Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-21 / 274. szám
1986. november 21., péntek A dramatikus pedagógia és vidéke A húszas években született Angliában. Onnan terjedt el nyugatra-keletre. A dramatikus játékok iránt nálunk csak az utóbbi években élénkült meg az érdeklődés a pedagógia köreiben. Azelőtt az amatőr színjátszás felöl nyitogatott új utakat egyik-másik műhely. Azok, amelyek nem találták meg munkájuk értelmét a realista, színházutánzó, illetve az ünnepiműsor-gyártó színjátékos keretek között. Azok, akik a gyermek természetes, elemi megnyilvánulására, a játékra alapoztak. Először 1972-ben fogalmazódott meg nyilvánosság előtt a dramatikus pedagógia gondolata Pécsett, az első gyermekszínjátszó szemináriumon. Az igény és az érdeklődés mindkét irányból terjedt; a gyermekszínjátszás és a modern pedagógia felől is. A korszerű nevelési forma jelentőségének érdembeli felismerésére vall, hogy a pedagógusképzés fórumain is egyre többet foglalkoznak vele. Legutóbb a múlt hét végén tartottak országos tanácskozást Jászberényben a tanítóképző főiskolán a drámajáték-vezetés tanításáról a pedagógusképzésben. Az országos szakemberek mellett a tanító- és tanárképző főiskolák nevelési, közművelődési tanszékei képviseltették magukat a konferencián — korántsem hiánytalanul! Pedig az egyik elsőrendű célja épp az lett volna a találkozónak, hogy a dramatikus nevelés értői, művelői tudjanak egymásról. A beszámolók egyéni, intézményi és országos tapasztalatokat foglaltak ösz- sze. Kicsengő tanulságaik, egy újságcikknyire zsugorítva is megfontolható gondolatokkal szolgálhatnak a pedagógia minden művelőjének. Homo ludens Nézzük, mit is jelent a drámajáték. Az angol szak- irodalom drama-playing kifejezése a dráma szó görög eredetijére utal, ami cselekvést jelent. Az ismert francia író, Albert Camus mondja: „Akkor érteném meg Jágót igazán, ha eljátszanám”. A drámajáték lényegét fejezi ki ez a mondat. Ám, a játékpedagógia nyilvánvalóan nemcsak irodalmi művek megértetésére alkalmas, hanem mindenféle emberi helyzet, kapcsolatok és érzések feltárására, megfejtésére is. A lényege a cselekvő beleélés, a részvétel. __ ■ A történelmi helyzetektől, az atommodellekig a világon minden eljátszható; testtel, szóval, hanggal, tárgyakkal. Csak értő, ötletes — valóban játszani tudó pedagógus kell hozzá, aki mozgásba hozza a kiapadhatatlan gyermeki aktivitást és fantáziát. Kézenfekvő a gondolat: a gyermek világa a játék. Belátható, hogy a megértésnek, az azonosulásnak a legtermészetesebb, hathatós közege lehet. A közösségi nevelő hatások is elevenebb ösztönzést kapnak a játékban. Homo idenlicus Az ember örök természete a játék. Az alkotó emberre — legyen művész, tudós vagy bármi — kifejezetten és fokozottan jellemző a játékosság. Innen fakad gondolati oldottsága, társítási szabadsága és eredeti ötletessége: a kreativitása. Elsődlegesen persze a gyermek rendelkezik a játékosság elemi adottságával. Azután az iskola, majd a felnőtt élet ennek módszeresen és tartósan ellene dolgozik. A dramatikus nevelés éppen a játékosság képességének’ megtartására törekszik. Kerestetik végre a saját, az egyéni, az igazi személyiség! Gondoljunk csak bele: milyen életmodellhez idomulnak felnövő gyermekeink? Mikor azonos önmagával egy felnőtt ember, akár pár percre is? Szerepek sorát öltjük magunkra és játsszuk el nap nap után: otthon — szülő, házastárs, a házban — lakó; azután — utas vagy autóvezető, főnök, vagy beosztott, vásárló, fogyasztó, vendég, néző, hódító, vagy éppen közéleti ember, és így tovább ... Rakjuk egymásra a maszkokat. Vagy: számolja meg egyszer valaki: hány percet (!) tölt el együtt, csak egymással, egymásnak egy házaspár? Vagy apa és Jia ... Az eredmény, a tendencia egyaránt nyugtalanító. Mindenki tudja, hogy a pedagógia alapvetően sokat tehet az egyén javára, és általa a társadalmi gondok rendezése felé. A korhoz igazított pedagógia! A legfőbb küldetésére, az emberi személyiség kimunkálására orientált pedagógia, amely nemcsak jelmondataiban, irányelveiben, hanem teljes működési szisztémájában, kereteivel és követelményrendszerével is ugyanazt szolgálja. Lerágott csont azzal példálózni, hogy a pedagógus személyiségén múlik az adott nevelési program minden kimenetele. Mégsem mehetünk el mellette! Jellemző, hogy Magyarországon az egyetlen, minisztériumi támogatással működő pedagógiai kísérlet egy névhez. Zsolnai Józseféhez fűződik. A törökbálinti iskolában bevezetett nyelvi-irodalmi kommunikációs programot ma már egyre több pedagógus ismeri meg: az országban már vagy hatszázan tanítanak a Zsolnai-módszerrel — szép eredményekkel. A jászberényi főiskolán is, egy, a színjátszás mezőin kiérdemesült személyiség az. aki a dramatikus pedagógia híressé vált műhelyét meghonosította. A mostani, országos tanácskozást, mondhatni, Kovács Andrásné egyénisége vonzotta a jászságbeli képzőbe. A dramatikus pedagógia értő művelői könnyűszerrel számba vehetők. A pedagógiai főiskolákon sem alakult ki rendszeres gyakorlata, és van, ahol nem is foglalkoznak vele még. Szomorú, hogy a legkorszerűbb nevelési gyakorlat szinte a „partizánmunka” jellegével bukkan fel itt-ott az országban. A posztgraduális képzés nem oldhatja meg önmagában a tanárok felkészítését a legégetőbben mai feladatára, a kreatív emberek formálására. Homo democraticus Milyen lenne az a bizonyos „kreatív ember”? Aki a tárgyakat, a megoldási műveleteket nem a megtanult, hagyományos módon használja, hanem új, egyéni elgondolással. Az emberi kapcsolataiban sem a szokásrend sémáihoz simul, hanem elemzően és önállóan választ, dönt. Rendelkezik a kifejező közlés képességével. A dramatikus pedagógia tehát nem a színészi képességek fejlesztésére törekszik, hanem a ránk telepedő telekommunikációtól egyre satnyuló emberi kommunikáció erősítésére. A kreativitás, mint nevelési fogalom, körülbelül harminc éve jelent meg a szak- irodalomban. Nyugaton is a gazdasági élet tette fel a nevelésügynek a nagy társadalmi kérdést: alkalmas-e még az intelligens ember angol modellje, hogy megfeleljen a kor kihívásainak? A jó fellépés, a formális műveltség és az alkalmazkodóképesség segít az érvényesülésben, de a produktív előbbre haladást nem biztosítja. A kreatív agy képes a gazdaság bajait felismerni és meghaladni! Az új struktúrák megtalálásában, a technika és a tudomány tovább- lendítésében csak az eredeti módon gondolkodó generációkra lehet számítani. Egyre többen érzik át ennek jelentőségét nálunk is. Iskoláinkban még mindig érezhető a porosz minta és szellem hatása: a fegyelmezés és a követelés formális keretei olykor éppen az eredeti, a kreatívabb gondolkodás ellen hatnak. A közéleti demokrácia általánossá válásának is a független és autonóm gondolkodású „emberfők kiművelése” lenne a záloga. A kreatív embertől idegen a kompromisszum, a belenyugvás. A demokrácia pedig nem sokat ér, ha lassú, formális és a gyakorlatban minduntalan visszatáncoló! * * * Messzire jutottunk a játékpedagógia kérdéseitől, ám a nevelés csak a távlataiban és konzekvenciában értékelhető. A közvetlen, rövid távú eredmények csalósak is lehetnek. Egy biztos: játszani szerető és tudó, nyitott és fogékony gyermekeknek van esélyük arra, hogy megtalálják eligazodásukat és értelmes boldogulásukat a bonyolult, ezredfordulós valóságban. A játékkal tanuló gyermeket kevesebb kudarc, frusztráció éri, így egészségesebb lélekkel állhat az élet próbái elé. Fejezzük be Dürrenmatt-tal: közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg. A jászberényi konferencián a jó példák között emlegették azt, amit Békés megye tett a dramatikus pedagógiában — eddig elsősorban a színjátszás felől. A békéscsabai tanítóképző főiskolai tagozat települése és a pedagógiai intézet nyitottsága jó esélyeket kínál az összefogásra és a továbblépésre. Pleskonics András Miért kevés az új történelmi regény? Ezt a kérdést nekem teszik fel gyakran, mint történelmi regények szerzőjének, s úgy gondoltam, a nyilvános válasz sem tanulságok nélkül való. Az elmúlt másfél évtizedben igencsak megnőtt az érdeklődés a magyar történelem iránt; históriai témájú dokumentumkötetek és filmek, emlékezések, szakmunkák sokasága lelt olvasóra és nézőre, s úgy tetszik, ez a folyamat egyhamar nem fordul visszájára, hiszen sok még a pótolni való nemzettudatunkban, sok a fehér folt a távolabbi -s a közelebbi múlt krónikáiban. Ehhez aZ örvendetesen megnövekedett érdeklődéshez képest valóban kevésnek látszik a mai, eredeti történelmi regény. Az okok között kutatva legelőször azt említem, hogy történelmi regényt „nehezebb" írni, mint társadalmit. Nehezebb, mert munkásabb, mert szorgalmas anyag- gyűjtés nélkül aligha képzelhető el jó történelmi regény. Azután kell még hozzá egy sajátos beleélési képesség (empátia) is, mely a modem regényíróban nem szükségképpen van meg, hiszen sokszor önmagát formálja meg nem egy könyvében. S végül, de nem utolsósorban: a történelmi regényírónak tudnia kell mesélni, úgy elbeszélni rég volt vagy csak valószínűleg volt eseményeket, hogy azok felkeltsék a mai ember érdeklődését. Nem a történelmi parabolákra gondolok itt, vagyis nem olyan művekre, melyek kikacsintanak a mára, a mai olvasóra, s olyan történelmi analógiákat sejtetnek, melyek egyértelmű felfedésére nincs módja (vagy mersze) a szerzőnek. Nehézséget jelent az is, hogy jelentős szakadás állt be a történelmi regény kétféle, alapvető szemlélete között. Az egyik romantikus, heroizáló típusú szemlélet, melynek mesterei Jókai, Gárdonyi, Kodo- lányi voltak, a másik a realista, deheroi- záló típus, mely Móricz egyes regényeire jellemző vagy az olyan modern oknyomozó regényekre, mint Cseres Tibor Hideg napokja, vagy Dobai Péter történelmi tárgyú regényei. Akik ismerik az én szerény próbálkozásaimat ezen a területen, azok tudják, hogy én a romantikus-hősteremtő típus mellett voksoltam, nem mondva persze le arról az igényről sem, hogy valódi események valódi mozgatórugóit vizsgáljam, valószínű lélektani motívumok hálóját próbáljam felderíteni. Mert azt mondanom sem kell, hogy a történelmi regényírás rekonstrukciós munka, mely sokban hasonlít a detektív és a régész munkájához. Az írásos feljegyzések ritkán tudósítanak ugyanis az egyes történelmi döntések okairól, személyes motívumairól, csupán a következményeket rögzítik, minél régebben történtek, annál szűkszavúbban. Ez a rekonstrukciós munka rendkívül izgalmas és hallatlanul bonyolult. Mert a történelmi regényírónak sosem szárazon közölnie, leírnia kell valamit, hanem megeleveníteni, valószínűsíteni, emberközelbe hozni, s ez nem valósulhat meg jó lélektani és dramaturgiai érzék nélkül. Mint kiadói szerkesztő, módomban áll elég gyakran annak szemrevételezése, hol tart a mai történelmi regény vagy még inkább: milyennek látják a magyar történelmet a műkedvelők, a dilettánsok. Itt is a kétféle alaptípus ismétlődik: a s/.árazón- szürkén mindentudó tanító bácsi típusa, illetve a naiv, rácsodálkozó típus, aki lova szügyéig gázol az idegen, s a magyar vérben, s úgy keresi régi dicsőségünk és romlásunk okait, hogy a legrosszabb történelmi közhelyek valóságos listáját kínálja. A magyar történelmi regények témavilága bizonyos látványos korszakokhoz különösen kötődik, például a törökvilág, a kurucküzdelmek, a szabadságharc vagy korábbról a tatárjárás, vagy Mátyás király korához. A történelmi regényíró számára igazi feladatot, kihívást azonban a kevésbé ismert (és közhelyes) korszakok problémái jelentenek, s Walter Scott óta tudjuk, hogy az igazán jó történelmi regények nem különböző híres-nevezetes emberek életrajzai, hanem az egyszerű emberek, a nép életének rekonstruált dokumentumai. ahogyan ezt Lukács György A történelmi regény című munkájában megírta. Hadd tegyem még e rövid eszmefuttatáshoz hozzá: világszerte kevés a jó történelmi regény^ miként a jó történelmi film is. A kosztümös kalandtörténet és az aktualizáló parabola végletei között valóban nehéz megtalálni a mértéket, s az értő olvasóközönséget is, Magyarországon sokezres, megbízható tábora van a tisztességes, oknyomozó, elfogulatlan és hazafias történelmi regényolvasóknak, s a határainkon túli magyarok is talán ezen a szálon kötődnek legnagyobb lelkesedéssel és öntudattal ahhoz a néphez, melyhez lélekben tartoznak. Ezért hát ide tartozik a gyakori mondás: mely nemzet a múltját számon tartja, a jövőjét építi, formálja. Nemzeti, társadalmi, erkölcsi eszményeket véd a jó történelmi regény, melyet írni nemcsak nehéz, de felemelő kitüntetés, boldog kötelesség is. Szentmihályi Szabó Péter Sorshelyzetek Beszélgetés Grósz Károllyal* (5.) — Ezek szerint téged azok közé soroltak, akikkel szembefordultál? — Nem. Nem ilyen egyértelmű ez. Azt nem vitatták, hogy én nem az ellen- forradalom oldalán álltam, hanem a rendszer oldalán, de azzal vádoltak, hogy eközben annyi engedményt tettem, ami elfogadhatatlan, ami már megalkuvásnak számít, sőt szándékomtól függetlenül az árulás határát súrolja. Ugyanis azt nem állíthatták, hogy gyáva voltam, mert ott maradtam, és ott voltam végig. Ezt mindenki tudta bizonyítani. Tehát nem azt mondták, hogy gyáva voltam, azt se, hogy a munkástanács álláspontját képviseltem, hanem azt, hogy olyan súlyos hibákat követtem el, ami elfogadhatatlan. Emberileg ez azért volt borzasztóan nehéz, mert azok támadtak és minősítették opportunistának magatartásomat, akik az események legelső pillanatában eltűntek, és nem lehetett őket sehol megtalálni. Sőt, azok is támadtak, akiknek én hordtam ennivalót a pincébe, mert még a pincéből se mertek előjönni. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy olyanok is támadtak, akik egyébként összetépték vagy elégették a tagkönyvüket. — De hát miért? — Gondolom, elsősorban azért, mert szégyellték magukat és így akarták magukról a figyelmet elterelni. No, ezért azután fel is függesztettek, a párttagságomat is, és visszamentem a nyomdába dolgozni. Később, decemberben pártszervező* A riporter: Mester Ákos nek lejött Prieszol József, akit én régről ismertem, és ő nagyon kiállt mellettem. Ő sok mindent tudott rólam. Azt is, hogy én szerveztem meg a pártház fegyveres védelmét. Aztán volt Miskolc mellett egy lőszer- raktár, ahol szovjet katonai őrség volt. és a katonák ott jóformán hetek óta nem ettek, mert az ellenforradalmi csoportok körbefogták őket. Megtámadni nem merték a csapatot, mert nem tudták, milyen fegyveres erő van ott készültségben, de megakadályozták, hogy kijöjjenek onnan vagy bevigyenek oda élelmiszert. És mi vittünk nekik hátizsákban ennivalót, éjszaka. Szóval voltak olyan tanúk, akik bizonyították, hogy azért olyan nagyon gyáva nem voltam, meg nem voltam áruló. De ott volt még a másik vádpont, hogy a párt vagyonát felosztottam és a nevemmel az újság, amelyben megjelentek a követelések. Tehát kétségtelenül volt támadási felület ahhoz, hogy nem láttam tisztán az akkori helyzetben. Ezért szenvedélyes vita alakult ki és központilag vizsgálták az ügyemet. Addig visszamentem dolgozni a nyomdába. — A barátaid melléd álltak? — Velem először szembefordultak még azok a barátaim is, akik november 4-e előtt mellettem álltak. Úgyhogy enyhén szólva kutyaszorítóba kerültem, és csak abban bízhattam, hogy tárgyilagosan fogják kivizsgálni az ügyemet. November 4-e után alakult egy ideiglenes intéző bizottság, ami tulajdonképpen párt-, tanács-, s minden egyéb feladatot betöltött, és az öttagú intézőbizottságnak én voltam az egyik tagja. — Ez az intézőbizottság kezdte meg a pártszervezést november 4-e után? — Igen. És ezeq belül az én dolgom volt a sajtó és a karhatalom megszervezése. (Kassán nyomtuk az újságot, mert nem működött a nyomda.) Amíg az ügyem tisztázódott, elég sok idő eltelt, ezért én az ellenforradalom időszakában tanúsított magatartásomért a Szabadság Érdemrendet meg a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemrendet később kaptam meg, mint a többiek. Akkor, amikor már minden tisztázódott. — Ez már a konszolidáció időszaka, ami szintén nem volt nagyon egyszerű dolog. A te megítélésed szerint mennyire volt világos az emberek előtt, hogy történelmi fontosságú, új felismerésen alapszik az a jelszó, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van"? Mennyire volt világos, hogy ez a jelszó szembefordulást jelent egy korábbi gyakorlattal? Hogy ez a jelszó azt is jelenti, hogy készek vagyunk a megújulásra ... — ... és a megbékélésre... — ... és, hogy ez a jelszó gyakorlatilag programot ad a jövőre nézve? Szóval menynyire volt ez viíágos akkor az emberek előtt? — Hát, a legszélesebb tömegekben nem hiszem, hogy egyszerre világos lett. De azért már az első röplapból — amikor bejelentik a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását — világosan látszott, hogy itt van egy forradalmi központ,
