Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-10 / 213. szám

1986. szeptember 10„ szerda

Sikeres sorozatok

Tények és tanúk

1985-ben jubileumát ünnepelhette a Magvető Könyvkiadó Tények és tanúk sorozata. Megélte fennállásának tizedik esztendejét. És nem is akárhogyan. 1985-ben tizenöt cím jelezte a kiadott könyvek számát. Megjelent többek között Goldziher Ignác Naplója, Tóth Eszter Családi emlékek Tóth Árpádról című emlékezése, Benedek Istvánnak Benedek Marcellről írott vallomása. Ennyi kötet egyetlen megelőző esztendőben se látott napvilágot, s e számszerű tény is jelzi az 1975-ben megindított sorozatban rejlő lehetőséget, vitalitást. Tudjuk, persze, hogy a mennyiségi mutató a könyvkiadásban is mennyire csalóka, félrevezető. Bármennyire is egyik alaocélkitűzése a sorozatnak, hogy eleve eladhatatlannak elkönyvelt visszaemlékezést, vallomást, naplót, dokumentumgyűjteményt, értekezést,' riportkötetet né jelentessen meg, színvonala változó. Ez érthető is: a sorozat szerzői csak részben hivatásos írók, az esetek többségében politikusok, történészek, egy rendkívüli eseménynek, korszaknak, embernek tanúi vagy oly kétkezi dolgozók, akik fontosnak tartották leírni életük folyását. A változó színvonal ellenére, a sorozatnak alig akad érdektelen darabja.'

A Tények és tanúk kétségtelenül legkiemelkedőbb 1985-ös kiadványa Kacsó Sándor háromkötetes önéletrajzi vallomása: Virág alatt, iszap fölött (I), Fogy a virág gyűl az iszap (II), Nehéz szagú iszap fölött (III). A terjedelemmel szemben szinte nap mint nap belénk sulykolt fenntartás alapján azt hihetnénk, nincs ember, aki a több mint 2000 oldalt elolvasná. Kacsó Sándor trilógiája a cáfoló példája, bizonyítéka annak, hogy menynyire hamis ez a belénk plántált hiedelem. Az emberi helytállás dokumentumából ugyanis erőt meríthetünk, s így alkalmi erőforrásunkat nem minősítheti negative a terjedelem. Kacsó Sándor olyan emberi élet példáját hagyta ránk örökül, amelynek delejező mágnesterében szívesen időzünk ...

Micsoda időket élt meg ő, az 1901-ben született és a közelmúltban elhunyt erdélyi magyar író. Reményeinek hány feltámadását és összeomlását kellett túlélnie? Egyik se ragadta el, egyik se temette maga alá. Egyszerre hány emberi erőpróbának lett kitéve a nyolcgyermekes mikházi parasztcsalád (igaz, László, a legidősebb fiú, hogy a linzi katonaorvosi akadémiára bekerüljön, kiderítette a Kacsó-ág nemesi származását) ötödikként született gyermeke, Sándor? A tanuláson, a városi beilleszkedés nehézségein, a szülői támogatás bizonytalan voltán túl, 1920 után le kellett számolnia azzal a csábító vággyal is, hogy Sándor és Dénes bátyjához, meg Emma szerelméhez hasonlóan kövesse tízezrek példáját; elhagyja tágabb szülőföldjét, és áttelepedjék az egyhar- madára kisebbedett magyar

államba. Ö a hányszor, de hányszor megalázó kisebbségi sorsot, majd a kisebbség nehéz, de felemelő szolgálatát vállalta. Lévén érzéketlen az idegen nyelvek iránt, nem végezhetett egyetemet. Anyanyelvének viszont — mint ezt művein túl éppen e trilógia is tanúsítja — kápráztatóan birtokában volt. Ennek szolgálata lett a cél, s hozzá az eszköz is anyanyelve. A kolozsvári Keleti Üjság félszeg gyakornokából a nagy hírű Brassói Lapok főszerkesztője lett, a Tizenegyek írócsoport egyik tagjából az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő egyénisége, aki egyetlen cselekedetét se kellett, hogy megbánja, nem süppedt bele semmiféle iszapba.

önéletírását a Nyárádmen- te megidézésével, a század sorszám szerinti első évével kezdi (családja történetén keresztül népni visszatekintést adva az előző évtizedekre is), s a tirgu jiui táborral, a táborból való szabadulással, az 1945-ös sorsforduló felvillantásával zárja. Életének negyvenöt esztendejében sokunk személyes történelme is benne van.

Erdei Mihály Pusztától az Országházig című visszaemlékezésének időbeli kerete is majdhogynem ugyanaz, mint Kacsó Sándor trilógiájának. A szerző a Tiszántúl szegényparasztságát, kubikostársadalmát képviseli. Életéből közel négy évtizedet felidézve, sorstársaira, osztályára is emlékezik. Emlékezetének fénysávjával végigpásztázza „a néma forradalom” embertelen világát, nyomorát. Konok arcok, reményteljes elhatározások, a parasztkérdés iránt érzéketlen szociáldemokrata mozgalom által megzabolázott ösztönös lázadások, lassan oszló személyes kételyek (a szociáldemokrata képviselő havi jövedelme bőven meghaladja Erdei Mihály évi jövedelmét) rajzolódnak ki, villannak elénk Szentes utcáin, tanyavilágában, az Alföldet felszabdaló gátakon, utakon, s az ország más területein is. És az országrésznyi nyomor fölött gigászi munkák. Az ideiglenes nemzetgyűlésre képviselőnek küldött Erdei Mihály és társai megforgatták az országot — nemcsak képletesen — politikailag, hanem valóságosan: lapátjukkal, csákányukkal, talicskájukkal is. Hite, törekvése, állhatatossága mellett legtiszteletreméltóbb Erdei Mihály könyvében (amelybe olykor kelleténél erősebben érződik az utólagos megítélés, az elmúlt évtizedek „visszaszüremkedé- se”), ahogy a munkáról beszél. A családon túli legbiztosabb emberi menedékről. Iszonyú, amikor az embert megfosztják tőle. Mintha az anyanyelvétől fosztanák meg...

Kiss Károlynak második kiadást megért memoárja — Nincs megállás — Erdei Mihály könyvéhez hasonlóan a Horthy-korszakról és az ellenforradalmi rendszer ellen vívott harcról szól. De Kiss Károly, aki fiatalkorában, 1922-ben belépett az MKPPusztától az Országházig

ba, a munkásosztályt, a szervezett munkásságot képviseli. Mintha visszaemlékezésének írása közben is kötné a konspiráció elve és a pártfegyelem. Életének személyes vonatkozásai háttérben maradnak, s csak annyiban szól róluk a szerző, amennyiben a mozgalom, az illegális kommunista párt tevékenységének ismertetése ezt feltétlenül igényli. Igaz, Kiss Károly életének több mint két évtizedét — 1945-ig — a mozgalom határozta meg. Azokhoz a kevesekhez tartozott, akik ösztönösen jól konspiráltak — annak ellenére, hogy többször lebukott, börtönbe, internálótáborba került. A helytállás, a rátermettség ritka bizonyítéka hogy 1932 nyarán történt letartóztatását követően se jöttek rá a nyomozó szervek, hogy foglyuk azt megelőzően hosszú időt Moszkvában, az internacionalista iskolán töltött. Rokonszenves jegye a memoárnak, hogy Kiss Károly nem mond utólag ítéletet hajdani elvtársairól. Rákosiról is csak annyit jegyez meg, hogy 1925-ben talán feleslegesen vallotta be olaszországi illegális tevékenységét. Visszaemlékezése elsősorban a fiatalabb nemzedéknek

ajánlható.

A sorozat legmegrendítőbb 1985-ös kötete kétségtelenül az Alesz Adamovics—Danyi- il Granyin szerzőpáros A blokád könyve II. című dokumentumkötete. Ez az 1979-ben Magyarországon is napvilágot látott Fejezetek a blokád könyvéből című munkának mintegy a folytatása. A blokád könyve II. azonban más, mint az előző kötet. Törzsanyagát három meg nem jelent visszaemlékezés adja. Mindegyik szerzője máshogyan élte meg Leningrád körbezárását, egyéni és kollektív drámáját. Az élte meg persze nem jelenti, hogy túl is élte. A tizenhat éves Jura Rjabinkin érzékeny kamaszként jeleníti meg életének utolsó hónapjait. Georgij Alekszeje- vics Knyazev történész, levéltáros az értékes dokumentumokat menteni akaró, félig bénán is töretlenül dolgozó, kultúrában gondolkodó vezető odaadó felesége mellett hihetetlen akaraterővel éli át és túl az eseményeket. Ligyija Georgijeva Ohapkina a gyermekeik életéért küzdő leningrádi anyákat képviseli memoárjával. A szenvedés, az éhség, a küzdeni tudás emberi idegszálai egységes művé fűzi a hosszabb-rövidebb idézetekből álló kötetet.

Kovács István

Ki mit keres, megtalálja

Őszi készülődés a gyulai ifjúsági és úttörőházban

Szeptember 1-től igencsak megcsappan az iskolás korú

I gyerekek szabad ideje, épp ezért fontos, hogy azt a keveset, ami maradt, hasznosan töltsék. Ehhez nyújt segítséget Gyulán az ifjúsági és úttörőház számos programja és most induló szakköre.

Az ifjúságnevelési csoport vezetőjével, Szatmári Sándorral arról beszélgettünk, hogyan készült fel az ifjúsági ház a tanévkezdéssel együtt járó forgalomnövekedésre.

— Az ifjúsági házról készülünk beszélgetni, a régi épületben azonban senkit sem találtam. Ügy tűnt, mintha zárva lenne ...

— Szó sincs erről. Az ifI

júsági ház és az Erkel Ferenc Művelődési Ház tulajdonképpen összetartozik, ezért beszélgetünk mi most az utóbb említett helyen. Munkatársaink is itt dolgoznak, s programjaink egy részét is a művelődési házban tartjuk.

— Milyen szakköröket,

(

klubokat hirdettek meg idén?

— Azok a csoportok, melyek tavaly jól működtek, mind újrakezdik a munkát ez évben is. Van ahol már szeptemberben indulnak a foglalkozások, de hivatalosan csak októberre hirdettük a kezdést. A már hagyományosnak számító szakkörök közül megemlíthetem a néptáncot, társastáncot vagy a kertbarátkört. Egészen új kezdeményezés a bridzsklub, melyet idén először indítunk. Nem arra törekszünk, hogy csoportjaink számát mindenáron növeljük, hanem arra, hogy a már meglevő és jól dolgozó szakkörök működési feltételeit szinten tartsuk, esetleg javítsuk. Ilyen sikeres csoport például a néptánc- és társastáncklub, a modellező- és az Atlasz sportkör (képünk). Nagy gondot fordítunk az utánpótlás kinevelésére, ezért várunk minél több fiatalt idén is.

— Milyen a kapcsolatuk az iskolai szakkörökkel, általában az iskolákkal?

— Ez a kapcsolat szoros és kölcsönös kell hogy legyen, hiszen munkánk sok mindenben összefügg. Igyekszünk elméleti segítséget adni, és van néhány iskolába kihelyezett szakkörünk, például a képzőművész és a fafaragó. Szeptemberben plakátokat és műsorfüzeteket küldünk az oktatási intézményeknek, melyekben minden induló csoportunk szerepel. Természetesen a diákok köréből kerül ki a legtöbb szakkörlátogató, ezért fontos az iskolákban elvégzett propagandamunka.

— Idén is árusítunk 5

előadásból álló gyermekbérletet, a középiskolások számára pedig az ifjúsági előadásokat ajánljuk. A komoly zenét kedvelő fiatalok a Filharmónia és az Ifjú zenebarátok rendezvényei közül válogathatnak, de tervezünk egy Neoton- és egy Zi-Zi Labor-koncertet is.

•— Mit tudnak ajánlani azoknak a fiataloknak, akik nem szakköri tagok, bérletük sincs, csak alkalmanként térnek be a házba?

— Van egy megüresedett helyiségünk, amit kisebb csoportoknak, közösségeknek szívesen rendelkezésére bocsátunk. Különben minden vasárnap videodiszkót tartunk, a kisebbeknek pedig filmvetítéseket.

— Tehát mindenki megtalálja a számára leginkább megfelelő elfoglaltságot. Mondhatjuk, hogy a nyári uborkaszezon után megindult az élet a házban?

— Nyáron ik működött néhány szakkörünk, de természetesen a tanév megkezdésével nálunk is megnő a forgalom. Programfüzeteink már eljutottak az iskolákba, a jelentkezéseket szeptember 15-ig várjuk. Egyre többen érdeklődnek az iránt, hogy milyen csoportokat indítunk, mikor és hányán jöhetnek. Megindult hát az élet... és ez így jó!

Gajdács Emese

II gondolkodás évszázadai

„A királyokról annyit beszélnek a történészek, de a szamarakat elfelejtik, holott az egész ókori Kelet gazdagságát sokkal inkább a sza-' marak tették lehetővé és határozták meg, mintsem az uralkodók. Ezt az együttest kell mindenképpen látni: a

szamarakat, az eke, a kereskedők, a bronzművesek, az írnokok egymást erősítő köreit. Bár az írnokok kissé gyanús emberek, hiszen többnyire a királyokat dicsérik, nem a szamarakat.” Az élő beszéd élvezetes za- mata érződik a fenti sorokban, amelyek a televízió Gólyavári esték címmel sugárzott tudománytörténeti előadássorozatának részleteként — egyúttal illusztrálni hivatottak, hogy korántsem volt szamárság az elhangzottakat könyvalakban megörökíteni. A gondolkodás évszázadai című kötet valóban népszerűnek ígérkezik, hiszen az eredetileg időkorlátozta előadások röviden, velősen, emellett rendkívül érdekfeszítően elevenítik fel az emberi tudás történetét. Az előadások — most e könyv fejezetei — az egyes tudományágak és a társadalom egymásra hatásának legtanulságosabb időszakaira és összefüggéseire koncentrálnak. Koncentrált tudástörténeti ismeretekkel gazdagodik tehát, aki Balázs Lajos, Benedek, István, Bíró

Gábor, Birtalan Győző, Bogdán István, Borzsák István, Csongor Barnabás, Endrei Walter, Fehér Márta, Gazda István, Juhász-Nagy Pál, Kádár Zoltán, Károlyházy Frigyes, Lovász László, Makkal László, Maróth Miklós, Nagy Dénes, Sain Márton, Szabadváry Ferenc, Szabó Árpád, Vekerdi László és Vida Gábor hangulatos előadásainak elolvasására vállalkozik — és minden bizonnyal sokan lesznek ilyenek — hiszen más módon nemigen lehetséges egyszerre, azaz egyetlen könyv révén betekinteni a fizikai, a matematikai, a kémiai, a műszaki, az orvosi, a biológiai tudományok nagy korszakaiba. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986.)

A. G.

Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba

Esterházy Péter, kortárs irodalmunk egyik legmarkánsabb egyénisége, irodalmi berkekben sikeres, sőt divatos író. Különös, egyéni stílusával hamar elismerést szerzett, meghódította a modem próza iránt fogékony közönség egy részét, elbizonytalanította a hagyományos kritika pozícióit, s rövid idő alatt előkelő rangot szerzett magának a mai magyar irodalomban.

Legújabb könyvében a némileg kibővített, eddig önálló művek formájában megjelent bevezetéssorozat összegzését, bizonyos fokú szintézisét találhatjuk. A különálló részeket újszerű jelentéskapcsolatokkal, ötletesen kiagyalt montázstechnikával szervezi egységes alkotásfolyamattá, oly módon, hogy eközben a részek sem veszítenek önállóságukból, sőt bizonyos fokig a többi rész vonatkozásában új jelentéssíkokkal gazdagodnak.

A vaskos kötetté duzzadt sorozat, miként eddig is megismerhettük, nem szűkölködik pompás ötletekben, játékos

nyelvi humorban, abszurd helyzetekben, nem nélkülözi a légies költőiség és a vaskos, olykor trágár nyelvezet elegyítését, a tragikomikumot, és a mindent föloldó könnyed iróniát. Esterházy médiuma a nyelv, a nyelvi valóság kimeríthetetlen gazdagságával, egyfajta jelrendszerként értelmezve akár az opera-librettót, akár egy forgatókönyvet. (Idő van.)

Annak ellenére, hogy Esterházy Péter bármely formai eszközt ki tud aknázni, s bármily virtuóz módon él a nyelv lehetőségeivel, egyben vissza is él vele. A könyv lapjain gyakrabban találkozunk az irodalmi zsonglőrrel, mint az igazi formateremtő művésszel. A rend kedvéért azért nyomban hozzátehetjük, hogy maga a világirodalom mutat arra példát Joyce-tól Boris Vianig: írni annyi, mint visszaélni a nyelvvel.

A mai olvasó — s nemcsak a konzervatívabb ízlésű, hanem az Esterházyval szimpatizáns is — a bevezetéssorozat ösz- szegzését inkább modoros, vagy inkább direkt módon talányossá konstruált műnek vélheti. Ügy érzi, a szöveg megértéséhez nem kapja meg azokat a fogódzókat, amelyekhez feltétlen joga van. Azoknak viszont, akik Vonzalmat, türelmet, és kellő megszállottságot éreznek magukban egy 725 oldalas írás rejtett összefüggéseinek, valós vagy vélt tartalmainak a feltárásához, ez a könyv valóságos kincsesbánya.

Esterházy meghatározását saját művét illetően — miszerint „pozitív konstrukció” — bízvást elfogadhatjuk, csupán a konstrukció hatásfokában nem lehetünk biztosak. A fenntartást Esterházy legjellemzőbb írói módszereként alkalmazott irdatlan mennyiségű vendégszöveg kapcsán érzem jogosultnak. Ez a fajta erédetieskedés természetesen nem feltétlenül az eredetiség hiánya, de a műalkotás végső befogadásánál feltételezi a kellő irodalmi jártasságot, vagy mindezt fokozva az eléggé sznob kicsengésű kéllő „beavatottságot”.

Esterházy prózastílusának további lehetőségeiről, a bevezetéssorozat hatásáról elhamarkodott dolog lenne bármit is jósolni. Egyelőre legfeljebb az epigonok sokasodó táborát tapasztaljuk. (Magvető Könyvkiadó, 1986.)

Gallé Sándor