Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
lENiUMM 1986. szeptember 20., szombat o SZÜLŐFÖLDÜNK Helységneveink nyomában Hazai tájakon fl másodszor született város A település nevének Tarcsa utótagja puszta személynévből (Tarsa, vagy Tarcha) keletkezett magyar névadással. Az alapjául szolgáló személynév a magyar tar (tarka) melléknévből származik -sa, illetve -csa kicsinyítő képző hozzáadásával. Szabó Károly történész, a község szülötte az 1850. évi múzeumi füzetekben más magyarázattal szolgál: „az alföldön ez a főnév: tarts, ha ritkán, de mégis előfordul és használtatik, jelentvén oly helyet, mely magas, meredek partú, melyre kapaszkodni, magát mintegy tartani kell, hogy arra az ember feljusson, vagy róla lejöhessen, péld., ezen hátnak nagy tartsa van, azaz: e hát olyan, mely a kocsit meredeksége miatt feltartja, melyről lemenve a kocsit, lovat tartani kell, hogy veszély ne érje. Miután pedig Tartsa az egyesült fehér és fekete Körös mellett épen ily partos, meredek, lovat, kocsit feltartó helyen fekszik, annál valószínűbb, hogy a község a „tarts” gyöktől vette nevét, minthogy a többi ily nevű helyek is mind hasonló partos helyen feküsznek pld. Értartsa, stb." Karácsonyi János a Békésvármegye története című munkájában Szabó Károlytól is eltérő módon vezeti le Tarcsa nevét: „A Terecha szóból alakult Tarcsa ó-szláv nyelven ken- deráztatót, vagy olyan helyet jelent, hol a halak ívnak." A település nevének Körös előtagja a folyó melletti fekvésre utal. Köröstarcsa igen régi település. Már a 13. századi írásos emlékekben is megtalálható neve. A 16—17. században kétszer is elpusztult, de mindig újratelepült. Fényes Elek pedig 1851-ben megjelent Magyarország geograp- hiai szótára című könyvében már mint virágzó helyről ír: „Van itt... szép ref. templom és oskola, csinos paraszt épületek, de az utczán sáros időben alig lehet járni. Határa lapályos fekete föld. nyugotra dombosabb, a honnan a szállások, és szántóföldek itt vannak, egyébiránt ezek felette gazdagon teremnek mindenféle gabonát. A lapályos részt a Körös és Büngösd vizei gyakran elöntik, Az uraság sok szép selyembirkát, és szép szarvas marhát tenyészt, valamint a lakosok is jó fajta birkákat, szarvasmarhákat, lovakat tartanak, és sertéseket nagy bőséggel. Szőlője bőven termő, de bora ennek sem állandó', a gyümölcsnemesítéssel nem gondolnak. A Körösben csak novemberben kezdvén a halászatot, ennél fogva igen sok halat fognak, kivált potykát, harcsát, süllőt és kevés tokot." A múlt század végi lexikonok már posta- és távíróhivatalról, posta-takarékpénztárról és két gőzmalomról is említést tesznek Kö- 1 röstarcsa címszava alatt. A települést, 1851-ben 3446-an, 1891-ben pedig már 5396-an lakták. Az 1984. január 1-i lélekszáma 3021 volt.. Köröstarcsán született többek között Szakái Lajos (1816—1875) költő, Petőfi kortársa, Budai Sándor (1891 —1973) festőművész, neves portréfestő, és Szabó Károly (1824—1890) történész, akadémikus. a régi magyar irodalom kiemelkedő kutatója. Totó: Szőke Margit A hazánkba látogató turista, de még jó néhány hazánkfia is gyakran gondolja, hogy Magyarország Budapestet meg a Balatont jelenti, holott naég mennyi természeti, művészeti szépség, történelmi emlék várja a látogatót máshol! Fedezzük fel: ezúttal Nyírbátort. Mióta múzeuma negyedszázaddal ezelőtt a régi minorita rendházban megnyílt, majd ezután rendezvényei, zenei hetei, alkotótáborai messze földön híressé tették, felfedezni se nagyon kell a „másodszor született várost”, mely műemlékeivel és iskoláival igazi kis kultúrköz- pont lett ismét, hazánk keleti határának közelében. A város központja: a két templom és a múzeum. Mindkét templom a hazai késő-gótika remekbe készült alkotása; az 1480-as években épültek, de a címereken, sírköveken a reneszánsz díszítmények azt bizonyítják, hogy eljutott ide az akkori idők legfrissebb művészeti stílusa is. Fényes főúri udvar volt itt valaha, az Itáliától Krakkóig áramló olasz reneszánsz áramkörébe tartozó kis darab Európa a távoli végeken. Nevezetes család volt a Báthoriaké, hagytak maguk után jó, s rossz emléket. „Azok a rossz hírű Báthori- ak” — ezzel a címmel jelent meg nemrégiben Nagy László könyve, mely mondák és pletykák ködéből próbálja kifejteni, mi is az igazság Báthori Erzsébet szadizmusa, Báthori Zsigmond zsarnoksága, Báthori Gábor hebehurgya nagyratörése és Báthori Anna boszorkányos varázsa körül? A másik oldalon viszont ott van Báthori István lengyel király és erdélyi fejedelem, akiben a lengyelek egyik legnagyobb uralkodójukat tisztelik: s ama másik, korábbi István, a kenyérmezei törökverő, aki ezt a két templomot építtette, egyiket a kolostor számára, a másikat a családjának szánva, sírtemplomnak. Ez a sírtemplom lett a szebb, a művészibb. Az épület református templommá lett a XVI. században, s így megmeneke- dett attól, hogy lenyűgöző hatását bármilyen ciráda, díszítés megzavarja. A szemben levő ferences templom építkezése egyszerűbb, bár méreteiben nem látszik kisebbnek. A templom legszebb ékessége a Krucsay oltár. A helyi hagyomány szerint felesége emlékére állíttatta Krucsay János birtokos nemes, miután megtudta, hogy ártatlanul fejeztette le hűtlenség vádjával. A 300 éves Báthori uralomnak (1330-ban Róbert Károly király adta meg a mezővárosi kiváltságokat a településnek és a birtokló családnak) Bethlen Gábor vetett véget. Miután eltemette ott elődjét, Báthori Gábort, maga lett Nyírbátor ura, kiváltságainak megújí- tója és kiterjesztője. Miután történelmi megpróbáltatás ellenére Nyírbátor viszonylag védett helyzetét sokáig biztosította a főúri udvar, s az egymást metsző utak találkozásából eredő kereskedelem, vásározás. Az ásatások nyomán rengeteg tárgy, használati eszköz, kályhacsempe, címerkő került elő. A múzeumban őrzik a város múltjának emlékeit a céhládák, mestermu- kák, páncélok, fegyverek, ruhák, levelek, iratok. Itt látható Bethlen Gábor kardja, Brandenburgi Katalin levele, Báthori István adománylevele, de még Madách Imre íróasztala is. A Báthori család sokféle emléke mellett gazdag néprajzi kiállítás szól az ősök életmódjáról. Nélkülözhetetlen forrás ez a múzeum Ke- let-Magyarország történetének kutatásához, és a múzeumról szólva nem szabad elfeledkeznünk dr. Szalontai Barnabás, állami díjas múzeumigazgatóról, aki egysze- mélyben volt etnográfus, történész, gyűjtő, szervező, aki megalkotta ezt a múzeumot. Mert a hajdani fényét veszített város most, az utóbbi két évtizedben kezd újjászületni. Az erdélyi fejedelemség megszűntével Nyírbátor csillaga is lehanyatlott, olyannyira, hogy 1886-ban ötszáz éves városi jogállását is elvesztette. 1973 óta ismét város. Régi emlékei, a körülvevő táj szelíd szépsége, lakóinak lokálpatriotizmusa vonzóvá teszik. Nyírbátorban jól érzi magát a látogató, és hiszi: visszajön még. Bozóky Éva A református templom belseje Római vízvezetékek Pannóniában Az ókori világhatalom, Róma légiói i. e. 33—9 között hódították meg a mai Ausztria és a Dunántúl területét, s Pannónia néven sorolták tartományaik közé. A hódítás a Duna (Danubius) vonalán állt meg. Partján táborhelyek sorát létesítették, amelyek egyike- másika katonavárossá nőtte ki magát. Ha ez kereskedelmi útvonalba esett, hamar kiépült mellette á polgárváros is, mint Budapest északi mesgyéjén, Aquincum esetében. A kezdeti nehézségek után a Dunántúlon lakó törzsek számára a római uralom több szempontból volt előnyös. Az egymássá] hadakozó népcsoportok egységes vezetés alatt, magas színvonalú gazdasági rendszerbe kényszerültek. A katonai megszállást követő évtizedekben Pannónia egyes részein gyors építőmunka kezdődött. Űj városok, piachelyek, falvak és majorságok létesültek. E települések életszínvonala az I. század végén elérte az itáliait. Lakosai egyre igényesebbekké váltak, és sürgették a közművesítést, azaz a folyóvíz bevezetését, és a főbb utcák csatornázását. A közművesítésre azonban csak akkor kerülhetett sor. ha n város kellő anyagi alappal, szakképzett iparosokkal és jól szervezett hivatalokkal rendelkezett, hogy a műszaki létesítményeket fenn tudja tartani. A vízvezeték építéséhez és működtetéséhez ugyanis ácsok, kőművesek, kőfaragók, téglavetők, fazekasok, bronzművesek és ólomöntők kellettek. Külön csoport végezte a vezetékek tisztítását, karbantartását. Vízügyi szakemberek mérték a fogyasztást és szedték be a vízdíjat. A vízvezeték — aquaeduc- tus — szerkezete szerint lehetett föld alatti vezeték, felszíni építmény és boltíves falazat. A vizet mindegyiknél vezethették falazott körcsatornában, ólomcsőben vagy agyagcsőben. Pannóniában boltíves, falazott magasvezetéket (Aquincum) és föld alatti vezetéket találtak (Aquincum-Öbuda, Sa- varia-Szombathely, Scarban- tia-Sopron. Brigetio-Öszőny). Feltárták továbbá a kutat Gorsiumban (Tác) és Aqqin. cumban, továbbá a vízgyűjtő és szennyvízelvezető csatornákat Aquincumban. Gorsiumban, Savariában, valamint Sopianaeban (Pécs) egy közfürdő termeit és vízvezető csatornáit. Vízvezeték-hálózatának felkutatása folyamatban van. A leghosszabb a Savariába vezető aqueductus vonala (26 km). A rohonci (ma Ausztria) völgy fölötti forráscsoportból táplálkozott. Föld alatti boltíves csatornájában egy ember kényelmesen végigsétálhatott. A vízvezeték a bozsoki négytor- nyú várkastély kertjéből indult. A kastély helyén valamikor római castrum állt. Az aquaeductus kiindulópontja és végpontja (a Bagolyvár) között 135 méter a szintkülönbség. Scarbantia lakossága részére az ivóvizet a Bánfalva határában fakadó forrásokból szállították. A vízvezeték közel 7 kilométer hosszú volt. A vezeték béléséül használt téglák bélyegei szerint a XV. Apollinaris légió idejében épült, tehát Traia- nus császár uralkodása (97— 117) előtt. Traianus ugyanis ezt a légiót Daciába vezényelte. A vízvezeték még a IV. század végén is működött. Az aquincumi vízvezeték pilléreket áthidaló boltíves falazattal készült, amelynek tetején kőcsatornába vezették 4,5 kilométer hosszan a folyóvizet. Romjai még ma is jól láthatóak a fővárosból Szentendrére vezető osztott pályás út bal oldalán. Brigetióban, a légió Duna- parti táborának déli kapuja előtt, még nem is olyan régen, látható volt a vízvezeték vonalának romja. Sok ólomcsövet szedtek ki innen, és széthordták. Nem csupán katonai táborok és városok kaptak vízvezetéket, hanem elsősorban a császári villák és a nagyobb birtokközpontok is, mint a Balaton melléki Ba- lácpuszta, a Fertő-tó partján fekvő Balf, a Veszprém megyei Kádárta épületei. Később a falvak közkútjai- ba is már csővezetéken át juttatták a folyóvizet (Békásmegyer). Itt említjük meg, hogy a kérdést részletesen tárgyalja dr. Póczy Klára Közművek a római kori Magyarországon című kitűnő és alapos könyve. A vízvezeték építése vízforrás keresésével kezdődött. A forrásfoglaláskor föléje kis kútházat ácsoltak. A forrás torkolatába csonkakúp alakú terrakotta szerkezetet bocsátottak le. Ezt körüldöngölték agyaggal, így a víz csak a foglalatban törhetett elő. A felszökő vizet még a kútházban, a ká- dacskán át vezették a kőcsatornába. A különböző forrásokból — Aquincumban 14 forrásból táplálták a vízvezetéket — téglával fedett, falazott kőcsatornába, az ún. főágba jutott a víz. Az utolsó csatlakozási pontnál víztoronyba hajtották fel a vizet, s innen már boltíves építményen csurgott az enyhén lejtő csatornában a városba (Aquincum). A téglát és a terrakotta szerkezeteket az itt állomásozó légió készítette. A Dunántúlon előkerült emlékek alapján arra kell következtetnünk, hogy az aquincumi katonai műhely nemcsak saját városát, hanem a provincia egyéb településeit is ellátta kerámiafajtákkal, kerámia alkatrészekkel, amint azt a „légió II. adiutrix” láb alakú bélyegzője bizonyítja. Az I. századi nagyszabású közművesítési program idején .támogatták a magánvállalkozásokat. Ekkor vált szokássá, hogy a vállalkozó a saját nevével bélyegezte a vezeték ólomcsöveit, mint a Brigetióban előkerült ólomcsöveken: Claudius Valentinus fecit (ti. készítette). Később a légiók bélyegeit olvashatjuk vízvezetékek alkatrészein, mint pl. a tatai Fényes-for- rásbó] Brigetióba érkező vezeték ólomcsövein: „leg. I. adi.”, tehát a bélyegek az első légió műszaki alakulatától származnak. Hegyről érkező folyóvíz esetében a felhajtóerő kérdése bizonyos mértékig megoldódott. Ha azonban sík terepen szállították a vizet, valamilyen gépet kellett alkalmazni: bonyolultabb szerkezetként a dugattyús szivattyút. egyszerűbb esetben a vízkereket használták. A vizet egy alagsori tartályból öszvér forgatta kerékkel hajtották fel az emeletnyi magas, vastag falú víztoronyba, mint például Aquincumban, a helytartói palotában. Dr. Csonkaréti Károly Az aquincumi vízvezeték pillérei MTI-fOtó — KS
