Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-22 / 275. szám
I98G. november 22., szombat o Tarái Gábor: A birtok A birtok, ahogy az öreg nevezte a tanyát, a földút mellett terült el, és sarló alakban kiserdő ölelte körül. Az egykor fehérre meszelt, s az idők során a szürke különböző árnyalataiba fordult vályogház, oldalában a pajtával, mint üszkösödő végtaggal, enyhe lejtésű dombon állt, csaknem a fák tövében. Viktor immár fél éve élt a birtokon, mióta Etelkát, az öreg lassanként klimaxkorba kerülő lányát feleségül vette. Eleinte félt a távolságtól, mely elválasztotta új otthonát a várostól, ahol ez idáig élt, mégpedig nem is akárhogyan — munka után sörözés a barátokkal, esténként vacsora a zenés étteremben, hétvégeken hajnalig tartó mulatozás a bárban —, de aztán kölcsönkért ötezer forintot az öregtől, és vásárolt magának egy mopedet. Azzal járt-dolgozni. Délutánonként miután hazaérkezett a munkából, napszítta nyugágyát. egyetlen hozományát az árnyékba húzta, s ott szundikált, olvasgatott vagy éppen elnézte az öreget, amint fáradságot nem kímélve hajladozik a konyhakertben. Az egyik este már vacsora után voltak, Etelka a dézsa mellett állt, és azzal a néma, megadó alázattal mosta az edényeket, ami csak a vidéken nevelkedett, feleségnek született nőszemélyek sajátja. Viktor félretolta a poharát, áthajolt az asztalon, s megragadta az öreg karját. — Kérnék valamit — kezdte, látszólag bizonytalanul. — Persze, csak ha nem bántom meg vele. — No? — emelte tekintetét a fiatalemberre az öreg; a petróleumlámpa lángja sárgára színezte a mozdulatlan. sima arcot; csupán a szemek mozoglak nyugtalanul. — Engedje meg, hogy papának, szólítsam! — vágta ki Viktor. — Tudja, én nem ismertem az apómat, még fényképen sem láttam, és ha magára nézek, valami furcsa, megmagyarázhatatlan bizsergés szalad át rajtam... — Szólítson, ahogy a nyelvére jön ... — mondta az öreg, s zavarában köhintett néhányat, majd a szájához emelte a poharát. Egy darabig csöndesen iszogattak, azután Viktor megreszelte a torkát: — Sok gond lehet ezzel a birtokkal . . . — Gond az van elég. Viktor nagy levegőt vett. felsőtestével egészen az asztal fölé hajolt, úgy pislgn- tott a papára, aki egyenes derékkal ült a széken. — Az elöljáróságon — folytatta —, a tanácsnál... — Igaz. — Na látja, papa! — mosolyod ott el Viktor. — Ha maga is úgy látja jónak, mi levesszük a gondot a válláról. Már sokat beszéltünk erről Etelkával. — Oldalról az asszonyra pislantott: karján felgyűrte a blúzt, a fehér hús kidagadt a szűk vászon mellett; mintha egy óriási márványtömbből faragta volna egy szobrász, de mielőtt a munka elkészült, félbehagyta. — Higgye el, mi a legjobbat akarjuk magának. Az öreg arra gondolt, hogy a fiataloknak igazuk lehet. Ezentúl legalább nem az ő nevére küldözgetik azokat a rossebb papírokat. És így talán a veje is többet törődik a birtokkal. Eddig úgysem végzett itt semmit, amit munkának lehet nevezni . . . A nap végén, amikor a demizson már kettőjük között állt az asztalon. Etelka söprűt vett a kezébe, s cirkálni kezdett vele a döngölt agyagpadlón.. Viktor bávata- gon nézte. A fiatalember egyszerre felugrott az asztal mellől és elordította magát. — No... — csodálkozott rá az öreg. — Beléd állt a zsába, fiam? — Egy bogár! — fakadt ki Viktor és heves mozdulatokkal vakarózni kezdett. — Itt mászik a lábszáramon. — Bogár, az lehet — mondta az öreg, azzal eltaposta a lehullott rovart. — Nem kell tartanod tőlük, ártalmatlanok. Az asszony kifordult a konyhából. Viktor szó nélkül felállt és követte. * * * Etelka a kétszemélyes diófa ágyon ült, hátát a támlának vetette. Rózsaszín hálóing volt rajta, hasán a hús alkarnyi kötegekben terjeszkedett a nylon alatt. _ — Már nem tart soká — mondta Viktor. — Micsoda? — kérdezte értetlen szemmel az asszony. — Az áldatlan állapot. Hamarosan megváltozik azéle— Eladom a birtokot. Etelka rémülten meredt a férjére. — A papa soha nem egyezik bele .. . — Nem is kell, hogy beleegyezzen — válaszolt ingerülten Viktor. — Ez az én... — Nyelt egyet. — Ez a mi ügyünk. A fején keresztül lehúzta magáról az inget, lehevere- dett az ágyra. Az asszony hozzábújt. — Szép lakást veszünk — mondta Viktor. — Fürdőszoba lesz benne? — kérdezte az asszony suttogva. — Még fürdőkád is . . . — nevetett fel Viktor. Etelka szorította a férfit, miközben görcsösen összezárta a szemét. — Soha nem egyezik bele.. . — ismételgette. — Soha ... Másnap délelőtt Etelka nem ismert rá a férjére: az öreg ruháit viselte, széles, barna kalapot, foltozott zakót, kopott kordbársony nadrágot. A konyhakert közepén állt, és egy idegen férfival beszélgetett. A férfi negyvenévesnek látszott, kockás inget, s kopott farmernadrágot hordott. Divatos napszemüvegét a kezében lóbálta, azzal mutogatott. — És hátuT? — kérdezte. — Az erdő széléig terjed? — Még azon is túl! — vágta rá Viktor. — Szép nagy birtok ez. Csöndes. Itt nincs autódudálás, fékcsikorgás. Ez itt a mennyország. A férfi hümmögött. — És a föld! — kiáltotta Viktor. Lehajolt, összekapart egy félmarékhyi homokot. — A föld meg olyan, mintha olajjal öntözték volna. Megterem ebben minden. A férfi tekintete a kukoricás felé révedt: megpillantotta az öreget, amint görnyedt háttal egyengeti a sorokat. — Az ott kicsoda? — kérdezte. — Az emberem — legyintett Viktor. — Jóravaló parasztember, szorgalmas, egy rossz szavam se lehet rá. A férfi még egyszer körbefordult a birtokon. — És mi lenne az ára? — Meg fogunk egyezni — mondta gyorsan Viktor. — Én biztos vágyok benne ... — Na, papa! — állt az öreg elé a fiatalember —, elkezdjük vágni a csapást a civilizált életforma felé! — Miket hordasz itt ösz- szevissza? — egyenesedett ki az öreg, s megtámaszkodott a kapóra. — Sikerült nyélbe ütnöm egy minőségi cserét — magyarázta Viktor. — Mifenét csereberéltél el? — értetlenkedett az öreg. — Eladtam a birtokot, ha így jobban tetszik! — vágta ki a fiatalember. Az öreg megremegett. Csontos koponyája a néhány szál hajjal szürke volt, akár az aszfalt, melynek hasadé- kán száradófélben levő fűszálakat kócol a szél. Barázdált arca fénylett. — Ha eladtad, hát eladtad — mondta ki nehézkesen az öreg. Viktor ábrázatán ellazultak az idegszálak. — Jól van papa. grülök. hogy belátja: ez a helyes út. — Egy kicsit hallgatott. — Van még egy dolog, amit meg kell beszélnünk... A kedvébe akartam járni, hát elintéztem, hogy itt maradhasson a földje mellett; egy városi lakásban úgysem élezné jól magát. Még dolgozhat is, ugyanúgy, -mint eddig. Csak egy bizonyos részt kell adni a terményből az új tulajdonosnak, a szállásért cserébe. < — Beszéde felgyorsult, hangja kemény lett. — A pajtában fog lakni, tehát ebben sem lesz változás. Megértettük egymást ? — Megértettük — motyogta az öreg. — Hétvégeken majd meglátogatjuk. — Az jó lesz ... Az öreg még állt ott egy darabig, aztán befordult a pajtába. Csak a legszükségesebb holmikat akarták magukkal vinni; kihordták a házból, feltornyozták az ajtó elé. Várták a teherautót. — Mégiscsak el kéne búcsúzni a papától — pillantott a pajta felé Etelka. — Majd az utolsó pillanatban beköszönünk — mondta Viktor. — Nem akarok cirkuszt. Megérkezett a teherautó, felpakoltak. Viktor a a sofőr mellé ült, Etelka, mivel féltette az üvegtárgyakat, felmászott a platóra. „ Már járt a motor, amikor eszébe jutott a papa. Leugrott, megszaporázta lépteit a pajta felé. Az ajtóban megtorpant: a papa teste kopott nadrágszíjon függött a gerendáról, cipője fél méterrel a föld felett körözött a levegőben. Először némán nézte, majd nyüszíteni kezdett, végül már tüdőből ordított. Aztán megfordult, kirohant a szabadba segítségért. A teherautó lassan beleveszett a távoli porfelhőbe. Arcok közelről “ Várszegi Tamás Már a beszélgetésünk kezdetén aláhúzza, hogy „vasárnapi festő”. Hogy több is lehetett volna, az más kérdés. De amikor „vasárnapi festő”, akkor is orvos. Med- gyesegyházán. A ház, ahol él a családjával, látszik, hogy nem csak orvos háza. A festőé is. A földszinten csevegünk erről-arról, az élete dolgairól, szülőhelyéről, Nógrádról, az anyai ág fazekasmestereiről, lengyel származásáról, a bátyjáról, aki Rétságon rajztanár, és arról, hogy valamikor, a balassagyarmati gimnáziumban szerettette meg vele raj- zolást-festést Farkas András tanár úr. — 11 éve élünk Medgyes- egyházán. jó helyre jöttem, befogadtak az emberek. Ez az első, ez a legfontosabb. Már az egyetemen, Szegeden. rengeteget rajzoltam. Karikatúrákat az évkönyvekbe De most is: mindenféle gyülekezetben rajzolok. A szemben ülőket, a távolabb ülőket. Arcokat. Szobrokat is faragtál, egy időben igen intenzíven. — Ez a szenvedély idős Szabó István szobrászművésznek köszönhető. Amikor végeztem, és Nógrádba kerültem, számtalanszor meglátogattam Benczúrfalván. Csodáltam őt! Óriási tehetség. Persze hogy kedvet kaptam a faragásra. És a festészet? — Kezdetben is és ma is nagyon izgatnak a történelmi személyiségek. Megragadni és visszaadni egy-egy sajátos lelkiállapotot egy- egy rendkívüli vagy egészen hétköznapi helyzetben. Közben persze elbűvöl a természet, egy piros szék látványa zöldlombú bokor előtt, az alföldi tanyák, dűlők, mezőségek. Itt, Medgyesegyhá- zán kezdtem igazán festeni. Koszta Rozália és Mlado- nyiczky Béla látta a munkáimat és biztattak. Mikor volt az első kiállításod és hol? — 1977 körül a telekge- rendási kultúrházban. Aztán itt Medgyesen, több kollektív kiállításon is szerepeltem, és jövőre, tavasszal Budapestre várnak, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola kollégiumának galériájába. Különben magányos vagyok, nem vonz a sokszori kiállítás, bemutatkozás. Ügy szeretnék festeni, hogy azt Pista bácsi is értse, itt, a medgyesi tanyavilágban, és a szellem emberei is tudják, mit miért festettem úgy, ahogyan. Hogy miért keresem elmúlt történésekben azt, ami „elmúlt”, hogy miért keresem azt, hogyan gondolkozhattak a világról már nem élő emberek. Ez lehet kissé nehézkes így, de roppant mértékben felszabadítja á fantáziát. .. És az orvosi hivatás? — Nos, a hivatás egész embert kíván. Szellemi, lelki és fizikai megterhelés egyszerre. Én a_betegeim sorsát nem tudom “kikapcsolni az életemből. Amikor azonban festek, a lelkemből festek, és ez számomra megnyugtató. A legközelebbi kiállítás? — Itthon. Medgyesen lesz, hamarosan. Várszegi Tamás: Múzsa Pardi Anna: A kékmadár bűnügy Mikor sántít fán a rügy rokkantfűzőt hord zenében az A-dúr a kékmadár bűnügyben a világ minden bajától az ember minden bajához menekülsz a kezünktől elesett kéz a lábunkhoz letett fegyver nem lép soha hajóra már csak összeroskadva ül az angol nyelvű szótárak mélyén Kolumbusz Kristóf a csökkent bátorságú tengerész de a legnehezebb órán is valami oly gyönyörű zeng remeg az ember szívének nem kell más csak az ember kiről lemondott kit megutált kit csapdába csalt annyiszor kit örök kétségeivel szeret Pákolitz István: Illik Ripicskes csont-billentyűkre repedezett ujjak bütyke. Szerszámnyélhez fénylő kopás, ámuláshoz nagyujj-szopás. Kugligolyó-tar tökfejre vaskalap, elnyűhetetlen. Giccs-yónokhoz hordó-pátosz, Miskakancsó Kismiskához. Délibábhoz álom-puszta, szeplős lányhoz degesz buksza. Asszonyöl tűzbarlangjába férfi indulata-vágya. * Eljövendő kisdedekhöz cél, terv, út, szív, vágy, hit, eszköz. Mecénás a tehetséghez, ' jó válasz a jó kérdéshez. tünk. — Miért, mi lesz? Várszegi Tamás: Tanya Sass Ervin
