogni. Engem a választásban érzelmek, élmények befolyá­soltak. Sokáig táncoltam, és 1982-ben a Balassival részt vettem egy franciaországi túrnén. így kerültem többek közt egy Loir-menti feszti­válra. Ott is, mint másutt, nagy sikerünk volt, kedvesek voltak hozzánk az emberek, de egyébként is nagyon ro­konszenvesnek találtam az országot és a népet. Igaz, gyerek voltam még, körül is rajongtak, s ez az élmény meghatározó lett. Szinte megkívántam a francia nyel­vet, hogy majd, ha még egy­szer — valamikor — kike­rülök, tudja velük beszél­ni. — Nem nehéz a francia nyelv? — Nekem nem. Talán, azért, mert az első perctől nagy érdeklődéssel tanultam, s ez hajtott, hogy mielőbb eredményt érjek el. Egy év után már levelezni kezdtem, s ez megint jó ösztönzésnek bizonyult. Eleinte írás köz­ben sokat szótáraztam, az­tán rájöttem, hogy az egyes Az idén ugyanis már kilen­cedik alkalommal rendezik meg az országos gyermek­könyvhetet. Az ajánlat: hu­szonnégy mű. amelyből öt verseskönyv, a többi pedig mese, történelem, ismeret- terjesztés. A verset tehát még mindig nagyon fontos­nak tartja a magyar könyv­kiadás. Nem is tudom el­képzelni másként: az óvo­dásoknak, a kisiskolások­nak ebből az ősi világból kell elindulniuk. Ha a könvesboltokat, az újságos­pavilonokat járjuk, minden ünnepre, minden évszakra verses leporellókat kínálnak nekünk, s bizony a nem ol­vasó szülő sem sajnálja ar­ra a. pénzt, hogy a gyereké­nek vegyen belőlük. Csak később szokik le róla. Az ilyen-olyan üzleti vállalko­zók leporellói azonban a legtöbbször elképesztő kla­panciákat tukmálnak ránk, a szülők pedig igazi versként olvassák őket esténként, el" alvás előtt a gyerekeiknek. Nos, a gyermekkönyvhét verses kínálata kivételes — igazi irodalmat nyújt. Móra Ferenc Kincskereső kisködmönét immár huszon­nyolcadszor jelenteti meg a róla elnevezett ifjúsági könyvkiadó. A klasszikusok­ból ugyanis sohasem elég. szavak — akár az anya­nyelvben — helyettesíthetők hasonló másikkal, s azt ír­tam le, ami épp eszembe ju­tott, nem ragaszkodtam gör­csösen egy-egy kifejezéshez. — Volt valami külön ta­nulási módszered? — Volt. Az, hogy minden áldott nap tanultam — ez egyébként örök szabály —, a másik meg, hogy már egé­szen az elején próbáltam be­szélni. Otthon is, anyukám­hoz. Ez irtó mulatságos volt, mert én mondtam franciául, ő magyarul. Nevettünk is hozzá, de mégis, ez a féllá­bas beszélgetés sokat jelen­tett; megszoktam, hogy ne féljek a beszédtől, ne legye­nek gátlásaim. S közben rájöttem arra is, hogy már kevés szóval is lehet beszél­ni. Katell és családja — Hogy sikerült levelezőt találni? — A francia tanárnőnk járt kint és hozott címeket, így jutottam Katellhez, aki­vel harmadikban tavasszal kezdtünk írogatni egymás­nak. Sűrűn fordult a levél Békéscsaba és Nantes kö­zött, változatos témákkal. Az ország, a város, a diákélet, zene, történelem, még a po­litika is szóba került mind­kettőnk levelében. Meg sze­mélyes dolgok is, s szinte észrevétlenül kifejlődött a barátság. De a látogatásra egyikőnk sem célzott, s meg is lepett, amikor a tavasz- szal meghívtak magukhoz. — Katell... ilyen kereszt­nevet még nem hallottam... — Breton. Maga a család is az, bár a breton nyelvet nem beszélik. Katell édes­anyja pedagógus, s már a levelezés során érdeklődött a szakmabeli dolgok iránt, ö kicsikkel foglalkozik, s nagy híve a szóképes olvasástaní­tásnak, évtizedek óta siker­rel alkalmazza. Katell má­sodéves egyetemista, a két fiútestvér dolgozik, bár a nagyobbnak sokáig nem volt állása. — Gondolom, repült az idő? — Harminc nap sok is, kevés is. Szerették volna, ha még maradok, de nem akar­Sütő Andrástól, az egyik leg­nagyobb mai magyar írótól pedig az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó kínál mesejáté­kot Kalandozások Ihajcsu- hajdiában címmel. A termé­szet kifogyhatatlan világáról Schmidt Egon egyszerre két könyvet is írt: az Ezer ágán ezer fészek című védett ma­darainkról, A madáretető vendégei pedig a madarak téli gondozásáról szól — mind a kettő örök tárgy, jó, hogy ismét ilyesmit adha­tunk gyermekeink kezébe. Hogy a most kiadott hu­szonnégy mű sok vagy ke­vés, nem tudom megítélni. Természetesen arrafelé haj­lok, hogy nem elég. Igaz, a téli könyvvásárra még kü­lön is ajánl könyveket a Móra Kiadó. Igen. • Az or­szágos gyermekkönyvhétre, amely kissé hangzatos, a többi nem rukkol ki szinte semmivel. Az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, a Múzsák Közművelődési Kiadó és a Zeneműkiadó jelentkezett még gyermekkönyvvel, de éppenhogy. A máskor tevé­keny gmk-k hol maradtak? Az országos gyermekkönyv­hét ugyanis több kell hogy legyen üzletnél. .Tudniillik gyermekeinkről van szó. Fehér László tam túl hosszan vendéges­kedni, még akkor sem, ha családtagnak tekintettek, s én is tényleg annak éreztem magamat. Jó volt velük együtt lenni, s élni a nyári vakációs életet. Nantes szép város, a Loir-menti táj gyönyörű, sokat jártunk ki­rándulni. Katell barátnői kedves, vidám lányok, őket is megszerettem. Mit tudnak a magyarokról? — Akikkel találkoztam, igen keveset. Egyesek isme­rik Szabó István filmrende­zőt, egy pár előadóművészt és a Liszt Ferenc zenéjét, de a többség csak annyit tud rólunk, hogy szocialista or­szág vagyunk, s erről is elég furcsa képük van, annak da­cára, hogy szimpatikusnak tartják a magyarokat. Katell és az övéi persze ennél jóval többet tudnak a levelezés nyomán. Egy nap szétnéztem a nagyon szép városi könyv­tárban, s kerestem a magyar vonatkozású dolgokat. Fájt a szívem, oly keveset talál­tam. Egy Ady-kötetet, s egy pár Bartók- és Kodály- könyvet. A Forma I. viszont hazánkra terelte a figyelmet, a tévéközvetítés után sokat beszéltek Magyarországról, Budapestről. — Ki hogyan él, azt lakva ismerni meg. Katellék élete milyen? — Egyszerű. Elváltak a szülők, s az édesanya peda­gógus, tehát egyáltalán nincs túlfizetve, de okos beosztás­sal, ügyes háztartásvezetés­sel jól megvannak. Külön­ben az élet ott sem könnyű mostanában, ha csak nem jó­módú, vagy gazdag valaki, és az igazsághoz az is hoz­zátartozik, hogy Nantes-ban jócskán vannak gazdagok, de az már egy más világ. — És a mi világunkat mikor ismeri meg Katell? — A nyáron lesz a vendé­günk. — Addig még át kell esni két izgalmon: az érettségin és a felvételin. — A felvételitől jobban tartok, de remélem sikerül, és felvesznek a közgazdasági egyetemre. Vass Márta Slezák Lajos: L. M. emlékére Járok az oszlopok között a gyulai művelődési központ földszintjén, és nézem a „megyei amatőrkiállítás” ké­peit. Ez előbbi két szót csu­pán azért tettem idézőjelbe, hogy ezzel is kihangsúlyoz­zam: a szavak nem mindig fedik eredeti jelentésüket. Itt például az, hogy „amatőr” az esetek többségében nem azt jelenti, hogy dilettáns, hogy „megyei" nem azt je­lenti, hogy provinciális, egyedül a „kiállítás" adja önmagát, azonos a szóval, habár egy kicsit ezt is meg­kérdőjelezhetném, mert ez a kiállítás egyszerűen nem fért el a művelődési központ előcsarnokában, oldalra szo­rult paravánjai pedig ugyan­csak kiközösítve kapcsolód­nak a főfal képeihez. Egy­szóval vagy kevesebb kép, szobor, vagy más kiállítóte­rem, illetve igazi kiállítóte­rem szükségeltetik amatőr művészeink seregszemléjé­hez. — Tehát 1956-ban — na­gyon egyszerűen fogalmazva — a párt és a tömegek kap­csolata nagyon a mélypon­ton volt. Hogyan tudott a Magyar Szocialista Munkás­párt olyan politikával kilép­ni, amely ezt a bizalmat, ha nem is egyszerre, és nem is mindjárt (hiszen azt hiszem, nagy tévedés az is, hogy no­vember 4-e után itt egyik napról a másikra helyreállt a rend, és nem kellett poli­tikai harcot vívni) vissza tudta szerezni? — Hát, ha valaki azt hi­szi. hogy egy csapásra hely­reállt a bizalom, erre egy­két adattal is lehet vála­szolni. — Éspedig? — Fegyverekkel a fegyve­res ellenforradalmat lehe­tett megtörni, és ez volt a föltétele annak, hogy utána politikával oldjuk meg azt, ami politikai probléma volt. A Szovjetunió nyújtotta ka­tonai segítségnek köszönhet­jük, hogy a munkáshatalom ellen támadó belső és külső fegyveres erők kudarcot val­lottak. De társadalmunk sú­lyos válságát leküzdeni, ez politikai eszközöket, a tár­sadalomban fölhalmozódott belső problémáknak a meg­oldását igényelte. A konszo­lidációt hosszú ideig akadá­lyozták azok az erők, ame­lyek hathetes általános * A riporter: Zelel í,ászló Mert seregszemle ez és te­hetjük is hozzá azonnal, hogy „a javából". Értesülé­sem szerint közel háromszor annyi kép és szobor várta a zsűri ítészítéletét, így is százhúsz vagy százharminc a darabszám, és hetvenöt a kiállító. Mondhatni: megté­vesztően nagy számok ezek, ilyen erős, gazdag lenne amatőr képzőművészetünk ezen a. tájon? A kiállítást szemlélve a megnyugvás és bizonyos lelkesültség érzésé­vel kell összegezni, hogy igen, illyen erős és ilyen gazdag. Amikor hetvenöt kiállító jóval több mint száz műal­kotásáról kell véleményt al­kotni, az a legjobb módszer (és a legigazságosabb is), ha először az összbenyomást vesszük számba, ha megkí­séreljük viszonyítani közeli, hasonló seregszemlék szín­vonalához ezt a mostanit. Nos, a gyulai kiállítás ki­állja a próbát, a viszonyí­sztrájkot szerveztek, és saj­nos sikeresen meg is tud­ták valósítani Magyarorszá­gon. Ez december közepéig tartott. A politikai bizalmat visszaszerezni: hosszú ideig tartó és nehéz feladat volt. A magyar munkásosztályt és a szocialista rend őszinte magyarországi híveit illető­en nagy elismeréssel mond­hatjuk el, hogy a súlyos dezorientáltságnak aránylag gyorsan vége lett a munká­sok körében és a műszaki értelmiség körében. A pa­rasztságot nyilván szintén érintette a nemzeti demagó­gia. de a parasztság körében nem sikerült az ellenforra­dalomnak komoly aktivitást kiváltani. Ennek okát a pa­rasztokat ért sok — gazda­sági, politikai — sérelem el­lenére abban látom, hogy fa­lun az ellenforradalom nem tudott álruhában jelentkezni. Az ellenforradalmi célokért Budapesten nyugodtan fel lehetett lépni overallban, és ha az illető illegális fegy­veres szervezet tagjaként tő­kés restaurációt akart is, nyugodtan szószékre léphe­tett azzal, hogy ő a szocia­lizmus hibáit akarja kijaví­tani. — És a falun? — Ha a csendőr, az ispán, vagy a földbirtokos megbí­zottja, ha nem maga a föld- birtokos — néhányan még személy szerint is fölléptek, de kevesen — megjelent, ak­tást, és reményt keltőén in­dítja el a szemlélőben a gondolatsort, melynek záró­passzusa csak az lehet: je­lentősek a változások, több, figyelemre méltó tehetség je­lentkezett, vagy ha eddig is ott voltak a különböző meg­mérettetéseken, a nevükre, elsősorban alkotásaikra most kellett felfigyelni igazán. Nincsenek sokan (ha sokan lennének, eleve gyanús len­ne), de féltucatnyi a szá­muk feltétlen, és nem ne­héz megjósolni, hogy már a közeljövő egyikőjük-másikó- juk nyílt betörését hozhatja képzőművészeti életünkbe, mely akkor igazolhatja so­kak véleményét az általános változást és minőségi emel­kedést illetően, ha ilyen meglepő betörésekkel is szolgál. Nem könnyű persze egy­két kép (szobor) okán nagy szavakat használni, de fo­lyamatában ismerve-elemez- ve egy-egy festő, szobrász munkásságát, már biztosabb fogódzók adódhatnak, és ke­vesebb lehetőség a tévedés­re. Szinte egyértelmű, hogy a már ismertek, jó nevűek (Feldmann Tibor, B. Jász Jolán, Görgényi Tamás, Jeli­nek Lajos, Fekete János, Horváth János) mellett most már meg kell jegyezni Slezák Lajos nevét, L. M. emlékére című olajképe a kiállítás kiemelkedő darab­ja. Vagy Baji Miklósét, aki groteszk látásmódjával kere­si a kifejezés legjobb útjait, Várszegi Tamásét Diktátor című képe nyomán, vagy Schriffert Mihályét, aki re­mek mívű faszobrokkal állt elő. Van aztán egy követke­ző vonal, az „ígéretek vona­la”, melyben Szeverényi Mi­hály, Horváth Lajos, Bulla Márta, Balogh Erzsébet (tűzzománcai izgalmasak), Virág Éva, Scholtz Endre, Kolarovszky Zoltán, Szluka Jánosné és még jó néhányan szerepelnek. Akadnak vi­szont mások, akiktől joggal várnánk többet, nem tud­ni, mi oka lehet visszahúzó­dásuknak. ... Járok az oszlopok kö­zött' a gyulai művelődési központ földszintjén és fel­fedező úton érzem magam. Ritka, jó érzés, mert egy­aránt láthatok érett és ígé­reteket rejtő műveket. Aho­gyan azt egy jó „megyei amatőrkiállításon” látnom kell. Sass Ervin kor a faluban mindenki tud­ta, nemcsak azt, hogy kiről van szó, hanem azt is, hogy miről van szó. A városok­ban és különösen Budapes­ten az álcázott föllépés hosz- szú ideig lehetőséget adott arra, hogy az embereket fél­revezessék. — Ügy értsem, hogy a pa­rasztsággal kapcsolatban nem volt szükség annyi politikai lépésre, szóval a pártnak nem okozott olyan politikai gondot, mint a munkásosz­tály esetében és az értelmi­ség esetében? — Így talán nem szeren­csés a szembeállítás. A mun­kásosztály dezorientáltsága azért volt nagyon súlyos baj, mert a félrevezetett munká­sokkal operálva — akár ál­munkások, akár valódi mun­kások — heteken át tudtak olyan látszatot kelteni — a munkástanácsok, különböző forradalmi bizottságok, mint szervezeti forma segítségé­vel —, mintha a nép többségé­nek hangját szólaltatnák meg. Egyébként ebben az időben értelmiségi körben volt olyan álláspont is, hogy ha a nép nem akar szocia­lizmust, ne legyen szocializ­mus. Ezt annak a tíz nap­nak a hangulata alapján mondták, amely az ellenfor­radalom legvéresebb idősza­kában annyira felszabadítot­ta a reakció erőit, hogy már nem tartották szükségesnek azt mondogatni, hogy a szo­Nyelvtanulási mottó: beszélni, beszélni, beszélni Barátnő Nantes-ban Sorshelyzetek Beszélgetés Senke Valériával (3.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom