Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
1986, szeptember 27., szombat o IgUdUfcfift} Bajcsy-Zsilinszky Endre ifjúkorának kutatásáról A Bajcsy-Zsilinszky-cente- nárium alkalmából Békéscsabán és Szarvason rendezett emlékkiállítások eddig még nem ismert dokumentumai érzékletesen figyelmeztettek Zsilinszky korai, az első világháborúig terjedő életszakaszának feltárat- lanságára. Több tényező is szerepet kapott abban, hogy mindeddig nem jutott kellő vizsgáló figyelem az ifjúkor rekonstrukciójára. Az egyik a köztudatban élő Zsilinsz- ky-pályakép körüli vita. A szóban forgó elképzelés szerint a fiatal, jobboldali dzsentri szemléletű ifj. Zsilinszky Endre részt vesz — vagy egyenesen ő a főbűnös — Achim L. András meggyilkolásában 1911. május 14-én. Az ellenpont: Bajcsy-Zsilinszky 1944. március 19-én, a német megszállás napján egyedüli magyarként fegyverrel száll szembe — a lakásába betörő — fasiszta katonákkal. E második pisztolylövéssel, majd azzal, hogy az antifasiszta fegyveres harc élére áll. és mártírhalált hal, mintegy „megváltja magát” a történelem előtt. Vagy ahogy Féja Géza befejezetlen Zsilinszky-drá- májában tervezte: Áchim spirituális alakja a nyilas siralomházban megbocsát Bajcsy-Zsilinszkynek. E pályakép erősen vitatható szemléletére több publikáció is felhívta a figyelmet, legerőteljesebben Vígh Károly és T. Bíró Zoltán a Tiszatáj 1980/1. számában. A fent vázolt pályaképet elutasító történészek, publicisták Bajcsy-Zsilinszky ifjúkorára vonatkozó kutatásainak energiáját jórészt lekötötte Zsilinszky ártatlanságának bizonyítása az Áchim-ügy- ben. Az olykor mindkét politikusra nézve méltatlan hangvételű vita aZ;19H- május 14-i tragikus napot állította a korai időszak középpontjába. Egy másik ok: a történet- írás az életmű nagy fordulatának — jogosan — a szélsőjobboldali-baloldali irányváltást tartja. A hangsúlyozott, a húszas évek végén induló és a harmincas években kiformálódó folyamat háttérbe szorította a másik, bár kétségkívül kisebb jelentőségű fiatalkori fordulatot. Hiszen ifj. Zsilinszky Endre a politikai pályának kezdeti szakaszát jellemző keresztény nemzeti, fajvédő ideológiától meglehetősen távoleső szemlélettel bírt békéscsabai gimnáziumi és kolozsvári egyetemi tanulmányainak idején. Melyek azok a források, amelyektől, ha az élettörténet teljes rekonstrukcióját nem is várhatjuk, de értékes adalékokkal szolgálhatnak az ifjú Zsilinszky önálló lelki és szellemi karakterré válásának folyamatáról? Mindenekelőtt említenünk kell a Széchényi Könyvtár kézirattárában őrzött több mint hetven levelet, melyet Zsilinszky szüleinek írt 1900 —1918-ig. E legtöbb .információt tartalmazó forrásegyüttes kiegészült néhány, a még élő rokonság tagjaitól kapott levéllel. Különösen érdekesnek tűnnek az Áchim-gyilkosság miatt letartóztatott Endre és öccse. Gábor gyulai börtönből írt sorai. A levelek mellett számottevő Bajcsy-Zsilinszky híres — a szellemtörténeti iskolát bíráló — vitairata, melyet Szekfű Gyulához, a kor egyik vezető történészéhez címzett az antifasiszta politikus. E tanulmányhosz- szúságúvá duzzadt levél „Ifjúkori visszaemlékezések” című fejezete elsősorban családjáról és az I. világháborús évekről fest részletes képet. Az első világháború idején sebesüléséből való felgyógyulása alatt Zsilinszky földreformtervezetet készített. E tervezetről és az ehhez vezető előzményekről az „Egyetlen út: a magyar paraszt” című, 1938-ban megjelent könyvéből értesülünk. A Bajcsy-Zsilinszky által írt levelek és visszaemlékezések sorát egy sokat vitatott levéllel zárjuk, mely 1937. február 8-án keletkezett. A Németh Imréhez címzett levélben Bajcsy-Zsilinszky az Áchim-ügyről vall, amit Féja Géza „Áchim L. András, a parasztkirály” című, Válasz folyóiratban közölt cikke inspirált. A fenti, Zsilinszky által . írt korabeli levelek és visz- szaemlékezések kiegészülnek néhány más típusú forrással. Tanulmányi eredménye, gimnáziumi, egyetemi köz- szereplése a békéscsabai Rudolf Főgimnázium és a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem évkönyvei alapján tárható fel. Az ifjú Zsilinszkyt körülvevő békéscsabai, kolozsvári szociális, szellemi miliő leírásához nagy mennyiségű korabeli helyi sajtóanyag áll rendelkezésre. Egyébként Zsilinszky az „elfeledett” Széchenyi szellemét idéző első publikációja a Békés megyei Közlönyben jelent meg 1905. július 25-én. A feldolgozásokat tekintve a már említett aránytalanság emelhető ki. A korai időszak történetét változatosan közli Vígh Károly a „Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről” c. visszaemlékezés-gyűjtemény előszavában. illetve Domokos József az Áchim L. Andrásról írt kötetében. A fiatalkor — eddig — kiemelt momentumával, az Áchim-gyilkossággal jelentőssé duzzadt irodalom foglalkozik. Az egymással ellentétes — Zsilinszkyt elítélő és Zsilinszkyt felmentő — állásfoglalások közötti igazságtételt megnehezíti, hogy nem volt szemtanúja az esetnek, majd megsemmisültek a periratok is. A , közvetett források — Fényes Samu, Kenedi Géza ügyvédek könyvei, korabeli újságcikkek, visszaemlékezések stb. — csoportosítása, kritikai összevetése, értelmezése több — nemegyszer prekoncepciók által már eleve meghatározott — megoldást kínál. Kérdés, hogy a már kideríthetetlen ügyben érdemes-e újabb verzióval szaporítani az eddigi feltevéseket. Ennél érdekesebbnek tűnik annak feltárása, hogy miért is történhetett meg a személyes és a politikai ellentétek ilyen szenvedélyes indulatokat kiváltó összekeveredése, vagyis an- • nak a sajátos századfordulós helyi politikai kultúrának a vizsgálatáról lenne szó, amely magában hordozta e tragikus végkifejlet bekövetkeztének szükségszerűségét. Borsi József Az egykori kolozsvári egyetem, nulmányait végezte ahol Bajcsy-Zsilinszky ta(Archív felvétel) Simon István emlékezete Simon István költészetét mérlegre téve hatvanadik születésnapja táján legszívesebben köszöntőt írna az ember. Így volna természetes. De hát a költő 49 éves korában meghalt, s mintha azóta nem is egy évtizednyi idő telt volna el, hanem legalábbis emberöltőnyi. A gyilkos betegség, a természetellenesen korai halál nemcsak az ő pályáját tette hirtelen befejezetté, hiszen nemzedéktársai közül hasonlóan, már csak emléküket idézően lehetett szólani hatvanadik születésnapjukon Váci Mi- hályról, Kormos Istvánról, Nagy Lászlóról is. E nevek a felszabadulás utáni magyar irodalom legfényesebbjei közül valók, az ma már aligha lehet kétséges. Életművük — ha nem is egyforma súllyal — az irodalomtörténet része lett. Milyen szerep jutott az 1945. utáni évtizedekben Simon Istvánnak? Milyen feladatokat vállalt magára, s mit teljesített belőle? A világháború, és a hadifogság keserves esztendei után a fényes szellők forgatagos éveiben toppant be az irodalomba a Veszprém megyei Bazsiban született fiatalember. Hamarosan egyike lett a legismertebb költőknek. Juhász Ferenccel, Nagy Lászlóval emlegették együtt, s bár a kritika néha megdorgálta, mert túlságosan csendes, derűs volt a szemlélete, s nem volt kenyere a harciasság, e dorgálás feloldódott az általános elismerésben. Gyors egymásutánban jelentek meg kötetei, s két József Attila-díj után 1955- ben már Kossuth-díjat is kapott. Simon István verseinek világa a legsematikusabb időkben is olyan volt, mint saját költői személyisége. Ez a személyiség alapvetően a világ harmonikus szemléletére, az ellentétek, az értékek, a költőiség felmutatására törekedett. Hajlamos volt a világ idillikus szemléletére. Pályájának első szakasza olyan történelmi körülmények között zajlott, amelyek egyrészt idilli, másrészt könyörtelenül osztályharcos szemléletet követeltek meg, nem látva át, hogy ezzel végső soron feloldhatatlan ellentmondásba kergetik a költőket. Simon István jó esztétikai érzékét mutatja, hogy a szocializmus maradéktalan fölvállalásával együtt is csak azt valósította meg ezekből a követelményekből, ami alkatának megfelelt. A derűs szemlélet nem feltétlenül leegyszerűsítő szemlélet. Simon István már ebben a pályaszakaszában is tudatosan törekedett arra, hogy a valóság összetettségét költőileg is visszaadja. Azok az ellentmondások, amelyek 1953 táján már erősen megbolygatták a magyar társadalmat, jelen voltak verseiben. Szinte egyidőben keletkezett a Virágzó cseresznye- fa, amely tiszta idill, és az Az a nehéz című vers, amely a falu forrongását adja visz- sza, érzékeltetve az egyes emberek döntésének pokoli kínjait is, és a világtörténelmi fejlődés menetét is. Ebben az időben, az ötvenes évek derekán a magyar költészetben nagyszabású szemléleti-politikai változások zajlottak le. A költői Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János visszhangosabb sikereinek árnyékában nem fordult már kellő figyelem Simon István utolsó versei felé. S halála óta mintha a nemzedéktársak emlékezetén és szép tanulmányain kívül kevesen tartanák számon az egész életművet. A tankönyvekből kimaradt, névsorolvasásokban egyre ritkábban szerepel. Érthetőnek kell tartanunk ezt a tendenciát, de forradalom elsősorban Juhász Ferenc és "Nagy László nevéhez fűződik, akik látványosan szakítottak a tárgyi- as-leíró jellegű versformálási móddal, s helyette egy látomásos-szimbolikust alakítottak ki. Simon István nem tartott velük ezen az úton. Alkata gátolta ebben: nem akarta magáévá tenni sem a tragikus szemléletet, amelyet ebben az időben a látomásos költészet hozott, sem az újfajta versformálási módot. Inkább őrizte tovább költői személyiségének kialakult, s lényegivé vált jegyeit. Szép példája ennek 1957-ben a Húsvéti körmenet, amely az ország valóban tragikus hónapjai után a megújulás, az újrakezdés mellett érvel azzal az ősi paraszti bölcsességgel, amely minden tavasszal újrakezdi a munkát. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Simon István költészete mozdulatlan volt. Versformálási módszere nemigen változott, szemlélete azonban módosult. Változott a kor is, változott életkora is. Az ötvenes-hatvanas évek fordulójának hal- ványabb-válságosabb évei után ismét magasba emelkedik költészete. Hangja egyre inkább elégikusra vált át. Más lesz időszemlélete is: nemcsak a jelent és a közeli ígéretes jövőt figyeli már, hanem a távolabbi jövőt és múltat is érdeklődési körébe vonja. Utolsó kötetének címe is: Rapszódia az időről. Innen való a "féli rapszódia, amelyet még ő maga állított életművének záróverséül : nem helyeselhetjük. S talán közeledik, talán már itt i6 van az a korszak, amelyik újra felfedezi Simon István költészetét, amelyik belátja azt az irodalomtörténeti igazságot, hogy egy korszakot nem lehet csak két-há- rom legnagyobbjával megismerni, hogy például Ady és Babits mellett Juhász Gyula is nagy érték. A maga idejében bizony az volt Simon István is. Vasy Géza A múlandóság talán ostoba tréfája csak a másként komoly létnek; de nézd, havával mégis minden tél egy könyvet növel, ó-fóliánst, hova föliratik a mag, az ősz bora, erényünk, bűnünk s ahogy évre évet fordít a tél, két jéglap közé préselt levélként marad az ember nyoma. Várkonyi János: Valahol egy katona Várkonyi János: Obsitlevél
