Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
1986. szeptember 27., szombat KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Tomka Mihály: Falumban FF • őszi este van Hajnali félelem Magányos és örök torony esti autók zugnak csillagfénybe kapaszkodom árnyéka minden zugnak nehéz levélként hűl csalános ajkad csőktalan vacog alpesi házak nőnek parasztok testével vetett földeden és hallgatag élünk mint a rét ki hallgat mindig vét és hagyja hogy az őszi est hordja-hordja a lombot a csillagot villanyfény őrzi s kocsmaszáj a gondot magányos és örök torony meszelt kibelezett rakéta világvárosok szíve nyom arcom akár a kréta — falumban őszi este van Veraszfó Antal: (jeleneteibe?), hogy szelíd meleg színekkel, költői álmokkal vezessen be nagyon is kemény, valóságos köreibe, a festő által megalkotott világ vonzásába. S, ha már ott vagyunk, kézen fog (mondják ezt figyelemvezetésnek is), és emlékeztet. Munkácsy és Faál László a Fontainebleaui úton: de miért ott, miért nem itthon és akkor? Monsieur de Maupassant Gömböc kocsiján és az útitársak között... Lehet- e úgy továbbgondolni (merengeni fejcsóválva), hogy előítélet, gonoszság, hiúság, erőszak? És lehet-e, hogy 1986 'előítélet, gonoszság, hiúság, erőszak? Ikonos rajzzal díszített kálváriakő és egy szomorú katona. Mi az a kő? És miért az a katona, és miért előtte a színes tollú madár? Mi az a madár? Az élet maga? Az elveszített ábrándok madara? A hazugság kompozíciója ez az egész, hogy szégyenkezzünk miatta? Hogy keressük, kiért, miért? öreg, bajuszos arc, a halál előtti csendből a díszes (jó kifizetett) obsit- levéllel; hogy ennyit érdemelt az a halál előtti ember? De hát: ki nem halál előtti ember? Egy másik táblán automobilon kucorgó Afrika-vadász, a csabai Gajdács Mátyás az irdatlan sivatag közepén: szánalmas és büszke érzés egyszerre. Vagy talán nincsenek szánalomra méltó és büszkeségre is méltó elvágyódásaink az ismeretlenbe a mai napig? És vajon nem lesznek-e ezután is, örökké, mert embervoltunkban ez is meghatározó? Ha annyi időt töltünk Vár- konyi János kiállításán, hogy a felszín (a pillanat műve) mögöttes világait is felfedeztük, kiderül, hogy ez a költőiség, ez a finom irónia, ez a néha groteszkbe hajló látásmód, ezek a mozgalmas, valahonnan érkező képi tudósítások mindig az emberről szólnak, és nagyon is bölcsök, megérthetők. A titkuk ez: ez a titkuk. Sass Ervin háton fekve ijesztgetem magam a halállal utána felkelek felpróbálom az életet most kérdezzétek meg: milyen színű a szemem hogy hívták Anyámat miért haltak meg a vértanúk kérdezzétek Ti akik szerettek mielőtt nektek is fáj mielőtt szétszórom magam az utolsó vacsorán Hahzó Ildikó: meg nem írt sparheltos gyermekkor jégen csúszkálás lerbe rakott lábak sült krumplis felmelegedés babatemető a kert sarkában babafeltámadás hite Várkonyi János: Fontainebleau-i út Várkonyi János: Monsieur de Maupassant Emberarcúság, költőiség, finom irónia Várkonyi János műhelye a csabai múzeumban Többen (hozzáértők és művészetbarátok, habár ez a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást, sőt) már évtizede, vagy még több is: hittek abban, amit az akkor még egészen fiatal festő-rajztanár, Várkonyi János csinált. Ahogyan és amit festett, keresve önmagát, a számára legigazabb, legbeláthatóbb, legtesthezállóbb kifejezési formákat, módszereket, a mesterség mind mélyebb és izmosabb elsajátításán túl (vagy éppen annak okán) a világról-valóságról alkotott, annak hatására kimondani kényszerülő gondolatainak összegzését, részletvonulatait, hangulatát; a tartalmakat, amelyekről (annyi izmus és viszály után) ma is kötelező szót ejteni. Nincs művészet, képző sem, amely öncélú formai játékokkal megelégedhet, és hogy Várkonyi Jánostól (már régen látszott) semmi sem áll olyan távol, mint az üres fecsegés (értsd a képzőművészet formanyelvén és eszközeivel), mint a senkihez el nem jutó, senkit sem érdeklő, mégis létező és nemegyszer agresszív blöffölés világa; nos, mivel Várkonyi irtózott ezektől, maradt számára az egyetlen lehetséges, azt adni, mi lényege. Mi a lényege (a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja tagságát is elnyert) Várkonyi Jánosnak? Az emberarcúság. A humánum világa. A költőiség, az érte zsörtölődő, szeretettel bélelt irónia. Az emberi megismerés, a többet tudás vágya. A nagy utazások (térben és időben), valami finom nosztalgia, elvágyódás egy olyan (talán sohasem volt) világba, ahol egyértelműbb az, ami jó, ahol a dolZsadányi Lajos: Mint a fűszál Mint a fűszál oly törékeny szemedben a nyári ég. Szitakötő surran kéken, s elnyeli a messzeség. Petóniák szirma tárul, s fényt habzsolva befogad. Barna rögön béka bámul s rohan egy bogár-vonat. A jegenye ezüst-kése kettészeli a napot. Szél szalad a zöldösvényre, s felissza a harmatot. gok és az emberi magatartás értékrendje világos, tiszta, nyomon követhető, meghatározható és nem utolsósorban tartós. De hát van-e (volt-e) ilyen világ? Várkonyi képei azt mondják, hogy volt, van és lehet, és meggyőződésem, hogy az utóbbi egy-két esztendőben megszerzett látványos (de nem felszínes) sikereinek is ez a titka. Ezért voltak ott tavaly annyian, képcsarnokbeli kiállításán Békéscsabán, hogy nem fértek be a Munkácsy-terembe, és ezért voltak ugyanúgy több százan a közelmúltban, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban „Az én műhelyem”-sorozatban bemutatott egytermes, két tucatnyi táblaképet és néhány műhelyrajzot felvonultató kiállításának megnyitóján is. Már tavaly félreérthetetlenül kiderült; Várkonyi azt festi, és úgy, amit a művészetekre áhítozó tömegek várnak, kívánnak, értenek. Azt festi, ami az emberek lelkében (ide kívánkozik egy divatos szójáték): itt és most él, éled, amire (és amit) a művészetek felé forduló ember — itt és most — vár, kíván, megért. Olyan ez, amiről úgy beszélnek, hogy a művész (itt a festő) ráérzett arra, ami „a levegőben van”, ami közhangulat, ami közkívánalom, ami megfogalmazódás nélkül is embertől emberig fut, összeköt, azonos gondolatra késztet. Várkonyi János kiállításának képei látszólag a múltat idézik, térben és időben tett utazásairól adnak tudósítást, hajszálgyökereivel kapaszkodva a látvány mögöttes, de meghatározó jelenségeibe
